Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1915-08-05 / 16. szám

XX. é-vfolya-iTL. 1©. szám ' 1016. a.u.g'TJ.szt'u.a 5_ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. _____ * Fe lelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ ' A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére | Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá | ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- | zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Évforduló. Vasárnap, e hónap 25-én volt esz­tendeje, hogy Őfelsége elrendelte a had­seregnek részben való mozgósítását s a kormány életbeléptette a hadiállapot foly­tán szükséges kivételes intézkedéseket. Ezen a napon kezdődött meg tehát a háborús állapot, amelyből ámbár a mi lépéseink csak Szerbia ellen irányultak, hamarosan kifejlődött a világháború. Aki ellensége volt Magyarországnak és Auszt­riának, az mind fegyverre kapott ellenünk. Szövetségeseink közül csak Németország állt mellénk hatalmas erejével. Törökor­szág szintén fegyvert ragadott mellettünk. Nyilvánvalóvá lett egyszerre, hogy szer­vezett európai összeesküvés állott készen arra, hogy bennünket és Németországot megalázzon és tönkretegyen. Számban sokkal erősebbek voltak az összeesküvők. Hisz magának Oroszországnak nagyobb hadserege volt, mint Németországnak, Ausztriának és Magyarországnak együtt­véve. Az arányt legjobban mutatja a had­viselő felek összes lélekszámának össze­hasonlítása. Németországnak, Ausztriának és Magyarországnak összes lakossága ke­reken százhúsz millió. Ezzel szemben Oroszországnak, Angolországnak, Francia- országnak, Szerbiának, Montenegrónak és Olaszországnak, Belgiumnak lakossága az ázsiai és tengerentúli gyarmatok nélkül kétszáznyolcvan millió. Az ellenséges nemzetek tehát számban majdnem harmad- félszer olyan erősek, mint mi vagyunk. És ime, egy év után mégis hol állanak ők? A kérdésre megkapjuk a választ, ha röviden megvonjuk az események mérle­gét s vizsgáljuk, hogy azon a hat harc­téren, ahol vitéz csapataink küzdenek, mi a helyzet az évfordulón. 1. A nyugati harctéren a németek elfoglalták egy szöglet hijján egész Bel­giumot és Franciaországnak tiz leggazda­gabb megyéjét. A franciák, angolok és belgák tiz hónap óta hasztalan próbálják a németeket hátrább szorítani: egy ta­podtat sem tudnak visszanyerni orszá­gukból. 2. A balkáni harctéren Szerbia és Montenegró tehetetlenül áll fegyverzeté­ben. Mindegyik ország hadserege a há­ború első felében oly borzasztó vesztesé­geket szenvedett, hogy teljességgel kép­telen egyelőre a nagyobbszabásu táma­dásra ellenünk. Itt-ott fordulnak elő csa­tározások, apróbb vállalkozások, de vala­mennyi a szerbek és montenegróiak véres kudarcával végződik. Ez annál nevezete­sebb, mert a mi hadseregünk más harc­terek kívánalmai folytán a balkáni ellen­ségekkel szemben csak megfelelő erőkkel való őrtállásra, határvédelemre szorítko­zik. A Balkánról való hátbatámadás sike­rébe vetett reménységét tehát ellenségeink már elvesztették. 3. Az olasz harctéren hűtlen szövet­ségesünk gyalázatos orvtámadása sem hozta meg ellenségeinknek a várt köny- nyebbséget. Közel két hónap óta az ola­szok minden támadó kísérlete véresen összeomlott s bárha szörnyű emberpazar­lással mindegyre megismétlik támadásai­kat, az olaszok a mai napig a legkisebb sikert sem tudták elérni, ellenben veszte­ségeik a szárazföldön és a tengeren egy­aránt aránytalanul nagyok. 4. Török szövetségesünk hatalmas védelmi hadjáratot folytatnak a Fekete­tenger és Konstantinápoly kapujánál, a Dardanelláknál. Az angol és francia ten­geri erő hatalmas hajóival, a partraszállott nagy seregekkel szemben, a rájuk szórt többszázezernyi robbanó ágyúgolyó dacára, hónapok óta helytállanak és ellenségeink­nek olyan súlyos veszteségeket okoztak, hogy ma már ezek maguk is átlátják erőlködésük hiábavalóságát. 5. A török hadsereg egyéb harcvo­nalain az orosz határon és az angol gyar­matokkal határos legdélibb vidékeken is teljes sikertelenség kiséri ellenségeink minden próbálkozását. 