Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1915-04-01 / 7. szám
XX. évfolyam. 7\ szá.ra. 1915. áiprilis 1_ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : Dk MOLDOVÁN FERENC *: A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére • Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá . ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- ' zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. A magyar. Ázsia északnyugati részéből, az Ob és Ir- tis folyók mentéről a IX-ik század elején húzódtak át az Ural és Volga folyamok vidékére j őseink és ekkor léptek reá a történelemnek j színpadára. Héttollu buzogányok 25-30 kilós súlyát csontok törése közepett ismerte meg minden ellenség, hol ellenállás szállá szembe a bőr ruhás, kucsmás, tigris- és párduc kacagányos szilaj hadfiakkal, kik a harcolás mesterségének tudásában az akkori népek felett álltak s akiknek akkori vadászati taktikájuk a legújabb idők hadtudományi elveit is magában foglalja. Hej . . . azóta de sok minden múlt el . . . Vérrel és karddal irt történelmi tények magasra emelték azóta a magyart. Hadverő, halni kész, bátor vitézek tigris kacagányai emlékekké lettek — s a nagy útnak minden lépése a IX-ik század elejétől a XX-ik század mai napjáig egy-egy átöröklött nemes erényként él a nagy elődök mai unokáinak leikéiben. Őskori harcok nagy hadtettein, legendás idők édes, bus korán át, hős apák csontporát friss vérrel öntözve, kuruc kacagányok, tárogatók közölt, vörös sipkás testek emlékhalmainál régi vérhullásból uj erőt merítve - nemzeti történelmünk makulátlan, szent, nagy tisztasághoz liiven, vérünket ontjuk ma is : a szabadságért. Késői unokák kardjainak csapásában benne j van a buzogányos, halált osztó erő ! . . . Bus | Esze Tamások támadnak újra a szabadságimádó, vad, szilaj kuruc indulatok döntik el a | véres mezőkön minden csaták sorsát; ... és j a tábortüzek piros lánginál bánatos leventék elhalkult fohász danája: lelkeket tépő, epedve sóvárgó, bus kuruc nótává vedlik, - mig újra magasra nem csap belőlük a lelkek mélyéből fakadó bátor harci láz és fel nem hangzik unokák ajkáról: a vörös sipkások egekig törő, gyilkos „előré“-je! . . . Csudálatos idők után . . . tigris kacagány, vörös sipka s buzogány emléke, kincses leikével, ma a XX-ik században a történelem színpadán állva, hosszú ezer év mámorgyönyörös, bus keservével a bátor »szivek mélyén — vérrel és kardal Írja a magyar újra a történelmet ! . . . Ott volt mindig és ott van ma is a vérrózsák szomorúan szép, színes mezején, ahol a halál bő aratást szed . . . Maroknyi magából jut mindenüvé belőle, hogy kincses, szép lelke nagy erejével példát mutasson ! Észak-, dél-, nyugat- és kelet véres harcmezőin ontja a vérét idegen földeken, hogy szabadságát és zord bérckoszoruval övezett illatos berkeit megvédelmezze s hogy a fekete-sárga a fekete-fehér-piros az ő szent piros-fehér-zöld zászlójával csokorba fűzve, diadalmasan magasba emelje ! Magyar, Te csudás, nagy, szép emlélekkel áthatolt lelkű, tigris kacagányok, buzogányos, kuruc dalos és vörös sipkás harcokban fogam- zott örök vértanú. Te, ki eddig mindig küzdöttél, ki mindig öntötted drága véredet, Te, kinek csatahalálban vonagló bátor hősei annyi sok évszázadon át megszámlálhatatlanszor sóhajtották elhalló ajakkal „Hazám“ . . . mikor leszel már nagy, szabad, boldog s diadalmas ? Mi lesz a sorsod ? Vértanúnak, a szabadság vértanújának maradsz örök időkön át ? Nem ! Ez nem lehet! A IX-ik század eleje óta történelmet alkotsz ! És most, a XX-ik század elején, a borzalmas világ vérben ázó földgolyóbisán dúló szörnyű csatában : szép lelked huiló vérével rég elhintett szabadságfád magvát életre kelted s nagyra neveled s a győzelem napjának piros hajnalán ellenségeid leborulnak kincses