Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)
1918-05-14 / 10. szám
FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP viselő volt. Az algimnáziumot Nagybányán, a felsőbb osztályokat Selmecbányán végezte 1861-ben. Ugyenebben az esztendőben, mint a bécsi egyetem orvostan szakjának hallgatója, őfelsége legmagasabb kegyéből a Josephineumban ingyenes helyet nyert el s 1866-ban megszerezte az orvostudcri diplomát. Mint főorvos részt vett a szerencsétlen emlékezetű königrätzi nagy ütközetben. 1872-től kezdve 1890-ig mint katonai főorvos, majd mint ezredorvos Kolozsváron szolgált s még ez évben törzsorvos és kőrházparancsnok lett. Majd Komáromba nevezték ki, onnan Temesvárra kerületi egészségügyi főnökké s 1902- ben, mint vezértörzsorvos, tábornoki ranggal vonult nyugalomba. Előbb Budapesten lakott, majd 1911-ben Nagybányára költözött. ■ Megemlítjük még, hogy 1878-ban részt vett Bosznia okkupációjában is. Átvesszük még „Nagybánya“ ez. laptársunk- nap alábbi kedves s a valónak mindenben megfelelő visszaemlékezetét is: „Elment ő is! A páratlan kedélyű, a mindnyájunk által szeretett Lajos bácsi. Szinte kételkedünk abban, hogy valóban meghalt-e ? Ő, akinek ajkáról a mosoly, lelke tárházából a vigság, elméjéből a sziporkázó humor soha egy percre .sem tűnt el. Fiatal asszonyok, leányok becézett bácsija, ki örökös derűt varázsolt társaságára. Gavallér katona, ki aggkorában is mindig úgy nézett ki, mint egy huszárfőhadnagy. Talpig csinos és daliás, ki akárhány fiatallal fölvette a versenyt. Nem is halt meg ő, csak elaludt szép csöndesen s egyszer csak fölébred, hogy elmondja a legújabb anekdotát, aminek kitalálásában elsőrendű mester volt. Azt hiszem nem tévedek, ha azt momdom, hogy sógorának, Baróti Lajosnak, ki hosszú éveken át szerkesztette a „Bolond Is- tók“-ok, oszlopos munkatársa volt. Aranyos kedélye, egyenes jelleme, puritán becsületessége mellett — talpig nemes szivü ember volt. S ez a legfőbb, amit róla elmondhatunk. Ritka eset is az, hogy valaki oly általános tiszteletnek és szeretettnek örvendjen, mint ő. Magas állása és rangja mellett, igazi demokrata, szerető jóbarát, készséges pajtás, el-elmulat- gató cimbora, de emellett a szegények támogatója, sebesült katonák ápolója, gyógyítója. Jellemző puritán gondolkozására az az utolsó intézkedése, hogy koporsójára virágot ne «tegyenek, emlékkövet sírja fölé ne állítsanak rokonai, hanem annak költségeiből szegény bányász családot segélyezzenek. És . végül igazi magyar katona volt! Pedig lett volna elég ideje osztrákká lenni, mert egész életét osztrák ezredekben töltötte el. De hát — úgy látszik, — az a régi katonai szellem, mely a múlt században még erősen tartotta magát a hadseregben, — rajta nem fogott. Megmaradt magyarnak izig-vérig s mégis fölvitte a legmagasabb rangig. Hiányozni fog mindnyájunknak! Keresni fogjuk a nagybányai korzón, a ligetben, színházban, moziban, de nem találunk többé reá. Elment előre, hogy szállást rekviráljon nekünk, az ő tisztelő barátainak s ott fogja emondani a túlvilágon szerzett legújabb anekdotáit, tréfáit. A viszontlátásig édes, drága jó Lajos bácsi!“ A kis kertekről. Mikor pár évvel a háború előtt bejártam Németországot, különösen Lipcse határán tűnt fel nekem az a hangyabolyszerü nyüzsgés, az a csupa kerítés és lugas, az a sok tarka-barka színfolt nagy határ zöldségben, amelyek sehogy sem akartak véget érni. Kezdtem a kijárat felé igyekezni, mikor mosolyogva állit meg valaki: „Ne siessen olyan nagyon, még a Schreber-kerteknél tartunk“. Ekkor hallottam először a nagy emberbarát dr. Schreber nevét, aki abból indult ki, hogy a városi lakosnak, főkép a munkásnak és gyermekeknek, okvetlenül ki kell szellőztetnie legalább pár órára portól, zárt levegőtől szennyezett tüdejét. De hová menjen? Minden kiránduló hely korcsmánál kezdődik és korcsmában végződik, mert le kell pihenni, fedél alá kell húzódni. Schreber doktor tehát bérelt Lipcse határában 1 nagy darab homokterületet és felosztotta 2—300 D-öles parcellákra. Ezeket kiadta