Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)
1918-11-26 / 24. szám
XXIII. évfolyam. 24. szám. 1918. november 28. TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, ÉS VEGYESTARTALMU LAP. I? ' A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő oimére k! Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá l'd ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zemlők. — Nvilttér garmond sora FO fillér. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK KEDDEN. m Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. kJ Egyes szám ára 20 fillér. kj Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FAKRAS JENŐ Egységes magyar nemzet. A nemzetnek uj életre ébredését ünnepeljük. ' A magyar nemzet —- kellően alig mérlegelhető — nagy eseményeknek hatása alatt áll. Átérti azoknak jelentőségét. Sok százados elnyomatás után az 1861. évben kísérlet történt, hogy nemzet és királya között a kiegyezés létrejöjjön. Nem sikerült. Akkor mondotta ki a Deák Ferencz szerkesztette felirat, hogy „amit az erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják; de amiről nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. A nemzet az 1867. évben mégis meg- j kötötte a kiegyezést. Lemondott az önnálló j hadseregről, lemondott külügyi képviselteté- séről, folytonosan vergődött a számára kötött háló csomói között és még azokat a jogait is, miket megmentett, nem engedte érvényesülni az udvar fényében sütkérező osztrák politika. Az 1914. évben reánk szakadt a nagy világháború. Ezer sebben vérzett a nemzet az önvédelemnek ebben a rettenetes küzdelmében. Hős lialottaink tetemei takarták a hadjárat szinterét, gazdaságilag tönkre jutottunk, az Ínség ült ebédlő asztalunkhoz, a nyomor lett a hálótársunk. A harctéri egyenlőtlen küzdelemnek minden csapása borult reánk. A háborút elvesztettük. Ez a katasztrofális veszteség nyitotta fel a nemzet szemét. Be kellet látnia, hogy az 1867. év óta tévesztett utakon jár, a melyekről — bármilyen későn is — vissza kell fordulnia. A nemzet visszatért az 1848. évi törvényhozás nagy alkotásaihoz, melyeket a kis- lelkiiség félre tett, elhitetve a nemzettel, hogy a magyar állam függetlensége utópia, melyről le kell mondanunk. A nemzet vezetői kétségbe vonták, hogy képes-e még a kifáradt, az elszegényedett magyar társadalom úgy lelkesedni a független Magyarország eszméjéért, mint lelkesedni tudott az 1848. év tavaszán? Vájjon megvan-e a bátorság a mi kimerült idegzetünknek, hogy szakítva a több százados tradicziókkal, az államéletnek uj alapot keressen ? Sajnos, de a magyar nemzet története is azt tanítja, hogy a nemzet gyakran megcsókolta azt az ostort, mely véres sebet ütött rajta és a nemzetben mindig találkoztak, akik bár az ország közjavának gyümölcseiből részesedtek, megfelejtkeztek hazájukról és boldogok voltak, hogy idegen érdekek himes palástja szélét emelhetik. Hol vannak? Hova lettek? Nincsenek ! A „Felsőbányái Hírlap“ tárcája. Emlékeim. — Irta: Kárpáti Endre. —- (Folytatás.) Eddigi soraimban mindig csak arról emlékeztem, hogy mi mindenfélét dolgoztam és miképen iparkodtam, hogy anyagi viszonyaimat rendezzem. Még eddig tanítói munkálkodásomról egy szót sem szóltam. Pedig elsősorban és mindenek előtt tanító voltam. Minden ismeretemet, minden eddig szerzett gyakorlatomat fölhasználtam, hogy állásomnak necsak megfeleljek, hanem azon jó hirnevet, amelyet előbbi állomásaimon szereztem — megtarthassam. Nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy növendékeim az én igazi atyai szeretetemet az ő szeretetükkel, jó magaviseletükkel, szorgalmukkal viszonozták. Nem is mint tanitó és tanítvány álltunk egymás mellett, hanem mint édestestvérek, mulató, játszótársak. Úgy, hogy a tanítási órák nem a fegyelem szigorúsága mellett folytak le, hanem valóságos