Felvidéki Méhész, 1918 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1918-12-01 / 12. szám
Felvidéki Méhész $ akitói az anzágolás teljesen távol állott, eleinte hihetetlennek látszott előttem, mert április—májusi éhrajról addig már halottam s olvastam is, de március elejei tél és fagy közepette kivonult éhrajról még mit sem tudtam. Kétkedésem sajnos, hosszú évekig tartott, mig végre hasonló esetnek teljesen kompetens helyről jövő ismertetése megnyugtatott s kételkedésemet végleg eloszlatta. A «Magyar Méh» című szaklap 1917. évi júniusi lapszámában ugyanis egyik kiváló méhészünk, Kardos ]ános «Téli éhraj» című cikkében egy március hó 7-én kivonúlt éhrajról tesz említést, mely kaptárát elhagyva méhesének egy másik családjához vonúlt be s azzal szépen egyesült. A gyászos emlékű 1912. év ősze sajnos, saját méhesemben is megismertetett az éhraj fogalmával, mert ínséget szenvedő méhtörzseim közül szeptember havában egy anyatörzsem s két rajom vett búcsút a kapufélfától. Méhtörzseim Ínséges állapota s a biztos katasztrófa, összeroppanás borzalmas rémétől való rettegés ugyan betegeskedésem dacára, gyors segélynyújtásra birt, de tapasztalatlanságom, illetve a cukor etetés körül követendő eljárásban való járatlanságomnak, miként ugvan- akkor oly sok méhésztársam, én is áldozatul estem. Szerencsétlenségemre ugyanis én is a kormány által az Ínséges méhcsaládok segélyezésére kiutalt adómentes denaturált nyerscuterveket szőttek, addig a mamák szenvedélyes házasítok voltak. Alig bújt ki a gyerek a bölcsőből, már kiválasztották számára a jövendő élettársat és olyan makacssággal tartottak ki kedvenc tervezgetéseik mellett, hogy a Méhess- fiuk 17 áves korukban már sorra, megnősültek. Azért a mamák is tudták, hogy mivel tartoznak a méhess névnek, mert fiaikkal soha sem hoztak mást kombinációba, mint tősgyökeres nemes lányt s ezen a réven méhess família teljes joggal igényelhette volna a kamarási kulcsot. A gyerekférjek igy hamar letörtek, tanulmányaik félben maradtak; szántogatták a szal- lagföldecskéket és vasárnap délutánonkint pi- pázgattak a családi méhesben. Így történt, hogy a mamák kedvenc tervei mindég megvalósuitak, az apáké pedig füstbementek. A nagyszakállu méhess Márton fiában, Miklósban újra felragyogott a Méhess-apák reménycsillaga, miklós már 20 éves volt, elvégezte a nyolc latin iskolát és nem maradt benne semmi egyéb a Méhess-fiuk természetéből, mint a szenvedélyes pipázás. korral való etetéshez fordultam, mely segélyezési módnak az 1913. év tavaszára kelve csaknem egész szép méhészetem martalékul esett. € nagy sorscsapásnak, valamint a mostan végétért világháború alatt teljesített katonai szolgálatomnak következménye, hogy két évtizedes fáradozás után ma méhészetemet illetőleg ott tartok, ahol a legtöbb kezdő, mert méhcsaládaim ezidőszerinti száma csupán 13 s mivel a f. évi virágtalanság és rossz időjárás miatt téli élelemkészletüket még ezek sem tudták teljesen összegyűjteni s ebből kifolyólag segélyezésre szorulnak, kérdés hány éri meg közülök is a kikeletet. méhészetem helyzete s a jövő képe tehát, amint tisztelt méhésztársaim látni méltóztatnak, csöppet sem biztató, s fölötte sívár. Én azonban ennek ellenére sem csüggedem, mert a méhészet iránti kimondhatatlan szeretetem s az a tudat, hogy «a romokon új élet kél», további kitartó munkásságra késztet, s bízva-bizom abban, hogy e munkálkodásom, törekvésem amint az elmúlt két évtized alatt úgy ezentúl is csak a lelki gyönyörök s az anyagi javak forrása lesz számomra, mert a méhészet hívatott művelőit hagyja cserben. A folyó év, mely mostohaságát illetőleg a fájdalmas múltú 1912—13-as méhészeti évnek méltó osztályosa, sajnos, oly bő anyagot szolgáltat az éhrajok létezésének bizonyítása mellett, hogy a kezeim között levő adatok felsorolása minden kétkedőt kell, hogy kétséget kiA pipa mindég ott füstölt Miklós urfi pely- hedező bajusza alatt, de a Terka mama minden házasító kísérletének keményen ellenállt. Csak füstölt erősen, közben nagyokat gondolkozott és a nagy szobában függő családi címert tanulmányozta nagy szorgalommal. Annyi heraldikai ismeretet már szerzett a latin iskolában, hogy tisztán látta a családfa alapítójának nagyszerű érdemeit. És a hosszú tanulmányozásnak az lett a vége, hogy egy szép napon búcsút mondott a fővárosnak, ahova az apja jogi tudományokra küldte s azzal állított be a vadszőlős családi házba, hogy ő sem fiskális, sem szolgabiró, sem pedig alispán nem lesz, hanem lesz az, ami (Tléhess Ádám, az armális szerző ős volt, — méhész. A nagy szakállu öreg Márton megtántoro- dott erre a kijelentésre és már-már átokra emelte fel kezét, de hirtelen gondolt egyet s kifordult a házból. Ahány cselédje és jó embere a faluban csak volt, mind neki indította a Cserhát hegyeinek, az ott elszórtan lakó rokonokhoz azzal az
