Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-09-03 / 18. szám
Felsőbányái Hírlap arra irányul a mozgalom, hogy a kereskedelmi kormány ne engedélyezzen újabb országos vásárokat. A szövetség tanácsa úgy határozott, hogy mielőtt a kívánt akciót megindítaná, véleményadásra kéri fel a vidéki városok ipar- testületeit. Ennek megfelelő kérdő iveket szerkesztett s azokat megküldte a vidéki ipartestületeknek. Az ivén az első fontos kérdés az, hogy a mai vásárok mennyiben tartották meg kereskedelmi szerepüket, vagy teljesen feles- iegessé váltak-e ? A többi kérdés azt kívánja tisztázni, válnak-e hátrányára a letelepült kereskedőknek és iparosoknak az országos vásárok és van-e megfelelő haszna a vásárokban való részvételnék ? Az akció megindítását a kérdőivek beérkeztéig a szövetség felfüggesztette. CSARNOK. Vendégjáték otthon. — Irta: Dora. A kis város lakosága izgalomban forrott. Izgalmát a „Híradó“ cimő napilap színház rovatában megjelent apró hir hozta, mely eképp hangzott: „Városunk színházlátogató közönségét örömmel értesítjük, hogy Kardos urnák, színtársulatunk derék igazgatójának sikerült vendég- szereplésre megnyerni Rose Marion kisasszonyt, a párisi opera tagját. A művésznő, aki városunk szülöttje, február 19-én lép fel a„Traviata“ címszerepében.“ A tetemesen felemelt helyárak dacára, már napokkal az előadás előtt valamennyi jegy elkelt és az előkelőségek nagyrésze olyan helyekre szorult, amiket más eseteken urak „őrmestertől lefelé“, a kiválasztott hölgyeikkel együtt szoktak elfoglalni. Mindenki ott akart lenni, amikor Márton Rózsi hazajön bemutatni a művészetét. A legnagyobb izgalom azonban a művésznő szüleinek házában volt. Édesanyja, aki a legjobb gazdasszony hírében állott, reggel, piaci bevásárlása alkalmával, észre sem vette, hogy a legkisebb tojást csempészték Julcsa leányasszony kosarába, sőt ezekből is kiloptak még négy darabot, három csomó hónapos retek kíséretében. Mártonná ma nem vett észre semmit, csak folyton boldogan mosolygott. 0 ma „anyakirálynőnek“ érezte magát. Még a Julcsa kövér, piros ábrázatján ki ütött az udvari lakáj gőgje miközben égette a lelkét egy vágy: elujságol, hatni cselédtársainak, sőt a vitéz hadfiaknak is, hogy ő ma este a földszinti zsöllyén ül a színházban, ott, ahova az urak járnak. A művésznő fehér leányszobáját ünnepi köntösbe öltöztették, kedvenc virágai, gyöngyvirág és fehér szekfü illatozott benne. Márton ur, az apa, már órákkal leánya érkezése előtt türelmetlenül járt-kelt a szobájában, folyton nézte az órát, nehogy elkéssék. Legkisebb leányát, a kendvencét ő várja meg a vonatnál! Kalap, bot, keztyük katonás rendben sorakoztak az asztalán és a viszontlátás öröme már jó előre könnyeket sajtolt ki szejneiből. Visszagondolt Rózsi születésére. 0 fiút várt, aki majdan átveszi a vállalkozó cég vezetését, amely immár egy évszázad óta szállt apáról fiúra. Helyette megjött az a csöpp leány, aki — ha csak a szekrény ajtaját felejtették nyitva - már tüszenteni kezdett. Mennyire szivükhöz nőtt az a kis emberré vált csalódás és ime, most ő teszi hallhatatlanná a Márton nevét. A zene fogalmáról a Mártonok régebbi generációja különös véleményt formált magának. Amikor ötven év előtt Márton ur atya megengedte, hogy a fia hegedülni tanuljon. A nagyatya, a család félve tisztelt feje, Ezüstfogós botjával mérgesen ütötte a földet, mondván: „Minek ez a haszontalanság ? Csak nem akartok kóbor cigánymuzsikust nevelni a fiúból ?“ Még a sírban is megfordulna az öreg, ha sejthetné, hogy dédunokájából „komédiásleány“ lett . . . A város fogata megállóit a kapu előtt és egy pillanattal később anyjának karjaiban pihent a művésznő. A viszontlátás örömében nevetés és sirás váltakozott egymással. De a boldog szülők nem sokáig gönyörködhettek gyermekükben ; próbára kellett sietnie. Mártonná panaszkodott is az urának: — Alig hogy hazajött, már mások viszik el tőlünk, hogy pedig mennyi fontos megbeszélni valóm lett volna - közben kirakta leányának bőröndjeit. Az egyik ruhát kivasaltatta, a másikon felvart néhány lekivánkozó díszt. Gyönyörködött a tündöklő, suhogó ruhákban és vissza gondol arra az időre, amikor Rózsit kának csak az volt a feladata, hogy következetesen belenőjjön