Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)

1918-06-11 / 12. szám

I

n

MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK KEDDEN, j

Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona, j Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő:

Dr. Moldován Ferenc helyett

FARKAS JENŐ

|ji A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére ill Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá,

. ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- | zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér.

A turánizmus, mint nemzeti ideál.

— Sassi Nagy Lajostól. —

(Folytatás és vége.)

A turánság két nagy veszedelme: a pártoskodás és a pánszlávizmus végső eredményében tehát javára vált. Az egyik kezével sújtó, a másikkal áldó igazságos Gondviselés örök törvénye érvényesült itt is. (A magyar-török-bolgár százados harcot szoros barátság váltotta föl!)

Döntő győzelmeink majdan a Germán és Turánvilág tartós szövetségét fogják eredményezni. Nálunk a Turánvilágot és a Mohamedánvilágot ma még kellőkép nem értékelik. Megjön ez a feltámadás is. „A Germánok máris megértették.“ Ezt irta Szemere Miklós, A Cél 1915. évi április számában. Tökéletesen igaza van Huba leszármo- zottjának.

A magyar, török, bolgár nemzetre az a teendő vár: megteremteni a magyar, török, bolgár gazdasági és kultúrái szövetséget.

Magyar, Török, Bolgárországnak a második ezredévben tehát az a hivatása, hogy a saját fennállásának biztosításán felül kibékítse Európát Ázsiával. Régen Kelet és Nyugat között ezt a nehéz viharfogó szerepet hazánk teljesítette, a jövőben Európa Ázsia feszültségét a nyugati (magyar, török, bolgár) turánság fogja eloszlatni okos politikával, a turánizmus békét terjesztő villámhárítójával.

A kimondott turánizmus, mint eszme, nagyon fiatal. Főkép azóta terjed, amióta a pánszlávizmus gyökerében támadta meg az összes turánságot. Mindazáltal a magyar turánizmus kölönféle nevek alatt IV. Béla

királyunk óta állandóan foglalkoztatta nagy- jainkat ahányszor főbajuk: számbeli kicsinységünk nagyon érezhetővé vált, vagy katasztrófák sújtottak, mindig a turánizmushoz menekültünk. V. Bélában, Körösi Csorna Sándorban, Berzeviczy Gergelyben, Széchenyi Istvánban, Kossuth Lajosban, Andrássy Gyulában, Baross Gáborban élt a turánizmus nagy ideája anélkül, hogy ezt valamely határozott fogalomban megjelölték volna. Sajnos, a turáni szövetség, az akkori sok gátló körülmény miatt meg nem valósulhatott. Akkor még nem tudták, hogy nem a vallás, nem a kultusz a fő, hanem a közös érdeken alapuló vérségi kapcsolat, mely természeti törvényen nyugszik. Részleges turá- nizmusról azonban már a múltban is beszélhetünk. Szapolyai János király a török segítségével biztosította trónját s Erdély is 150 évig a töröknek köszönhette függetlenségét. Áz az Erdély, mely az egész magyarság védő pajzsául szolgált. Bethlen törökbarát politikáját maga Pázmány Péter is helyeselte. Erdély nélkül hazánkat osztrák tartománnyá olvasztották volna be.

A jelen nagy háborúját is turáni magyar, török, bolgár fogja a germánság javára eldönteni ... A jövőt azonban csakis a teljes turáni szövetséggel biztosíthatjuk számunkra, mert csakis igy valósulhat meg nagy Bismarck és Szemere terve: Oroszország feldarabolása.

Már Bismarck kancellár kijelentette, hogy a világbéke céljából Oroszországot fel kell darabolni. Bismarck a jövőbe látott. Most már nyilvánvaló, hogy Oroszországnak szárazföldi hatalommá kell válnia, mert

tengeri hatalmasságra való törekvése erőszakolt, természetellenes; épen azért állandó réme kétszáz év óta a világbékének s az európai egyensúlynak. A germánsággal szövetkezett turánságnak tehát erkölcsi kötelessége, hogy Oroszországot predesztinált rendeltetésére szorítsa. Ez esetben a régi békés szárazföldi Oroszország az orosz népnek is javára válnék. Ezzel a' kétszázéves „keleti kérdés“ is megoldódnék, föltéve, hogy az orosznak a Boszporuson való kereskedelmi forgalmát nemzetközi utón biztosítanák.

Szóval a turánizmus nemcsak nekünk s a 600 milliós turánságnak, nemcsak Ausztriának, Németországnak, hanem a békés, művelt világnak is javára válnék. Áldaná minden békés foglalkozású földmives, iparos, kereskedő, tisztviselő ; áldaná a biztos, állandó keresethez jutó proletárság és az orosz nép, akik a világhatalmát vesztett cárizmus után alkotmányt kapnának.

