Felvidéki Méhész, 1919 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1919-12-01 / 1-2. szám
4 Felvidéki Méhész Természetes, hogy az eredmény megszilárdítása érdekében szükséges, hogy az elemi iskola 8 osztályának 4 fölső évfolyamában folytatólagos legyen a méhészet tanításaid tanítás eredményének a megbírálását föltétlenül szakemberre kell bízni, nehogy odajussunk, hogy fáradságos munkák eredményét egy hozzánemértő valaki vonja le. Ha mármost a tanító az iskolában négy éven át folytonos tanítással ülteti a gyermek leikébe a méhészet iránt való hajlandóságot, a rokkant katonákból lett méhészmesterek pedig példaadásaikkal az élet folyamán tovább buzdítják a fölnötteket a méhészkedés űzésére, minden kétségen kívül biztosan számíthatunk arra, hogy a méhészkedés rövid időn belül szemmel láthatóan terjed. Erre pedig a jövendő Magyarországnak múlhatatlan szüksége van! Kérem tanítótársaimat, vegyék fontolóra amit itt röviden érintettem, hiszen jövő boldogulásunk jgyik erős pillére a méhészet lesz. Szóljanak hozzá mások is, hiszen a pro és contra fogja az eszmét tisztán a megvalósuláshoz juttatni. Bajta. Willand János (Hontmegye.) kántortanító. Szent-e a költőfészek? Ilyen cím alatt immár másodszor olvasok érdekesebbnél-érdekesebb, gyakorlati tudásban és jártasságban csillogó fejtegetéseket a Felvidéki Méhész hasábjain. Régen méhészkedem már s a méhecskéket gyermekkorom óta ismerem- Alig voltam 10 éves, már ott kotnyeleskedtem a méhesben, itt-ott (ha észre nem vették a munkában elmerült öregek) bizony belemártottam az ujjamat oda, ahol a legfehérebb réteg födte a mézet. Tudja Isten hogyan történhetett, de nem igen kaptam szúrást. Hanem egyízben fölküld- tek a fára, hogy a rajbefogás után még mindig ottsettengő méheket söpörjem el. Megtettem. Mezítláb mentem a fára. Alig nyúltam a méh- csomóhoz, százával rohantak meg a méhek. Kezem-lábam csupa szúrás lett. Azóta — tíz éves lehettem — szakadatlant a méhesben lakom, sok szép és bő mézszüretben volt részem, számtalanszor könny- fokasztó fájdalommal szenvedtem el a szúrásokat. Volt tehát részem jóban és kellemetlenben egyaránt. Olvastam elmérgesedett, eikeseredett, ellenséges érzéssel, gyűlölettel megírt cikkeket a kaptárvitáról, a rajzásról, a méhnemesítésről pro es contra. Őszintén sajnáltam úgy az írót, mint az olvasót egyaránt és nem tudtam megérteni, miért kell valamelyik jobbnevű méhésznek akkora méreggel írnia és miért kell az olvasónak ennyi gorombaságot elolvasnia. Hát tanúi ebből valamit a kezdő méhész ? Hogyne tanulna! Veszekedni, csipkedni, marakodni olyan tökéletesen megtanúl két év alatt, hogy a Te leki-téri zsibárús iskolába mehetne hozzá. A háború kitörése ellőtt mintha kissé le- csöndeseden volna az ellenségeskedés, de az utóbbi években — ez is háborús eredmény! — olyan pompásan, olyan tökéletesen folytatják és szítják a harcot, hogy csupa — gyönyörűség! Ne bíráljunk (hiszen jaj akkor!) ne fejtegessünk tévedéseket, mert nincs abban köszönet. De figyelmeztessük a kezdőket (és ez «szént kötelessége» minden gyakorlati méhésznek), hogy ne fogadjon el föltétien igazságnak minden leírt és elolvasott méhészeti «fogást« vagy «módot» esetleg «találmányt» (mert mindezekben bővelkedik az «újkor»), hanem hallgassa meg mesterének, igaz jóakarójának, vagy a szomszéd méhésznek a véleményét és csak azután cselekedjék. Olvastam Lányi Elemér és Őscsanádi 0. cikkeit kedvelt lapunk hasábjain ezzel a címmel: «Szent-e a költőfészek?». Nem bírálom a cikkek tartalmát: éreznie kell minden igaz méhésznek, mekkora gyakorlati igazság és mélységes tapasztalás van azokban. Megkértem a «Felvidéki Méhész-» kiadó- hivatalát, küldené meg nekem Vajnovszky «Szent-e költőfészek?» cím alatt megírt cikkét tartalmazó «Méh» című lapot. fDegküldötte. Elolvastam a szóban levő cikket. Elképedtem. Istenem, ilyet tanítanak már az „előrehaladottak, az újítók ?» Megdöbbenve olvasom, hogy a család tűzhelyéből minden gyakorlati tapasztalás föl- rugásával az utolsó csöpp mézet is elszedik már, mert a költőfészek sem nem szent, sem nem sérthetlen! Éppen olyan rablás ez, mintha a szegény ember tarisznyájából kilopom azt az egyetlen darab kenyerei, amelyet éhező gyermekeinek hazavisz. < Éppen olyan az, mintha az éléskamrámból a télire gyűjtött élelmet odaadom a piacra; majd szerzek másikat. A bizonyost a bizonytalannal cserélem föl.