6. Végére hagytuk a legnagyobbat: az orosz harcteret. Az elmúlt esztendő alatt az első hónapok egynémely sikere után, amelyet azonban már akkor is sú­lyos vereségek döntöttek meg, a világ legnagyobb katonai hatalmassága, Orosz­ország, úgyszólván teljesen összeomlott. Téli hadjáratában milliónyi embert veszí­tett el, anélkül, hogy e roppant véráldo­zatnak eredménye lett volna. Amint ki­tavaszodott, a szövetséges német, osztrák és magyar hadak megkezdték azt a bá­mulatos támadó hadjáratot, amely három hónap óta állandó szivszorongásban tartja összes ellenségeinket. Ez a támadó had­járat május első napján kezdődött meg a gorlice—tarnovi vonalon s azóta szaka­T A R C A. Minta katona. — Irta: Révai Károly. — A háborús világ eszembe juttatja, azt az időt, amikor még én is katona voltam. Ifjú ko­rom verőfényes napjai csillognak felém a múlt század nyolcvanas éveiből. Micsoda lelkes honvédek voltunk! Külö­nösen felejthetetlen idők voltak azok, amelyeket Nagyenyeden s Marosvásárhelyt a sátortábor­ban töltöttünk el. Lelkes hazafias tisztikar, de­rék legénység, minden nemzetiségből, kik azon­ban eggyé forrtak egy gondolatban, hogy a hon­védséget naggyá kell tenni s régi jó hírnevét vissza kell szerezni. Az én román, vagy szász tiszttársam vetekedett velem a haza és király szeretetben s büszke volt mindegyik a m. kir. honvéd névre. Valami kimondhatatlan gyöngédség fogja el lelkemet, ha ifjú korom osztályos társaira gondolok s úgy érzem, ha ma valamelyik kö­zülök elém állana, könnyezve borulnék váliaira s melegen szorítanám szivemre bajtársaimat. De ki tudja hányán élnek még közülök ? Nagy ré­sze nyugalomba ment, vagy elhunyt. Egyik másik magas rangot ért el s arany­galléros attilájában helyezték a koporsóba. Né- hányan megrokkantva vonultak egy kis falusi birtokba s ott várják azt az időt, amikor Gáb­riel arkangyal a takaródét fújja. Végig futtatom emlékezetem megrokkant paripáját a múlt idők virágos mezején s egyen­ként tűnnek föl derék elöljáróim s szeretett tiszttársaim. Ki lovon, ki gyalog. Ott látom a vásárhelyi „Mészáros réten“ bulcsi Jánky La­jost, a daliás huszárezredest, aki ha bent a vá­sárhelyi kaszárnyában beszélni kezdett az ő „vörös ördögeivel,“ kihallatszott a hangja a sá­torba. Látom Say Győzőt a mindig finom elő­kelő tábornokot, ki addig ki nem jött a gya­korló térre, mig reggeli imáját a feszület előtt el nem mondta. A nagytudásu akadémikust: Kápolnai Pauer Istvánt, ki ezredparancsnokom is volt, Honig ezredest, Habrovszkyt, Mádi Ko­vácsot, Forinyákot, báró Fejérvárit, Védő Jenőt Tellmann Józsefet és az öreg Esztergomi Nán­dort. De ki tudná mind elsorolni! . . . Aztán elém sorakoznak mosolygó arccal jóságos tiszttársaim: Wéber Gyula, Krizmanich Vilmos, Kanabé Ferenc, Domokos Pál, Hazay Ferenc, Lupini Frigyes, Várterész Antal, Kö- rössy Miklós, Szentiványi Kázmér, Fodor Pali, Brenner Jaroszláv, Bodó Pali, Pál Joachim, Bo- rosnyai Gábor, Böjthe Béla, Rauch Pista, Cseh Gazsi, Trepches János, Tóháti Miklós, Dalik Adolf, ki soha életében vizet nem ivott s mégis egy pohár víztől halt meg, aztán ezredorvosunk Kovács Áron, és kezelőtiszt századosunk Bagoly bácsi satöbbi s végül akiről, mint mintakato­náról kívánok megemlékezni Csergedi Gyuri. Ha valakire talál a mintakatona elnevezés, úgy Csergedire talált. Erdélyi román fiú volt, széles vállu. zömök, szénfekete hajú, villogó bogárszemü fiú, ki nagy kaliberű katonai tudá­sával gyorsan haladt, s már fiatalon elérte az őrnagyi rangot . . . : Már mint fiatal hadnagyok ismertük egy­mást s meleg barátság fűzött össze bennünket; később már mint főhadnaggyal, majd mint szá­zadossal találkoztam vele s utolsó gyakorlatun­kon őrnagy volt s az én zászlóaljparaucsnokom. Mindig maga mellett tartott; Segesváron én voltam a tiszteletbeli zászlóalj segédtisztje a saját lovait bocsátotta rendelkezésemre . . . Tiszttársai végtelenül szerették, pedig rend­kívül szigorú, egyenes, hajlithatatlan volt. A le génység rajongott érette. Zászlóaljunk legény­ségének nagy része fogarasi román fiú volt s Csergedy Gyuri, mint román ember tudott n nyelvükön beszélni. Egyszer oda állott a század elé s egy olyan beszédet tartott, amilyent azóta sem hallottam senkitől. Azzal végezte, hogy le­gyenek büszkék a román fiuk arra, hogy ők magyar honvédek . . . A csergedi századja mindig a legjobb volt, minta-századának nevezték s később is, mikor zászlóalj parancsnok lett, az ő zászlóalját vették mintaképül s ha valami magasabb parancsnok szemlére jött, a mi zászlóaljunkat vonultatták ki bemutatásra. Különös gondja volt arra, hogy katonáinak külső megjelenése mintaszerű legyen. Nem sajnálta tőlük az uj ruhát; altisztjeit pedig egyenesen biztatta, hogy „extrát“ visel­jenek. Tisztjeit üsszetartotta, mintha testvérek lettek volna. Ahol ő megjelent tisztjeinek is ott

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents