Felvidéki Méhész, 1918 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1918-04-01 / 4. szám
2 Felvidéki Méhész. »méhészgyárból« kikerült kezdőket éppen a konkolyhintők veszik „pártfogásukba“, dédelgetik, simogatják, hogy önző céljaik elérésére éppen azok ellen fordítsák, akik méhészé avatták őket. Peddig ebből az ideig óráig tartó kábúltságból előbb utóbb föl kell ébrednie, magához kell térnie a „tékozló fiúnak“. Kétségtelen, hogy a méhészet iránt való érdeklődés fokozódását, napról-napra történő megnyilatkozását a méhtermékek soha nem hitt magas ára eredményezi, de számtalan és számtalan azoknak a száma, akik sohasem halottak a mézárak horribilis magasságáról, mert nem volt, aki figyelmüket odairányítsa. Hiszen a méhészet megkedveléséhez nem lehetett elegendő a mézárak ismerése, de az érdeklődésnek a fölébresztésére is szükség volt. Ezt a munkát, ezt a fáradságos munkát végezték mindazok, akik módját ejtették az érdeklődők cso- portosúlásának, tanfolyamozásának. A méhészetnek a háború idejében történt változását tekintve itt van annak a legnagyobb jelentősége. A tanfolyamok útján megnagyobbodott tábor a méhészet fejlődésének új korszakát jelenti. Büszke örömmel látjuk e^t a megnagyobbodott tábort, mert hiszen a méhészetnek, a méhtenyésztésnek nemcsak új korszakát, de mint a nemzetgazdaság egyik nagyjelentőségű ágazatának az egész világ előtt való megbecsülését is jelenti. Hanem az új korszak küszöbén tekintsünk szét, nézzünk jól egymás szemébe, keressük a mélyenjáró gondolatokat, s a küszöbön túl lépni ne engedjük azokat, akik konkolyt hintenek ebbe a tiszta, szép vetésbe és akik barátságos tekintettel veszik körűi az új sereget, de hátravetett öklükben tűzcsóvát rejtenek. És zárjuk ki azt is, aki a társadalom valamely munkás, tisztes rétegéből szégyenletesen elkerülve a méhészet berkeiben azilumot vél magának találni. Lépjük át a küszöböt testvéri együttérzéssel és azzal a szent elhatározással: hamár megadta érnünk a sors, hogy a méhészet a nem remélt piedesztálra emelkedett, megvédjük azt ott, nemcsak hittel és erősakarattal, hanem izmos karunk minden munkabírásával is! Viaszfőzés és műlép- készítés. (Folytatás és vége.) A műlépkészíléshez elsősorban műlépprés szükséges, Méhészismerősünk, akinek ily eszköze van, szívesen kölcsön adja, ha neki nincs rá szüksége. De ha az egész környéken sehol sem található, leghelyesebb, ha három-négy méhész közösen szerzi be, mert a háborús drágaság miatt ezen présnek az ára is hihetetlen magasra szökött, így egyre-egyre aránylag kevés kiadás esik. A prés használata fölött pedig egv kis jóakarattal szépen megegyeznek. Ha tehát a műlépprés rendelkezésünkre áll, tűzhelyre tesszük a kiolvasztott viaszkarikákat egy zománcozott lábasban olvadni. Közben egy asztalt leterílünk ruhával, melyen az esetleg lecsepegő viasz azonnal megfagy s leszedhetjük róla. Az asztal egyik végéhez hideg vízzel majdnem teleönlött dézsát állnunk, amelyben a prést fogjuk hűteni S most elkészítjük a műlépelválaszló anyagot, mellyel a prés lapjait fogjuk megkenni. E tekintetben is igen sokfélét használnak a méhészek, mellyel egyszerűen csak arra törekednek, hogy a műlép elváljon a prés lapjaitól. Csakhogy ez még nem elég ám az üdvösséghez ! Meg kell a kenőanyagot is okosan választani, mert a helytelen kenőanyaggal úgy elronthatjuk a munkánkat, — akármilyen kitünően elválik is a műlép — hogy nem ér az egész semmit. Természetesen az így készült műlépet méheink sem fogadják szívesen; legtöbbször ki sem építik, hanem lerágják s kihordják azokat a kaptárból. így pl. láttam, aki a prés lapjait minden gondolkodás nélkül szalonna tetejével kente be. Igaz, hogy ettől is szépen elválik a műlép, de az is igaz, hogy a szalonna tetejétől — ami már használatba vételkor is gyakran avas — a műlép is zsíros lesz s ez ráavasodik a műlépre, végül az egészet kidobhatjuk. Ezen anyagot tehát feltétlenül mellőzzük. Ugyanezen oknál fogva helytelen a tejszín és a vaj használata is; általában a zsírtartalmú anyag mind
