Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)

1918-12-10 / 25. szám

XXIII. évfolyam.

25. szám.

1918. december 10.

TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, ÉS V EG YESTART A LM U LAP.

Pl

MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK KEDDEN. ;i| Felelős szerkesztő:

Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona.!; Dr< Moldován Ferenc helyett

Egyes szám ára 20 fillér. j‘ FAKRAS JENŐ

A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklámé ciók és hirdelések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — NyilUér garmond sora 40 fillér.

Köztársaság.

Magyarország 1918. év november hó 16-tól kezdve népköztársaság. Ezeréves államformáját, a királyságot megszüntette s kimondta, hogy ezután köztársasági államformában kiván élni.

Mint szinte mindenütt, nállunk is forradalmi utón ment végbe ez a változás, különösen ami az előzményeket illeti, mert hiszen a kimondás maga már szép békésen programszerűen s a király lemondása után történt, — éppen azért nagyon sokan abban a hiszemben vannak, hogy a köztársaság valami fejetlenséget, törvény nélkül feldúlt állapotot jelent, amikor nincs törvény, minden szabad, mindenki teeheti ami neki tetszik.

Nem árt tehát, ha beszélünk egy kicsit róla, hogy mi is az a köztársaság s miben különbözik a királyságtól s miféle változásokat jelent nálunk.

A tudomány azt mondja, hogy a köztársaság mai modern értelembe véve: képviseleti demokrácia. Amihez persze megint kell egy kis magyarázat. A fejedelmi szuve- rénitás helyébe népszuverénitás, a fejedelmi hatalom helyébe a néphatalom lép. A nép az ő hatalmát nem közvetlenül, hanem választott képviselői utján gyakorolja. Eddig is voltak képviselői, de a népnek csak egy kis töredéke választotta őket s viszont nem

gyakorolhatták e képviselők se a nép hatalmát, mert ott állott a fejedelmi szuveré- nitás, mint korlát és kerékkötő: csak a nép képviselők és a fejedelem együttes akarata tette a törvényt. De sok tekintetben még az együtesség se kellett, mert hiszen a legfőbb jogok egyenesen felségjogok voltak, melyeket a fejedelem gyakorolt minden felelősség nélkül.

Nos tehát a legfőbb változás az, hogy a köztársaságban a nép, az egész nép fogja gyakorolni akaratát, természetes, hogy ez az akaratnyilvánítás most már nem csak kiterjedtebb, de egészen általános lesz, hiszen még a nagykorú nők is választói joggal fognak bírni. S minthogy nem lesz kerékkötő, nem lesz tiltakozójog, az fog érvényesülni, amit a nép a maga képviselői utján törvénybe iktat.

Nyilvánvaló, hogy ilyen módon a legszabadelvűbb, legdemokratikusabb férfiak fognak a nemzetgyűlésbe kerülni, tehát olyan törvényeket igyekeznek hozni, melyek a legszélesebb körét az ország lakosságának tegyék megelégedetté, hogy lehetőleg mindenki egyenlően viselje a terheket és a kötelességeket, jogokat és előnyöket egyenlően nyerjenek, ne legyen kiváltságos, ne legyen kedvezményezett senki, legyen mindenki egyenlően gondozott gyermeke annak az édesanyának, ameiyet a köztársaság képvisel.

Jó idő telik tehát bele, mig a törvények demokratikus szellemben kicseréltetnek, mig a hivatalokba, intézményekbe átmegy az a demokratikus felfogás, mely a köztársaság lényegét alkotja. Hiszen ne feledjük, hogy a törvényeket emberek csinálják és emberek hajtják végre, tehát hiába a legszebb elv, a legjobb törvény, ha át nem hatja mindazokat, akik a népet vezetik, sorsát intézik, ez az emelkedettebb közszellem, mely nélkül nincs levegője a köztársaságnak sem.

De át kell hassa ez a szellem elsősorban magát a népet, fel kell emelkednie arra a magaslatra, ahol saját sorsát intézni képes lehet, egy olyan értelmiségi színvonalra, ahol képes megítélni a dolgokat, megkülönböztetni a helyest a helytelentől, a jót a rossztól s tudni fogja, hogy kit kövessen, kiben bízzék és kire vesse sorsa intézését, mert volt már példa a történelemben arra, hogy köztársaságban is virágzott a korrupció, hatalmaskodás, klikkuralom, miíitárízmüs és népnyomor.