bérbe munkásoknak, hogy rajta kertészkedjenek. Mindnyájunkban szunnyad a földéhség, mindnyájan vágyunk a földből valamit kihozni, a kezünk munkájának viruló eredményét látni és élvezni. Az eszme megfogant és az első 30—40 kiskertből rövid pár év alatt ezrek lettek, hogy a háború alatt százezrekre szaporodjanak. — Németországban, a nyolc órai munkaidő hazájában kora reggel már egy-egy órát tölt kertjében a munkás, hat órakor délután pedig egész karavánok húzódnak ki a határba. Mindnyája épit egy-egy kalyibát, ami lassan-lassan lugassá szépül, ahol mikor vasárnap egész napra kimennek nyaralni, még főzhetnek is; mindnyája termel bogyógyümölcsöt, ve- teményt és igyekszik kis háztartását ellátni kertjéből az egész évre. Hogy mit jelent egy ilyen kiskert egy munkáscsalád életében ? Egy munkásasszony 300n- m.-nyi homokjában az 1915-iki szokatlanul szára nyárban termelt: 5 mm. burgonyát 27-2 mm. cé 7* mm. sárgarépát, 1 mm. takarmányrépát, 7 kiló babot, ezenkívül borsót és káposztát és a hulladékokból felnevelt 15 tyúkot, 3 házi- nyulat és egy malacot. Ez volna az érem egyik oldala : a tényleges anyagi eredmény. Abból a pénzből, amit a munkás megtakarít italból, kártyából, bizonyára nagyobb összeget lehetne kimutatni, mint az előbb felsorolt termények értéke. Hogy a kerti munka milyen jó hatású az ember testi és erkölcsi egészségére, azt bizonyítják azon sikeres kísérletek, amelyeket az iskolás gyermekek körében eszközölnek. Anglia a munkástelepek gyermekei számára hasit ki kezecskéket, amelyeket kedvük szerint művelnek. Franciaországban a „Ligue Nationale és l’éducation morale“ szervezi az iskolás gyermekek kertjeit olyanformán, hogy minden gyermek a magasabb osztályba lépve nagyobb darab földet és változatosabb üzemtervet kap. Belgiumban a „Jardin pour enfants“ cimü hatalmas intézmény programtn- jába vette, hogy minden városi gyermeknek juttasson egy-egy kis kertet. Nálunk tudtommal Debreczenben alakult az első Kiskert-egyesület, amelye* Szeged, Kecskemét, Temesvár stb. követtek. Midenesetre gyönyörű működési tere nyílik e téren szociális érzésű asszonyainknak, ha minden városban meg- birnák indítani e mozgalmat és kiskertet tudnának juttatni minden földéhes kétkéznek, legyen az munkás kérges tenyere, gyermek kicsiny marka, vagy az irodai levegőtől sápkóros gyenge csuk- lóju tisztviselőnőé. Bizom földanyánk varázsló erejében, hogy akit egyszer magához ölelhet, akinek egyszer munkája gyümölcsét onthatja ölébe, azt visszahódítja a legszebb, legnőiesebb, merem állítani: legtöbb kielégülést nyújtó életpályának: a kertgazdasági munkának! özv. B. N.-né. Különfélék. Személyi hírek. Szmik Antal budapesti igazgató mérnök, kedves díszpolgárunk egy pár napot körünkben s Nagybányán töltött. A láposbányai Fekete az. György óa a felsőbányái Él-Márk bányatársulat felsőbányái részvényesei f. hó 12-én ülést tartottak Ketney Mihály nagybányai, illetve Bakó János j felsőbányái lakosok bérleti, illetve vételi ajánla- ; taik tárgyában Farkas Jenő, kir. tan. h. igazgató elnöklete alatt. A bérleti ajánlatokat az összehívandó közgyűlés jóváhagyása reményében elfogadták s a vételi ajánlat ügyében a határozatot a közgyűlésnek tartották fenn. Erdőégós. Május 2-án a Hegyes-hegy erdeje villámcsapástól meggyulladt. Az erdőőri személyzet és a bányamunkások fáradozása megtudta akadályozni a gyorsan elharapózó tüzet a továbbterjedésében; de igy is meglehetős nagy a kár. Bálint Imre jubileuma. A mai viszonyok között impozáns keretekben zajlott le Nagybánya város erdőtanácsosának, a város szolgálatába való lépésének 25 éves évfordulója emlékére, a Polgári Olvasókörben rendezett társasvacsora, melyen a városi tisztikar és kezelő személyzet, a képviselőtestület tagjai és az ünnepelt jóbarátai és tisztelői közül mintegy hetvenen jelentek meg. Ezenkívül többen jöttek be a vidékről is, Felsőbánya város pedig Puskás Ferenc gazd. tanácsossal képviseltette magát. Az emelkedett, vig •hangulatban lezajlott banketten Thordai Imre, Szerencsy József, Oláh László, Kovács Béla mondtak az ünnepeibe pohárköszöntőt, amit Bálint Imre érzéstől elfogult reminiscentiák felelevenítésével köszönt meg. mi való a szédelgts ellen? „Hát tömlöc — volt a felelet.