Felvidéki Méhész, 1919 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1919-12-01 / 1-2. szám
Felvidéki Méhész ) fordítani s minden eszközt fölhasznál arra, hogy törekvését siker koronázza. Ámde a példabeszéd azt tartja, hogy «egy fecske nem csinál tavaszt». Ebben a dologban is az erők tömörítésére van szükség, vagyis hogy a többi egyesületek és az egyesületek országos szövetsége, melyről még csak annyit tudunk, hogy létezik, de működését, hasznát sehol sem látjuk, — vegyék kezükbe az ügyet. íDert ha egy oly nagy testület, mely tegalább 10—15 ezer méhészt egyesít magában, kezébe venné az ügyet, hiszen, hogy 1—2 év alatt meglenne a kívánt eredmény s ha teljesen kiküszöbölhető nem volna is egyszerre a méhek szándékos pusztítása, de legalább le lehetne azt szállítani a minimumra. Minden anyagi áldozat, az egyesek és az egyesületek megterhelése nélkül meglehetne ezt csinálni. Nem kell semmi egyéb, csak az, hogy a leölésre szánt méhcsaládokat az egyesületek vásárolják össze, a méheket belőlük osszák szét tagjaik között, a mézet pedig értékesítsék. Nemcsak, hogy anyagi megterheltetéssel nem járna az, sőt tisztességes hasznot is hajtana az egyesületnek. Mert a nagy nennyiségben összevásárolt mézet az egyesület akár benn az országban, akár a külföldi piacon értékesíthetné magasabb áron, mint ahogy vásárolta. Nagyon megszívlelendő dolog ez, minden áldozatot, minden fáradságot megérdemel, hogy a méhészkedésből a méhgyilkolást kiküszöböljük, mely sehogy se illik a XX-ik századba. És ha még a népet, a kasos méhészeket is megtanítjuk az okszerűbb méhészetre, a kívánt eredmény meglesz s Magyarország méhészete elfoglalja ismét a megillető első helyét a többi országok között, ez pedig megérdemli a fáradságot, megérdemli azt, hogy mindenki szívvel, lélekkel munkálkodjék érte. Lányi Elemér. A méhészet és az iskola. (Néhány megszívlendó szó a tanító-méhészekhez.) Mielőtt a címben foglaltak rövid fejtegetésébe fognék, legyen szabad kissé kitérnem. A tengernyi vérrel mosott harcmezőről hazatértek harcosaink. Édes-kevés közöttük az, aki teljesen egészségesnek mondhatná magát. Ezek a szerencsétlenek jórészben elvesztették kenyérkeresetüket. Milyen életmentő volna számukra olyan foglalkozás, amely betegségük folyamán elfogyott erejüket nem veszélyeztetné, sőt gyógyítóan hatna reájuk. Szerintem a méhészet volna ez a foglalkozás. És pedig azért, mert sem testi fáradsággal nem jár, sem lelki megerőltetést nem kíván, mint tegyük föl: más fizikai vagy szellemi foglalkozás. Azokat a rokkant katonákat, akik a méhészet iránt hajlandóságot mutatnak méhészmesterekké kellene kiképezni. A rokkant katonákból lett méhészmestereket olyan, a méhészkedés űzéséhez alkalmas községekbe kell (megfelelő segélyezés mellett) kiküldeni, ahol a méhészkedés még kevésbbé honosodott meg. És mert a méhészet olyan szenvedély, amelyet, ha megkóstoltatunk, attól elválni többé sohasem tudunk, erős a meggyőződésem, hogy a méhészmesterek nagyon szép missziót teljesítenének a méhészet érdekében. Áttérek mármost a címben foglaltakra. Hogy a felnőtteket minél inkább megszerezhessük a méhészkedés foglalkozásának, már a gyermekkorban bele kell nevelni a méhek iránt való szeretetet a még akkor nagyon fogékony lelkekbe. Nevezetesen: minden iskola mellé be kell állítani egy úgynevezett iskolai méhest, amely ne legyen nagyobb, mint egy jóravaló falusi gazdálkodó méhese. Elegendő, ha 15—20 méhcsalád fér el abban. Az iskolai méhes tehát: olcsó és jó legyen. Hogy a tanítók a méhészetet az elemi iskolában taníthassák, kötelezővé kell tenni a képzőkben a méhészet tanítását. Egyenlő tanítási tárgy legyen bármely első fontossággal bíró más tantárggyal. Tanítsák a képzőkben százszor inkább a méhészetet, mint a slöjdöt. Azok a tanítók, akik eddig a képzőkben nem tanulhatták el a méhészkedést, köteleztes- senek valamely időszaki tanfolyam elvégzésére határidőn belül. (Itt jegyzem meg, hogy azért volna kívánatos, hogy kötelező legyen a tanfolyamon való résztvevés, mert 9 éves tanítói működésem alatt, az ország bármely részében volt is tanfolyam, mindenhova pályáztam, de soha föl nem vettek.) A méhészet tanítása az elemi iskolában is kötelező legyen. Tudjuk nagyon jól, hogy amit tanítunk, azt a néppel csak a gyermeke szívén körösztül valósíthatjuk meg. Ha én kérem arra, hogy méhészkedéssel próbálkozzon anyagi helyzetén javítani, 100 esetben 90-szer nem teszi meg. De ha a gyermek arra kéri szülőit, hogy Péter, vagy János szomszédjától vegyen neki egy rajt, 100 esetben 90-szer megteszi. Hogy tehát méhészkedjék az iskolás gyermek (10—12 éves korában) azt könnyen elérhetjük, ha jó példával előljárunk.