íme, a turánizmus óriás jelentősége. Nemzeti-, faji-, világeszmét jelent egyaránt. Századokra szóló programmot foglal magában s hazánkat bekapcsolja a világesemények kellős közepébe. Ezért hirdetem én évek óta fanatikus hittel a turánizmus nagy jövőjét.

Az elemi iskolától föl az egyetemig ismertessük meg jövő célunkat s készítsük elő az ifjúságot nagy feladataira. Neveljünk uj praktikus nemzedéket Széchenyi és a turánizmus szellemében.

Legyünk turáni magyarokká, mert a XX. században már csak a jövőben bízó nagy tettekre képes „turáni magyar“ boldogulhat.

Századok keserves szenvedései, csalódáA „Felsőbányái Hírlap“ tárcája.

Levél székely atyámfiáihoz.

— Irta : Révai Károly. —

Én édes, drága székely véreim:

Mi hir hazátok feldúlt téréin ?

Zöld-e a pázsit? Van-e lomb a fán,

A Réka sírján, fenn a Hargitán.

Megjött-e már a vándorló madár? Rakott-e fészket már a gerlepár? Röpill-e büszkén, mint a képzelet, Atilla sássá a sziklák felett?

Ahol nemrég aratott a halál:

A kiontott vér fölszikkadt-e már ?

Oláh rabságban megkínzott kezek Szántják-e újra ősi földjüket?

Hová az ellen csóvákat vetett, Emeltek-e a házra fedelet?

S hol egykor én melengetém kezem, Van-e parázs a székely tűzhelyen?

Mint megsirattam, mikor hire jött, Hogy oláh dúlja a székely rögöt;

Mikor, mint karvaly lecsapott reád, Mintha szivemen gázolt volna át!

. . . Oda száll lelkem sólyom szárnyakon És bekopog sok ismert ablakon.

Tudom ajtót nyit s menten bebocsát Az Orbay és Szacsvay család.

Száll, száll a lelkem oda s visszaszáll. De szomorúság csak, mit ott talál; Tavaszt nem láthat csakis puszta ő§zt, Leégett házak üszkös romja közt.

De mint a fecske, mely bár útra kél, Feldúlt fészkére ismét visszatér:

Úgy száll át lelkem völgyön és hegyen Hozzád, én édes székely nemzetem! . . .

A villanyoson.

— Irta: Kárpáti Endre. —

— No, soha úgy nem jártam. Szinte rös- telem elmesélni az esetet — beszélt az én Miska barátom, mikor hosszabb utazása után visszaérkezett és csöndes társaságunkat fölkereste.

— Halljuk a kalandot — fordultunk hozzá — valami nagy szerencsétlenség csak nem ért?

— Nem. Szerencsétlenségnek épen nem mondhatom; de, hogy olyan együgyü voltam, még most is szégyenlem.

A dolog igy történt.

Utazás közben Szegedre is betértem. A várost akartam látni, hogy milyen az uj Szeged. Vasúti utamról, arról a nyomorúságról nem szólok. Tudjátok azt ti is, legalább híréből.

Amint a vonatunk megérkezett, mindenki sietett, hogy a villanyosra juthasson. Én a legközelebbi vendéglőbe szándékoztam. Ismerősöm nincs Szegeden. A villanyos, persze, tele lett utasokkal. Körülnézek. Hát az átellenes ülésen, egészen a kocsi túlsó oldalánál egy kedves, 16—17 éves leány ül. Persze, minden figyelmemet lekötötte a csinos teremtés. Elragadtatással néztem, csudáltam a ritka szépséget és meleg pillantásokkal simogattam tetőtől-talpig. A kis leány, úgy láttam, ezt észrevette. Időnkint mosolygott. Szemei élénken forogtak és arcán mind jobban látszott valami boldog megelégedés, valami nem várt öröm. Mivel pedig szemei, tekintete gyakran rajtam is pihentek, sőt fejével itt- ott biccentve, mintha azt akarta volna értésemre adni, hogy szeretne velem megismerkedni, szentül meg voltam győződve, hogy sajátságos magaviseleté engem illet. Nem is gondolhattam mást, mert rajtam kívül nem volt férfi a kocsiban. Elképzelhetitek, hogy én a legkedvesebb arcot vágtam és előre örültem, hogy ennek a kis leánynak a révén Szegeden több családdal megisrrjjjf- kedhetem és Szegedről pontos képet hozok magammal.

Egyik utcánál, elfelejtettem a nevét, megáll a villanyos. A kis leány leugrik róla és gyors léptekkel megy be az utcába. Én elfelejtem a