“ Szédülést akart mondani. Eszembe jutnak a „verkes fizetések“, amelyek a hónap 7-én, meg a „kos-pénz“ (kost adatott, melyek a hó 20-án tartattak meg. Tudvalevő dolog, hogy városunkban a piacon és a főutcán csaknem minden kőház alatt pince van. E pincék ma már üresen állanak, vagy tán vízzel vannak tele; de egykor borral voltak megterhelve. E pincékben jó és olcsó bort árultak. Az. én gyermekkoromban 12 krajcárért vesztegették itcéjét a bornak; sőt 1876-ban is, mely évben bejött a liter, 16—18 kr volt egy liter bor. Boldog idők! Hova tüntetek? E pincékben a fentjelzett napok délutánjain, miután a fizetés megtörtént, bort ittak a verke- sek, nóta és zeneszó mellett sokszor éjfélig is. Három cigány-banda is volt. Bezzeg ma egyetlen egy sincs! Egy-egy banda 10—12 szál legényből állott. A 3 bandából 2—3 szál cigány legalább is, csaknem minden pincébe jutott. Ha egyikmásik pincében csak csendesen borozó embereket találtak, akik cigányt nem kívántak, de üres kézzel soha se engedték volna el, a megoszlott tagok addig jártak pincéről-pincére, amig feltalálták a prímásaikat és teljes volt a banda. Nagy tor volt az, ahol az egész banda játszott. Ott bőven folyt a bor, a nóta, a pénz! Pénz volt akkor is bőven, akár csak manapság. A különbség csak az, hogy akkor a pénznek volt vásárló ereje, ma pedig nincsen. Amint fentebb jeleztem, a hó 7-ik napján volt az úgynevezett „pénzadás.“ E nap reggelén vette fel az igazgató Nagybányán a „Mine‘-bői (Münz) a fémbeváltmányok értékét. Délben itthon voltak az igazgatók a ropogós bankókkal meg a sok zacskó tallérokkal. Délután 2 óráig elkészültek a számadással; 3 óra tájban minden munkás megkapta a maga követelését — és mehetett a dolgára; de legtöbb ember kisebb- nagyobb rajokban: egy-egy pincébe plántálta be magát. Ilyen alkalmakkor nemcsak az úgynevezett táskásverkesek, de a főverkesek és igazgatók együtt, a bányaadók és jobbmódu verkesek ismét együtt, de külön fedél alatt, az időszaknak és időjárásnak megfelelően, a szobában, udvaron vagy kertben mulattak. Természetes, hogy cigány soha se hiányzott. Hallottam gyermekkoromban, hogy az öreg Sztáncseknél, aki a kér. Szt. János és Rothnumdi- bányák jövedelméből gazdagodott meg és építtette azt az épületet, mely ma a takarékpénztár tulajdona, melylyel épitési modor, beosztás és szolidság tekintetében a városban egyetlenegy épület se vetélkedhetik — ha mulattak: fatányérból szórták a földre az ezüst-pénzt a cigányoknak. Apropos — cigányok! Hol van a város elsőrangú cigányprímása: Kozák Anti? Akit boldogult gróf Teleki Sándor ezredes 1877. év nyarán távirati utón Kolozsvárra hivott bandástul, hogy egy ott együtt mulatott főúri társaságnak, amelylyel fogadott — bebizonyítsa, hogy a felsőbányái cigányprimás különbül játszik, mint Kolozsvár első cigányprímása: Salamon Ferkó (Ha ugyan a keresztnévre jól emlékszem és emlékezetem nem csal.) És Anti cigány bandája élén elment azonnal. Hogy ne ment volna el egy mágnás táviratára? S a főúri társaság előtt oly gyönyörűen a szomorú magyar nótákat oly szívhez szólóan játszotta, hogy a mágnásokat nemcsak meglepte, de meg is bűvölte játékával. A b. e. ezredes a 100 üveg francia pezsgőben megállapított fogadást megnyerte. Antit diadalittason homlokon csókolta — 200 forinttal megajándékozva, haza- bocsátotta. Anti hazajött dicsőséggel, büszkeséggel, boldogsággal eltelve; zsebe a többi grófoktól is együttvéve kapott 300 forinttól duzzadva. Milyen nagy pénz volt akkor 500 forint! Anti a Kolozsvárra vitte két fuvarért, amely meg is várta, összesen 40 irtot fizetett csak. Mennyit kellene ma fizetni csak egy fuvarért! ? Micsoda pazar életet éltek a cigányok. Hogy dúskáltak ételben, italban, mi szem-szájuk ingere, mig a nagy bankókból futotta! ? Borjú-, malac- és csirkepecsenye, tyukleves és kalács volt napirenden. (Folyt, kov.)