társalgási óráknak mondhatom. A szabályokat, amelyeket e tekintetben megállapítottam, mint tisztán pedagógiai dolgot, nem sorolom el. Hogy miképen sikerült tervemet keresztülvinni, arról volt tanítványaim tanúskodhatnának. És ..................! A legmélyebb fájdalommal emlékezem vissza, hogy mig Így a legnagyobb önfeláldozással iparkodtam, hogy növendékeimet a továbbképzésre, a középiskolákra előkészítsem — és mig minden erőmből iparkodtam, hogy feddhetetlen magam. viseletével és munkásságommal elöljáróim és a lakósok elismerését, barátságát, szeretetét kiérdemeljem, ebbeli törekvésem épen elöljáróimat illetőleg nem sikerült. Itt lesz tehát a feketeleves, amelyről előbbi cikkemben emlékeztem. Itt következnek egyes jelenetek, amelyek feledhetetlen, eltörölhetetlen emléket véstek telkembe; itt irok meg eseteket, amelyek a legtöbb tanítót tönkretették volna, de engem csak mélységesen elkeserítettek és annál nagyobb buzgóságra, munkásságra serkentettek. Lássuk hát a medvét! A) Az iskolákban hivatalos törvény, hogy az elöljáróság időnként meg-meglátogatja. Örömmel és bizonyos büszkeséggel vártam igazgatómat, hogy mily fényesen bemutatom neki, mi az a negyedik osztály és mily szép előmenetelt tesznek növendékeim. Egyik délelőtt eljön osztályomba. Épen Ma már az egész nemzet a békés forradalom megalapozta közjogi területén áll. Nyomban fellépett a magyar hadsereg, mely letépte közösség jelvényét, mert át- érezte, hogy az a három szin, ez hirdeti a független magyar államnak fogalmát. Mennyit kellett a magyar katonának szenvednie e három szin miatt. Elállóit a a lélekzete, elnémult az ajka, midőn a nemzet tekintélyén taposó szoldateszka ezt a szent jelvényt rongynak nevezte. Felvonulnak sorjában a mi törvényhatóságainak, felvonulnak a községek képviseletében — a legelsők egyike gyanánt — a mi derék jegyzőink, hogy az uj Magyar- ország megalkotásakor megvalósuljon a valódi önkormányzat, amely mennél szabadabb, amely mennél mélyebb alapon épült, annál erélyesebben fejleszti a nemzet erejét. A központi kormányzat kezelői, ez a tűrni tudó, munkában kitartó tisztviselőkar a nemzet oltára előtt a hűség esküt már letette. Reá vár az uj Magyarország közigazgatásának kiépítése. Egy uj magyar köz- igzagatásé, mely a népjogok szolgálatában áll, mely erejét nem egyes társadalmi kasztok, nem az osztályuralom túlkapásaiból, hanem az egységes nemzet akaratából meríti. A közszabadság verőfényén megszűnnek azok az ellentétek, melyek a társadalmi osztályokat egymástól elválasztják. Az érvényetermészetrajzi és történelmi óra volt azon délelőtt. Gyönyörűen feleltek az én kis nebulóim. Szinte csillogott a szemük, hogy. megmutathatták, mivel töltik idejüket. Igazgatóm egy szó, egy mozdulat nélkül ült székén, arcán semmi öröm, semmi megelégedés nem látszott, mintha egyedül ülne valahol a fák alatt ... A szokásos buzditó szavak elmaradtak, szó nélkül fölállt helyéről, csupán annyit mondott nekem, hogy iskola után menjek föl hozzá. Kis tanítványaim- egészen elszomorkodva kérdezték, hogy rosszul feleltek, mert az igazgató ur semmit sem szólt. Én vigasztaltam őket és biztosítottam, hogy igen is jól viselték magukat, de az igazgató urnák ez a szokása. Engem sem kevésbé nyugtalanított az eset, mert hiszen ilyenkor az illető látogató rendesen legalább buzditó szavakkal távozik az illetőktől. Még az esetben is, ha az eredménnyel nincs megelégedve. Sokszor keresztül estem ilyen látogatáson, amelyek abban az időben a helytartóság rendelete folytán különféle hivatalok részéről igen gyakoriak voltak és nem egyszer a tanitó jövőjét állapították meg. Legnevezetesebb látogatóm volt Dunaíöldváron Pálffy, Magyarország helytartója, aki körútja alkalmával osztályomban maga is kérdezte a gyerekeket és távoztakor a legnagyobb elismerését