Feli kell készülni a nagy feladatra, mely az ország demokratikus átalakításával reánk vár. Nem elég a jelszavakat hangoztatni, azok tartalmát át is kell érteni és megbecsülni őszintén. Meg kell gondolni, hogy nemcsak jogokat kell gyakorolni, de köteleségeket is teljesíteni, hogy a felemelkedés nem jelenti mások legázolását, hogy

A „Felsőbányái Hírlap“ tárcája.

Egy régi ének.

— Irta: Révai Károly. —

Jaj, amikor én születtem,

Milyen gyász volt körülöttem! Szabadságot, hitet sorba Akkor tettek koporsóba.

Ami élt, — az félig holtan Vergődött az utcaporban. Mindenünket széjjeloszták;

Nem volt többé Magyarország!

Elnémult a dal az ajkon,

Nehogy a szív megszakadjon! Fölcserélték a dalt mással:

Sűrű, nehéz sóhajtással.

Gyermekévim útja végig — Most is látom — mint sötétlik; Ha játszódtunk is kevés mit: Örökké csak ,temetésdi“-t.

Tudja Isten! mégis egyszer Megesett a kis szivemmel.

Hogy egy fájó dalba kezdett.

Kik hallották — csak könnyeztek.

Hol tanultam? honnan támadt Ez a dalos gyermekbánat ?

Nem tudom! Tán tündér ujja Ütött rá a néma hurra.

Nem tudom! De valahányszor Bús hirt hallok a hazámról:

Most is zeng a régi ének,

S gvcrmckévim visszatérnek.

... De ma nincs, kik könnyezének . . .

Emlékeim.

— Irta: Kárpáti Endre. —

(Folytatás.)

Hét esztendeig munkálkodtam Felsőbányán. De, kivévén a vizsgálatokat, igazgatóm soha meg nem látogatott. Ezen látogatásaiban sem volt köszönet. Mindjárt az első vizsgálat alkalmával kimutatta, hogy a különféle reáltantárgyak iránt ellenszenvvel viseltetik. Nyolctól tizenegyig a katekizmusból és bibliából, olvasásból és számolásból nyaggassa tizenkilenc tanítványomat. Ekkor fölállt, hogy a vizsgálatot befejezze. Én fölszólaltam, hogy még hátra van a földrajz, történelem, természettan, természetrajz.

— Az mellékes. Arra már nincs időnk — vágott közbe.

A jelenlevő polgármester szólalt most föl, hogy ha ezek a tantárgyak is elő vannak irva és a növendékek tanulták, akkor csak hadd mutassák meg, mit dolgoztak. Erre igazgatóm visszaült helyére és a hátralevő egy órán át keresztül nyargaltam az említett tantárgyakon.

De a „sokat tanítok“-elven nem változtatott. Amint csak a legkisebb alkalmat megragadhatta, hogy engem e tekintetben utasítson: megtette. Csak egy esetet említek. A természetrajzban elérkeztünk a rovarokhoz. A gyermekeknek megemlítettem, hogy ha találnak bogarat, különösen amelyet nem ismernek, hozzák el, hogy itt megismerjük. Pár nap múlva egy darab papiroson ukázt kapott a tanítótestület. Hogy ne lássék, hogy nekem szól. Az ukázban ez állt:

„Értésemre esett, hogy a tanítók félszeg utasítására a gyermekek mindent összekutatnak, hogy bogarakat szedjenek. Ezt ezennel megtiltom, mert ezzel a templom falát rongálják a gyerekek.“

Talán szórul-szóra ez állt az ukázban. Én persze kénytelen voltam engedelmeskedni, meg is mondtam a gyerekeknek, hogy mivel a bogarakat már bevégeztük, ne szedjenek többet. De, persze, a gyermeki törvény szerint, annál szorgalmasabban gyűjtögettek. És ha később, ismétlésekkor valamelyik bogár szóba jött, a legnagyobb buzgósággal szedegette elő a gyerek zsebéből kedves bogarát. Talán soha annyi bogarat nem pusztított a gyereksereg Felsőbányán, mint abban az évben.

Az én igazgatómnak tehát nem tudtam