nagy lelked szépséges ereje előtt! így lesz ! így kell lennie, mert: „Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért S keservben annyi hő kebel Szakadt meg a honért . . • “ K. K. Munkára fel! Közeledik a tavasz, a mezőgazdasági munkálkodás megkezdésének az ideje. Talán korábban köszönt be, mint máskor, de bizonyosan sokkal fontosabb feladatokat hoz magával mint rendesen. A világháború pusztításait gazdasági téren fokozottabb termeléssel kell ellensúlyozni s a több munkára kevesebb erő áll rendelkezésre, mert hiszen a munkáskezek javarésze fegyvert forgat a haza védelmében. Ebből az következik, hogy az itthonmaradt lakosságnak a legnagyobb buzgalommal kell hozzálátnia a föld megműveléséhez, a minden irányban való gazdasági tevékenységhez. És ha már ezt minden épkézláb polgártól megkívánhatja a haza, különös mértékben követelheti meg azoktól, akik állami segélyben részesülnek azon a cimen, hogy családíentartójuk hadba- vonult. A törvény tudvalévőén bőkezűen gondoskodik az ilyenekről, sőt nem ritka eset, hogy a hadbavonultak itthonmaradt családtagja az állami gondoskodás folytán kedvezőbb anyagi helyzetben van, mint volt azelőtt. Ámde a törvénynek egyáltalában nem célja előmozdítani a munkakerülést, a dologtalan életmódot. Éppen ezért a törvény gondoskodik is róla, az 1914. évi XLV. t.-cikk, hogy a hatósági segélyt elveszíti a hadbavonultak olyan családtagja", kiről megállapítható, hogy megélhetését megfelelő munka vállalásával biztosíthatná. Úgy tudjuk, hogy a kormány a tavaszi munkaidő közeledtével rendeletileg hívja föl a főispánok figyelmét erre a törvényes intézkeT A R C A. Győzni fogunk . . . Irta : Révai Kéroly. Köszöntelek Rákóczi unokái! Magyar honvédek, győzelmes fiúk! Akiket mindig ott lehet találni, Ahol az ágyuk öblös torka búg! Csodás világ is az ott a magasban: A Kárpátokban egy millió sas van! Halljátok-e, mit zúgnak e sasok ? Hogy mi leszünk a diadalmasok! Zenétek most az ágyuk csattogása, Gránátsüvöltés, pergő fegyverek, Mitől fölpattan az ég egy nyilása, Hogy kik ott vannak, - gyönyörködjenek. Fölébred Bem meg Damjanics s Petőfi És mig a mámor lelkűket betölti, — Ajkukról édes, lázas szó pereg: „lm, feltámadt a honvéd hadsereg!“ Ó van-e szív, mely kételkedni merne ? A diadalban kinek nincs hite ? Hisz’ megesküdtünk az élő Istenre, Hogy aki ránk tör, -- el kell vesznie! Mert acélos a magyar honvéd karja És nyomorultan vész el, aki marja! Nézzétek! Ott a példát hirdető Uzsoki gyászos orosz temető! Döngethetik a Kárpátok kapuit, A golyózápor róla lepereg, Rabszolgahadak tenger vértanúit Le terítik a magyar fegyverek. A limanovi s kraszniki viharnak Nagy szemfedői sok holtat takarnak, Honvédek dalolta e mezők felett A temetési gyászos éneket. A március Idusa van itt újra, Az, mit átéltek egykor őseink, Mikor hazánknak véres háborúja Barbár északról tört reánk megint. Most megfizetjük régi tartozásunk: A Kárpátokban sirgödröket ásunk; Nem lesz azokon, csak egy szó irás: „Világosért!“ . . . Csak ez, és semmi más! Ó, kishitüek! - Kikben sir a lélek, - Fölemelt fővel oda nézzetek, Hol a jövőt s a diadalmas véget Most építik a magyar fegyverek. Ott, hol a szivek kiontott verébül A magyar nemzet jövendője épül, Véres hetükkel most Írja a kard r A szállóigét: „Ne bántsd a magyart:“ Halljátok-e, a visszhang mit kiáltoz? Míhrtnrdetnek a Kárpátok nekünk? Hpgy amit népünk vérben most feláldoz, Bő áldás lesz, mert Isten van velünk. S hol ő vezérli magyar katonáit, Ott 'az igazság napfénye világit. A merre járnak a honvéd fiúk Csillagsugárral hintve van az út! Ám lesz égzengés akkor e világon Ha eldördül a végső ágyuszó. Lesz örömünnep a magyar tanyákon S egy egész erdő lengő lobogó. Azért hát félre a kételkedéssel: A magyar nemzet hazája nem vész el!
