Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1915-04-01 / 7. szám

Felsőbányái Hírlap

désre. A rendelet, valamint a törvény néni azt akarja elérni, hogy az élvezett közsegélyt egészben vagy részben elveszítsék azok, akik készségesen állanak munkába, az ilyenek továbbra is részesíthetők a segélyben, minthogy a kereseti alkalom ilyenkor még nagyon hullámzik és szerfölött bizonytalan. Aki tehát alkalmilag olyan munkát kap, melyből szükségleteit többé-ke- vésbbé fedezheti, ezt még nem fosztják meg a j hadbavonultak családtagjainak járó állami segély- összegtől. De igenis megfosztják azt, aki visszautasítja a kínálkozó alkalmat, parlagon hagyja munkaerejét, s ölhetett kezekkel várja, hogy hereként eltartsák.

Ez az intézkedés, a közsegélynek a dologkerülőktől való megvonása, erkölcsileg is jogos, az igazság szempontjából is kifogástalan, a nemzeti érdek tekintetében pedig szükségszerű. Olyan időket élünk, amikor a haza minden fiától súlyos áldozatokat követel, sokaktól életüket is; lehetetlen, azaz teljességgel megengedhetetlen tehát, hogy legyenek állampolgárok, akik a nemzet általános nagy erőfeszítését mintegy páholyból nézik, s lábukat lógatva tartatják ki magukat az állammal.

Hisszük, hogy ilyenek nem is lesznek a munkaszerető magyar nemzet kebelében. Min- denkijmegérti, akinek ép a teste és a lelke, különös nagy jelentőségét annak a szózatnak, hogy munkára fel! A rendelet tehát a munkás társadalom tagjait fogja megnyugtatni az iránt, hogy amig ők önként verejtékeznek, azalatt más sem, senkisem heverhet az állam elnézéséből ingyenélőként.

A hadseregszállitók.

zászlója éppen olyan szükséges segítő csapata a háborúnak, mint akár az élelmezési csapat.

Ha Magyarországon nem akadna önfeláldozó lélek, aki a legmesszebbmenő hazafisággal vállalja a nehéz és fölöttébb strappás hadi tevékenységet, akkor bizony a hadseregnek rek- virálni kellene szállítókat és kényszeríteni kellene őket arra, hogy vagy meghalsz, vagy szállítasz a hazának.

Hála a magyarok jóságos Istenének, itt azonban még nem tartunk. Olyan gárdánk van erre a célra, amelyre büszkék lehetünk. Mert ha ezt a gárdát ráei’esztjük az oroszra és ezek fonják be a gonosz ellent, azt a gyűrűt próbálja áttörni Dimitriev Ratko hadserege, amit ezek fonnak köréje!

De ne legyünk igazságtalanok. Nem szabad felülni annak a mindjobban elhatalmasodó áramlatnak, amelyik egy kalap alá vesz és egyformán elitéli mindazokat, akik hadseregszálli- tással foglalkoznak.

A hadseregszállitás nemcsak azért nem megvetendő, mert tisztességes és becsületes szállítás mellett is tekintélyes hasszonnal jár, de megbecsülendő azért is, mert — mint fentebb említettük — hadseregszállitók nélkül nagyon meg lenne akadva a hadsereg. Aztán ösmer- jük be azt is, hogy a hadseregszállitók ellen

sok puritán ordítoz a fórumon, sok éhes ember csinálja a hangulatot, aki közben éles szemmel figyeli: nem lehetne-é hozzájutni egy kis szállításhoz.

Viszont azonban el kell ösmernünk azt is, hogy a hadseregszállitók túlnyomó része nem lehetne minden skrupulus nélkül a Nemzeti Kaszinó tagja.

Alig múlik el nap, hogy a lapok hirt ne adnának róla, hogy kipattant egy-egy szállítási botrány, megvesztegetési panama.

Szeged, Mármarossziget, Budapest, a szállítási panamák révén már Uzsokkal, Toronyéval egyrangu hírességre tettek szert. Minden gyerek tudja, hogy Munkácson is letartóztattak t egy csapat lelketlen gazembert, akik papirtalpu ! bakkancsot szállítottak december közepén azok- i nak a derék katonáknak, akiket a lövészárok ' téli fagya ellen éppen ez a bakkancs lett volna hivatva megvédelmezni. Huszton nagykereskedőket, ügyvédet tartóztattak le szállítási pana- | mák miatt és ki tudja: milyen kiterjedt geográfiája lesz még ennek a szállítási háborúnak, amelynek egyik legrikitóbb bizonysága, hogy 1 ügyvédek szállítanak - bakkancsokat.

