Felsőbányai Hírlap, 1917 (22. évfolyam, 2-24. szám)
1917-05-10 / 10. szám
XXII. évfolyam. XO. sssám. 1917. május XO. TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyeit FARKAS JENŐ j A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére | Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá | ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. A lelketlenek bandája. Az országos közélelmezési hivatal radikális munkához látott, felkutatja a kapzsi üzérek által felhalmozott s elrejtett árukat, rekvirálja s forgalomba bocsátja. Egyik-másik napilapunk hirt hozott ezekről a dolgokról s az eredmények tömkelegéből nehány példányt is felhozott, hogy Ízelítőt kapjunk ennek a nyomorult hadnak harácsolásaiból. Fogcsikorgatva olvastuk, elszörnyü- ködve bámultunk, hogy ebben a nehéz időben hova tud fajulni a kapzsiság, a lelketlenség. Nem lakunk éppen az Isten háta mögött, vasúti állomásunk van a fővonalon, egy nagy vármegyének központja vagyunk, előkelő kereskedőink vannak, mindezek dacára életszükségleti cikkekből a legnagyobb nélkülözést kell elszenvedjük, kereskedéseinkben alig kapunk valamit drága pénzen is, türünk, szenvedünk zúgolódás nélkül, háború van, betudunk mindent ennek; egyetlen skatulya gyufáért könyörögnünk kell, világitó anyagunk nincs, néha jutunk nehezen, nagy árért egy-egy szál alig használható gyertyához, petróleumot már régen nem láttunk, ecetünk nincs, szappant főznénk, nem kapunk szódát, a kész szappant nem tudjuk megfizetni, ha megfizetjük is, alig tudjuk használni, rossz, hasznavehetetlen hamisítvány. Ami pedig van egyik-másik közszükségleti cikkből, az olyan drága, hogy a ■ szegényebb sorsú nép s a hivatalnok ember csak sóvárogva gondolhat reá, de vásárolni nem áll módjában. De háború van, mit csináljunk? Vigasztaljuk egymást, türünk becsülettel, ellenségeinket okoljuk, akik kiéheztetéssel akarnak legyőzni. Tűrjük az újabb és újabb rekvirálást, fizetjük az egyre növekvő közterheket, napról- napra a jótékonykodás újabb oltáraira tesszük áldozatainkat, segítjük a menekülteket, özvegyeket és árvákat, sebesült és szűkölködő katonáinkat, dolgozunk, termelünk, hogy legyen nekünk és legyen mindenkinek a legszükségesebb. Nem zúgolódunk a sok nincs miatt, háború van. Vigasztalódunk, hogy egyszer vége lesz s akkor látunk majd szebb, jobb napokat, mikor jobb sorsunk lesz majd. De mikor ezeknek a fenevadaknak, ezeknek a gyalázatos vámpíroknak neveit olvassuk, mikor leleplezve áll előttünk gálád tizelmeik sorozatának egy része, vérünk felforr, agyunkra szalad. Oda szeretnénk állani a miniszter vagy a köz- j élelmezési hivatal elnöke elé s torkunk szakadtából kiáltani sok. ezerszer: feszítsd meg őket! Hiszen háború van, hiszen ezek az üzelmek a hazaárulás jellegével kell bírjanak, hát nincs elég akácfa, nincs elég lámpavas ezeknek a lelketleneknek a számára? Különböző rejtekhelyeken százával állnak a ládák tele gyertyával, egyetlen egynél 8 waggon gyertyát találtak, másiknál tízezer kilogramm tiszta parafáit, egy másiknál 64 waggon kristály szódát, a harmadiknál kétezer kilogramm *s** \fs \ szappant, a negyediknél 110 métermázsa ; petróleumot. De ki tudná ezt itt mind | felsorolni? Összeszedtek ezek mindent óriási mennyiségben a köménymagtól a i libamájig, a savanyu káposztától a lekvá- í hogy kicsempésszék vagy apránkint tízszeres áron forgalomba hozzák, hogy mi tönkremenjünk és ők milliókat szerezzenek. Az egyik ilyen piócánál 60 métermázsa libamáj pástétomot tártak fel, dicséretére legyen mondva, kifogástalan, prima árut. Kitűnt, hogy egy ilyen bandita tizezerszámra küldött ötkilós csomagokban Isten tudja mióta, lisztből készült theasüteményeket, piskótát, mézes kalácsot Bécsbe, Ausztriába. Waggon számra harácsoltak össze csokoládét, gyümölcsízt, zsírt, szalonnát, borsót, szardíniát, mindent össze-vissza, ami ennivaló, hiszen egynél még héjas mandulából is 163 zsákkal találtak. Ezért nincs nekünk semmink, ami pedig van, az megfizethetetlen. Ezekért a betyárokért szenvedünk mi szükséget, nem az angolok blokádja miatt. Adjon Isten erőt, egészséget Kürthy- nek, hogy folytathassa munkáját fáradhatatlanul, fogdossa össze ezeket a zsivá- nyokat, kobozhassa