Felvidéki Méhész, 1918 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1918-10-01 / 10. szám
Felvidéki Méhész 3 ftz éhség is előidézője lehet a méhcsaládok kiköltözésének. A méhcsaládok kivonulását, kiköltözését előidéző sokféle ok, körülmény közül nem kis szerep jut a kritikus időjárású, folyóévihez hasonló rósz hordásu években a méz- illetve élelemhiánynak is. Az ily években tehát nem szabad a méhésznek munkája eredménytelenségén kedvét veszítve méhtörzseit magukra és saját sorsukra hagyni, hanem élelmikészletűket, illetőleg azokat tavasztól az őszi betelelésig időről- időre gondosan meg kell vizsgálnia, s ha valamelyiknél a felsegítés szükségessége mutatkoznék, legott etetéssel segítségére kell sietni. Ezen óvszabályt elmulasztani sehogysem szabad, meA ha a hordástalanság hosszabb ideig tart, a szükséget szenvedő nép hasítását a sejtekből kidobálja s ha a helyzet időközben sem változnék, vagy éhen pusztul lakásában, vagy pedig felkerekedik s kiköltözik otthonából. Az ily módon kivonult népet, bár egyáltalán nem mondható rajnak, illetve varietásának. Általánosan éhraj, szűkségraj elnevezéssel illetik, ennélfogva én is e helytelen elnevezést fogom megjelölésére használni. Az éhrajokat illetőleg eltérők a méhészek nézetei, mert mig egyesek kétségbe vonják, tagadják, ilyenek létezését, létrejövetelét, addig mások ismét azt állítják, hogy éhrajok igenis vannak s rossz hordásu években lesznek is. Csaknem két évtizedre terjedő praxisom s a kérdés behatóbb tanulmányozása után én az utóbbiak álláspontját osztom s állítom, hogy az éhrajokról való cikkezés nem csupán elméleties- kedés, mert a gyakorlat az ellenkezőjét bebizonyította. Ha tehát vannak, léteznek éhrajok, nézzük, hogyan lehet azok létrejöttét elkerülni, megakadályozni. Az éh- illetve szükségrajokat minden esetben csakis a nincsetlenség vagyis az élelem, mézhiány szüli, kényszeríti, féltve őrzött otthonuk elhagyására s ezért megakadályozásukra nem kell egyebet tenni, mint a hordástalanság ideje alatt a netán szükséget szenvedő népet félretett mézeslépekkel, esetleg pergetett mézzel, vagy ha ezzel sem rendelkeznénk, cukoroldattal felsegélyezni, etetni s a segélyezés e módját a számottevő hordás beálltáig folytatni. Mondanom sem kellene talán, hogy a pepecselés elkerülése céljából az etetést mindjárt nagyobb adagok nyújtásával ajánlatos eszközölni, de a legnagyobb elővigyázatosság szem előtt tartásával, mert a netán elcsepegtetett méz könnyen rablást idézhet elő. Ugyancsak a mondott okból tanácsos az etetést a családok repülésének, járásának megszűntével, vagyis este eszközölni, mert ha nappal etetnénk a segélyezett családnak örömében eszközölt előjátéka könnyen a népre vonja a szomszédok figyelmét s azokat támadásra ingerli. A szükségrajok kivonulása leggyakoribb tavasszal, úgy május hónapig, azután ősszel, de az ideihez hasonló fölötte mostoha, szűk hordásu években nyár derekán is találkozhatunk velük. Ha ugyanis a mindent éltető anyatermészet tavasszal az időjárás mostoha volta miatt nem bonthatja még szét életet varázsló szárnyait, vagyis nem nyújthat még virágok fakasz- tása által méhecskéinknek táplálékot adó nektáriát, vagy ősszel ha a hideg levegő elapasztja a nektáriát adó virágok kelyhecskéinek édes /ártalmát s letarolva az erdők-mezők virágdíszét, már nem tud bogárkáinknak élelmet szolgáltatni s azoknak a kaptárban, kasban levő begyűjtött készletük elfogyott már, méhcsaládjaink egyike-másika, minthogy éhhalállal elveszni nem akar, ha az időjárás alkalmas a távozásra, felkerekedik s elhagyja otthonát. A szükségrajok népének a kasból, kaptárból való kiköltözködése a legtöbb esetben a rendes rajzási tünetek között megy végbe, de nagy ritkán végbe megy a rendes rajzási jelenségek nélkül is, mely esetben észrevétlenül, vagyis egyenként oly módon távoznak a méhek otihonukból, mintha munkálkodás, gyűjtés céljából repülnének ki, hagynák el lakásukat, de vissza többé már nem térnek. Hartwiger Ágoston. A betelelésről. Az embernek és az emberrel együtt mindazon élőlénynek, mely nem áll közvetlenül az ember gondozása alatt, a legfőbb törekvése oda- irányúl, hogy az élet föntartására szükséges dolgokat, legfőképpen az eledelt biztosítsa a maga számára. Hajtja erre az embert gondolkodása, az állatot a veleszületett ösztön. Az ember már az ősz eljöttével, mikor még az évnek áldásait a természet tárházából be sem takarította, hozzákezd ahhoz, hogy a jövő év kenyerét biztosítsa. Az oktalan állatok pedig részint fölkeresik az olyan helyeket, melyeken a tél zordon napjaiban is találnak élelmet, részint elvándorolnak enyhébb tájakra, részint pedig a nyáron szorgalmasan összehalmozott táplálékok köré sereglenek s vidáman lakmároznak szorgalmas munkásságuk gyümölcséből. Czek közé tartoznak a méhek is.