Ha bakkancs kell, miért nem szállítják a kisiparosok? Ha ló kell miért nem a gazdák ad- i ják? Ha zsir kell, ha szalonna kell, miért nem \ a hentesektől veszik? Ha fa kell, ott vannak a ! fakereskedők és igy tovább.

De igy ? így gyanús minden olyan szállítás,

! amely nem arra hivatott, nem azzal foglalkozó kezekbe jut. Ha az ügyvéd bakkancsot szállít, világos, hogy nem hazaszeretetből teszi és a túlhajtott nyerészkedési vágy — a katonai kincstár megkárosítása — lesz ha nem is kifejezett célja, de eredménye biztosan annak a szállításnak, ahol az ügyvéd túlmegy a suszter kaptafáján.

Ismételjük, hogy teljes respaktussal viseltel- j tünk a hadseregszállitóknak ama kis gárdája iránt, aki a katonai szállításnál megelégszik a | polgári haszonnal, de annál teljesebb a lelkünk öröme akkor, ha halljuk vagy olvassuk, hogy a büntető igazságszolgáltatás imitt-amott rácsap a gazemberekre és kitekeri a nyakukat. Sz - .

Egy sebesült leveleiből.

A leveleket Mnlyasovszky László erdő- mérnök-gyakornok, egyéves önkéntes tizedes (a 32. honvéd gyalogezred 10. századában) irta szüleihez.

I.

1914. november 25. (Levelezőlap.)

Tegnap délután voltunk az első tűzben, hála Istennek épségben kerültem ki. Ejjelenkint most nem igen alszunk, mert vagy tovább menetelünk, vagy kint fekszünk a szabad ég alatt s ott nem esik jól ilyenkor az alvás.

II.

1914. XII. 4.

Három hete már, hogy elhagytuk Egert, de csak két hete voltunk az első harcban. Az

első héten utaztunk, gyalogoltunk, amig beérkeztünk a saját ezredünkhöz. Eleinte bizony nehéz volt a borjú, húzta a váltamat, de azután megszoktam. Az első harcban, amely az ausztriai határtól vagy 30 kilóméternyire bent az orosz földön volt, az egyik önkéntes kollegám elesett, a másik megsebesült, a harmadik pedig eltűnt s igy megmaradtunk hárman. Ez a három is csak két nap múlva talált egymásra. Az első | ágyúgolyótól még megrezzentem s ijjedten | néztem, hogy hova csap, de már a másodikra l reá se figyeltem. A puskagolyók itt nem szá- mitnak, mindenki csak az ágyúgolyót figyeli, hogy hova csap le. A dolog úgy kezdődik, hogy mindenki ás magának egy kis gödröt, a földet feje elé dobálja és mögé fekszik, ha van egy kis idő; ha nincs, csak lefekszik a földre, a borjut vagy egyebet a feje alá tesz és lő. Ha sok idő van, akkor olyan mély gödröt (fedezék) ás, hogy beleülhet, esetleg állhat, mint pl. most másfél méter mély árokban van az egész csapat és mindenki csak akkor dugja ki a fejét, amikor lő. Ezekben azután egy-két napig, esetleg egy hétig is ülünk, amig ki nem küldenek, vagy ki nem kergetnek az oroszok. Természetesen éjjel szintén itt vágjunk, magunk alá szalmát teszünk s egy pokróccal betakarózunk. Legtöbbször a borjúval a hátunkon alszunk. Már úgy megszoktuk, hogy nem is igen fázunk éjjel sem. Az első ütközetünk után volt egy kis visszavonulás. Két-három éjjel egymásután csak jöttünk, 15-20 kilométert megtettünk; reggel 3 — 4 óráig mentünk. Akkor megálltunk s este újból neki indultunk. Innen aztán egyhamar nem megyünk sehova . . . Éhezni nem éhezünk, rendes kosztunk van reggeli, ebéd, vacsora, ebben a tekintetben nincs hiány. Most már befejezem, mert szólnak a puskák.

III.

1914. XII. 28.

K. u. k. Feldspital 4/2. (Levelezőlap.)

December 24-én kaptam meg az oroszoktól a karácsonyi ajándékot s most ebben a kórházban ápolnak; hála Istennek a seb nem súlyos s egy hónapon belül felépülök. Most elég jól érzem magam, itt egész nap pihenek.

IV.

1914. XII. 29.

Levelező-lapon röviden megírtam az én karácsonyi ajándékom történetét. December 24-én délután 2 órakor kaptam a lövést, a golyó az államon jobb oldalon ment be s magával vive 5 lógat, eltörte az alsó álkapcsomat. Ez történt az ebéd osztáskor ; rögtön ott hagytam az egész társaságot és a hű oláhommal, aki bekötözött a lövés után, bementem az orvoshoz. Itt kimosták a sebet, ismét bekötötték, í s elküldöttek a legközelebbi gyűjtőhelyre. Mintegy 12 kilométert utaztam többed magammal egy rossz szekeren és még rosszabb utón. Itt ismét kimosták a sebemet, bekötözték, és lefektettek ; persze alvásról szó sem volt. Másnap í reggel valamivel jobb szekeren elindítottak a ! legközelebbi kórházba. Ez volt reggel. Tizenhat

A diadalra nekünk van jogunk!

