Felvidéki Méhész, 1917 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1917-08-01 / 4. szám
2 Felvidéki Méhész. A költésveszedelem. Hogy a méhek legfélelmetesebb betegségével, a költésveszedelemmel, helyesebben : a költéssorvadással foglalkozunk, tesszük ezt azért, mert — fájdalom — ez, a fiasitást csírájában megfojtó betegség nálunk is tanyát ütött. Bár két év óta radikálisan védekezünk a kór ellen, még itt-ott mutatkoznak a betegség jelei. A költésveszedelem gyógyítására, illetően pusztítására, kiirtására irányúló munkálkodásom alatt azt tapasztaltam, hogy nem mindenkor a leggyöngébb törzseinket támadja meg ez a betegség, amint azt az elméleti méhészek állítják és tévesen tanítják, hanem igen sok esetben éppen a legnépesebb családokat is. Szemtanúja voltam egy ilyen esetnek az 1916. év folyamán. A méhes gyönyörű, mondhatnám ideális helyen, dúcokban fölállítva, a legpedánsabb rendben volt. A szabadon álló, különböző rendszerű kaptárok kijárói keleti, délkeleti és éjszakkeleti irányba szolgáltak. A keleti irányban fölállított országosméretű négysorosos hármaskaptárban 40—40 kereten munkálkodó, gyönyörű fiasításos három család volt. Május hónap elején mindenik családnak egyenként 16—18 keretben, az utolsó cellát is megtöltő hasítása volt, s június 15,-ére mind a három család nagyfokú költéssorvadásban szenvedett. Bevártuk az estét, s mire lement a nap, elzártuk a kijárót és mind a három családot azonnal lekéneztük, lépeit elégettük. Ebben az esetben tapasztaltam, hogy bizony a kór nem válogatja azt, vájjon erős, vagy gyönge családot támadjon-e meg. Az elméleti méhészeket félrevezethette az a körülmény, hogy a költéssorvadásban szenvedő családot már gyöngének találták. Ez természetes is. Mert hiszen a betegség fokozatosan pusztít. Eleinte kevés a megtámadott hasítás, s a már elpusztúlt báb mellett a legtöbbször ép hasítást találunk. A kór terjedésének az arányában fogy a esalád népessége is, a peterakás is korlátozott, mig végre teljesen megszűnik. A népességében fogyó család sürgése, forgása, gyűjtése szemmel láthatóan lanyhább lesz. Mintha kényszeredetten, únottan, életkedv nélkül munkálkodnának a méhek. A legtöbb esetben csak nehány nap múlva átvizsgált családban azután szemmel látható a munkakedv, az életvídám- ság csappanásának az okozója, a költéssorvadás Innen eredhet az a téves megfigyelés, hogy csak a gyönge családokat támadhatja meg a kór. A Fölvidéken ez a betegség már a 90-es években ismeretes volt. Nagybányán teljesen kipusztította a méhállo- mányt. Láttam ott szebbnél-szebb méheseket üresen. Az egykor méhészkedni vágyókból annyira kiölte a méhészet iránt való érdeklődést, hogy egyes helyeken a kaptárok még ma is olyan állapotban vannak, mint azokat a család lekénezé- sekor, s az építmény megsemmisítésekor hagyták. Annak pedig ide s tova 20 esztendeje! Ma már újra megindúlt Nagybányán a méhészkedés, de félénk lassúsággal halad a fejlődés, bátortalan még, mint a lábadozó bizonytalan járása. A nagybányai hegyek felől a Szamos völgye felé irányúit a betegség terjedése. Ott megakadt. Hogy mi állította meg útjában, nem sikerűit megtudnom. Mintegy 25 évig semmit sem hallottunk a betegségről, s az 1915. évben, mint váratlan villámcsapás Szatmárnémetin ütött tanyát, ahol egy 30 családos méhest teljesen kipusztított. Hála Istennek, hamar felismertük a bajt, s csírájában elfojtottuk. Az utóbbi időben Pestvármegyében pusztított a költéssorvadás, a folyó évben pedig Zólyomvármegye egyes részein fészkelte be magát. A 80-as években Torontál- és Bács- bodrogvármegyék méhészetét tizedelte meg, s innen haladt észak felé. Az ellene
