Fogorvosi Szemle, 1910 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1910-03-01 / 1. szám
49 illetve egy-egy fogorvos 3 órai napi munka mellett 42—63 órán keresztül. Ily módon minden alkalmazott fogorvos zavartalanul végezhetné magánorvosi gyakorlatát s viszont a tanulók nem lennének kénytelenek órákon keresztül várni az orvos előszobájában addig, míg a fizető betegek után reájuk kerülne a sor. A mi a honorálást és a fölszerelést illeti, irányadóul vennénk a Németországban levő hasonló intézetek költségvetéseit és e szerint minden iskolai fogorvos évi tiszteletdíja 1 — Í200 koronát tenne ki; az újonnan fölállított intézetek berendezése pedig egyenkint körülbelül 1000—2000 koronára rúgna. Itt még megjegyzem azt, hogy később, midőn a beirt tanulók fogai mind rendbehozattak, a következő tanévben csak az újonnan beírtak fogait kell gondozni s a régiekét jóformán csak ellenőrizni. A gerinczoszlopra vonatkozólag a kérdés lényege most az, hogy azon ínséges tanulók, a kik ily bántalmakban szenvednek s magángyógykezeltetésükről gondoskodni nem tudnak, mily körülmények között lennének gyógykezelhetők? Egyelőre a kérdést úgy lehetne leghelyesebben megoldani, hogy az ily gyermekek a rendes tornázás alól fölmentetnének és helyette hetenkint 3—4-szer a délutáni órákban 1 — 1A/2 órán keresztül orthopaediai tornagyakorlatokat végeznének a tornatanító és tanítónő vezetése mellett az iskola megfelelő helyiségében, az iskolaorvos utasítása szerint és ellenőrzése mellett. A tornatanítókat és tanítónőket tehát egy szakorvossal kellene most kioktatni az orthopaediai gyógytornázásra; a később alkalmazottaktól pedig már meg lehetne esetleg kívánni azt, hogy ezen ismeretekkel bírjanak. A míg ez megvalósítható, addig elégséges lesz, ezen gyermekek külön tornáztatása mellett a tanítók és tanítónők részére pontokban foglalt utasítást adni a gyakorlatok végrehajtásának módozatáról és sorrendjéről. Ily körülmények között e nagy mérvben föllépett bajt kis költséggel lehetne korlátozni és sok esetben teljesen megszüntetni !