Nekünk győznünk kell! S győzni is fogunk!

Győzni fogunk! . . .

A bölcső mellett.

— Irta: Id. Kárpáti Endre. —

Feltámadásra ment az egész ház. Csak Rózanéni maradt otthon. A bölcső mellett, amelyben a ház újszülöttje, a kis Katica szen- dergett. Rábízták Rózanénire a ház szemefényét. Tudta a szerető anya, hogy úgy vigyáz reá, mint a saját szemefényére. Mert nemcsak a kis Katicát ringatja kimondhatatlan szeretettel, hanem őt is Rózanéni ringatta, meg édesanyját is, akkor . . . régen. Rózanéni volt a család mindenkori dajkája. Az elmúlt évtizedek alatt úgy összenőtt a családdal, mintha vele egy test, egy lélek lett volna.

Elcsöndesedett a ház. Rózanéni leült a bölcső mellé. Megigazította a kis leány takaróját. Édes szeretettel nézegette az alvó kis angyalt. Közben elgondolkozott. Messze . . . messze, a rég elmúlt időbe vezették gondolatai . . .

— Aludjál . . . nyugodjál, kis angyalom! Hűséges szemek vigyáznak reád. Megőrizlek

minden bajtól, amint megőriztem azokat is, akik előtted a bölcsőben pihentek . . . Szegény bölcső! De megöregedtél velem együtt! Csakhogy téged ki-kijavitottak, mig én . . . hordom fáradt, öreg tagjaimat . . . Most is látlak, mint fiatal leány, mikor bevittek a szobába. Zöld selyem takarót tettek a csipkékkel dúsan föl- ékesitett vánkosra. Látom, mikor a hófehér derékaljra fektették az újszülött leányt. Magos hegyek lábánál feküdt a város, melynek csöndjét csak a százados fák közt surranó szél zizegése zavarta meg. Az udvarról élénken hallatszott a háziállatok sürgése-forgása, lármája. A kertben madarak zengték reggeli dalukat. A kis leány csöndesen pihegett. Az anya boldogan gyönyörködött kis rózsaszínű arcában. Én melletted ültem. Ha a kis lakód mozogni kezdett, eldudol- tam azt a bölcsődalt, amelyet szüleimtől tanultam. Eldudoltam százszor . . . ezerszer.

Csicsija babája, nincs itlhon mamája . . .

De a csöndes boldogságot nemsokára megzavarta az ágyuk dörgése, a puskák ropogása. Minden épkézláb ember fegyvert ragadott, hogy édes hazánk szabadságát kivívhassa. Nehéz napok voltak azok; de a jó Isten elfordította tőlünk. . . j

A kis lakód üldögélt. De én még szorgalmasan ringattalak, te, régi . . . régi bölcső, * mindaddig, mig a kis baba kinőtt belőled. Egyik S

I reggel kiszedték belőled a derékaljat, a vánkosokat, összehajtogatták a térítőt és fölvittek téged a padlásra. Hogy fájt az nekem, mikor időnkint megláttalak a padláson, porosán, minden ékességedtől megfosztva. De mikor a kis eleven leány hozzámsimult és édes csacsogással százszor is elmondta: Rózanéni, Rózanéni! elfelejtettelek téged, öreg barátom, csak a kulcslyukon át pillantottam néha reád.

Az idő múlt. A kis leány nagy lett. Egyszer csak kocsira raktak téged, öreg barátom és többféle bútorral elvittek messzire. Egy város csöndes utcájába költözködtünk. Ott nem volt erdő, nem hangzott a madárdal, csak a kocsiút I dübörgése, az utca lármája. Mily nehezen esett nekem, hogy kedves szülővárosomat el kellett hagynom.

Nemsokára megint a szobába állítottak téged. Beléd helyezték az uj derékaljat, vánkosokat és bekerítettek rózsaszínű takaróval. Másnapra reá már megint ott ültem melletted. Gyönyörködtem a kis angyalban. Vájjon, rám- ismertél-e? Eszedbe jutott-e, hogy a kis újszülött édesanyját is mi őriztük, mi ápoltuk? Az már anya lett, mi pedig öregedtünk. De szorgalmasan ringattalak. El-eldudoltain régi, megszokott bölcsődalomat:

Csicsija babája, nincs itthon mamája . . .