el a harácsolt anyagokat s érjen el teljes eredményt. De a sajtót, illetve a cenzúrát is kérjük, ne közöljék ezeket, illetve ne engedjék az ország jóravaló lakosságának tudomására jutni a további eredményeket, mert ennek nem lesz jó vége! sz. k. fi „Felsőbányái Hírlap" tárcája A hadiparancs. — Irta : Id. Kárpáti Endre. — Huszonegynapi szabadságot kapott Miska, huszárkáplár. Sietett is haza, hogy mielőbb kipihenhesse magát a fáradságos frontszolgálat után és megmutathassa ezüst kitüntetését, amelyet Bukovinában kapott. Összegyűlt a család minden tagja. Hozzájuk szegődött a szomszéd, meg az ismerősök is és egymás után bekopogtattak, hogy egy kis háborús hirt hallhassanak. Folyt a beszéd. Miska alig tudott mindenre válaszolni, oly sűriin hullottak a kérdések. Végre a Miska melléről íüggő ezüst vitézségi éremre került a sor. — Hm - folytatta Miska - nagy sora van annak. Egy hajszálon függött életem. De, hála Isten, elvégeztem, amit a parancsnokom rám bízott. Elmondom a dolgot. Bukovinában harcoltunk. Persze mérföldekre és mérföldekre húzódott a frontunk. De egyik ezred a másikkal folyton összeköttetésben volt. Hogy ez megtörténhessék, a repülőgépek folyton berregtek fejünk fölött. De néha ember kellett, aki a fontosabb parancsokat a másik ezredhöz átvigye. Hát persze, ide olyan emberre volt szükség, aki az árnyékától nem ijed meg és elég ügyes arra, hogy az esetleges bajban magán segiteni tudjon. Régen volt. Mikor az oláhokat Erdélyből kiszorítottuk, Bukovinába terelődött a háború. Űztük, kergettük az oláhokat. Egy hideg, őszi este meghallottam, hogy kapitányom egy megbízható embert keres, aki a hegy túlsó oldalán harcrakészülő ezrednek a szükséges utasítást átvigye, hogy annak értelméhen az a mi ezre- dünkkel egyesülhessen és együttesen támogathassa az ellenséget. A veszedelmes útra, amely tudtunkkal hemzsegett az ellenség kémeitől, én jelentkeztem. Nem volt az gyerekjáték. A hegy, amelyen át kellett menni, méteres hóval volt borítva. Hóvihart is várhattunk. Mert az utóbbi időben folyton havazott és fújt az orkán. De a farkasok is megtámadhatnak. Nem egy ilyen esetet hallottam épen azon napokban. No és végre a szétszaladt oláhok közül is sokan kódorognak a vidéken. Azok megtámadhatnak, ha életemet nem is, de a nálam levő parancsot elvehetik tőlem és átadhatják az ellenségnek a mi tervünket. De hát nem azért vagyok huszár, hogy az ilyen még be sem következett dolgoktól megijedjek. Kapitányom minden eshetőséget elszámlált előttem és figyelmeztetett, hogy jól meggondoljam, mire vállalkozom, mert életemmel játszom. — Megyek — szóltam röviden és a levelet elrejtettem alsó ruhámban. Nehéz utam volt a meredek hegyen. Lovam többször meg is csúszott a sima sziklákon. De csak mentem . . . mentem. Mielőtt a hegy tetejére értem volna, beesteledett. Olyan sötét lett, hogy a negyedik-ötödik fát alig láttam előttem. Főgondom volt, hogy az útirányt el ne tévesszem. Folyton kelet felé kellett tartanom. Egy kis síkságra érkeztem. Megállítottam lovamat, hogy kifújja magát és ujult erővel menjen tovább. Amint körülnézek, legnagyobb meglepetésemre egy lovagot láttam, aki egyenesen felém tartott. Csinos fiúnak látszott, már amint a sötétben kivehettem. Polgári ruhában. En is polgári ruhában voltam. Minden olyasfélét otthon hagytam, ami elárulta volna, hogy huszár vagyok. Mert hát igen fontos levelet viszek és vigyáznom kell magamra. Hanem mi járatban van ez az utas az erdőben, a magas hegyen ? Hozzá lova egészen friss volt, nem olyan elgyötört, mint az enyém. Ez gyanús volt előttem. El is határoztam magamban, hogy a még hátralevő utat egyedül fogom megjárni és az utast figyelemmel kisérem. Mert ez alig valami közönséges utas. Ha onnan jön ahonnan én, akkor lovának fáradtnak kell lennie; ha meg nem onnan, akkor nem közönséges utas. Elő is vettem revolveremet, hogy az esetleg kéznél legyen. — Jó estét, pajtás! — szólt az utas, aki épen mellém érkezett és megemelte kalapját. - Utas vagyok. Ha nincs ellenére, folytassuk utunkat együtt Pár óra alatt megjárjuk a hegyet és leérünk a hegyoldalban épült faluba. — Hogyan tudja ön, hogy én a faluba megyek ? — kérdeztem. — Nem tudom, de gondolom, mert az ut