az idősebb nővérének levetet- ruhájaiba. Egyszer aztán megjött az az ünnepélyes nap, amelyre Rózsika tizenkét évig türelmesen várt. Kapott egy vadonatúj ruhát és hozzá egy kis kalapot, sárga virág dísszel. Boldogan akasztotta kezére kis piros bőrtarsolyát és elutazott tanulni, hogy hires énekesnő váljék belőle. Azóta kemény munkát végez a kis leány. És az anya kis füzetet vett magának, amelybe az első apró kritikákat ragasztotta bele. Még máig könyvnélkül eltudja mondani őket szóról szóra. Azóta megtelt a füzet zeneauktoritások dicséreteivel ... Ma igazán nem törődik Mártonná a világ leghíresebb kritikusaival sem, hiszen említést sem érdemel egy balsiker a párisi operában . . . fődolog a ma esti előadás . . . * A kis színpad már egy órával az előadás kezdete előtt megtelt emberekkel. Nagy sürgésforgás volt. Munkások díszleteket cipeltek és tologattak. Öitöztetőnők izgalommal futkostak. A rendező teljesen berekedt, annyira megki- nozták az embereket. Márton Rózsinak feltűnt, hogy tűzoltó legalább tizenöt van a színpadon. Jobban szemügyre vette őket és csupa ismerős arcra talált. Az egyik Brichtaur volt, nála szerezte be irkáit, ceruzát, tollat. Ha a felesége nem volt ott a boltban, mindég remek szines- képeket csúsztatott a kis leány kezébe. Ott volt Kemenes is, az asztalos, tőle vásárolták a gyalut deszkákról lehulló „loknikat“, ha színházat játszottak. Rózsi kezet fogott vélük és mosolyogva fejezte ki csodálkozását a pazar számban megjelent tüzőrség fölött. Rajna, a cukrász, akinek szép tenorhangjára büszke volt a városi dalárda, magyarázta meg a dolgot: — Hja, kérem, — mondotta — jegyet már nem kaptunk, úgy aztán elhatároztuk, hogy hivatalos minőségben jelenünk meg a színházban. A vendég művésznő részére külön öltözőt készítettek. Három oldala színházi díszletből, a negyedik egy fejére állított chaiselongueból állott, amelynek négy apró lábai könyörögni látszottak, hogy valahogy föl ne döntsék. A fogason a művész ruhái lógtak, a tükör asztalkáján földig ért a jól ismert piros kreton terítő, amelyet varázslati előadásokon szoktak használni. A szűk kis helyiségben ugyancsak ügyesen kellett forgolódni, mert a legapróbb vigyázatlan fordulat könnyen megfoszhatta intim jellegétől. E rögtönözött kis öltöző asztalán finom Ízléssel összeválogatott, pompás virágcsokor illatozott, a kisérő névjegyen dr. Nemes Géza földbirtokos neve . . . Mint gyermekek együtt kergetőztek a kastély nagy parkjában és a kastély kertjéből voltak e virágok is. A művésznő mohón szívta be illatukat. Isten hozott volt ez a csokor, amelyet a haza földje küldött neki ... A messze idegenben, a zugó tapsok, a lármás sikerek közepette, hányszor fogta el a forró honvágy . . . de mindannyiszor Nemes Géza képe is febukkant emlékezetében . . . Gyors, biztos mozdulatokkal öltözködött s miközben látszólag csak külsejével volt elfoglalva, egész lelkét jóleső meleg töltötte be : érezte, hogy itthon van . . . Gyorsan elkészült és a színpadra sietett. Még korán volt, de a füg- gönynyiláson át láthatta, hogy a nézőtér már zsuffolásig megtelt . . . Ezt a közönséget ismerte, hiszen közöttük nőtt fel, ismerte apró érdeiket, örömüket és bánatukat .. . Iskolatársnői csaknem teljes számban jelentek meg. Némelyik alaposan elhízott. Nagyobbrészt férjükkel jöttek, de voltak, akik már vénleány sorba kerültek. Egy földszinti zsölyén meglátta az áhitatosságáról hires Orosznét, aki még sohasem volt színházban. Fekete ruhájában tüzelő arccal ült a helyén, nem nézett sem jobbra, sem balra, izgatottan várta az előadás kezdetét. Az egyik páholyban dr. Nemes Géza daliás alakja volt látható. 0 volt az előadás utáni nagy vacsora rendezője . . . Még a karzaton is csak ismerős arcokat látott Márton Rózsi. Ott volt a pék, a fűszeres, a mészáros és Vig cipész, aki bizonyára karjain vitte fel oda béna kis feleségét. Az öreg Lina kisasszony is eljött. Kis kézimunkaüzletének ajtaján szivet- tépően jajgatott a kis csengettyű, ha valaki benyitott az üzletbe : Lina kisasszony pápaszemén keresztül szigorúan szemügyre vette a jövevényt. Amikor a fekete harisnya divatja kezdődött, kitartó energiával vonakodott fekete pamutot hozatni. Egyszer a kis Rózsika is - aki fekete harisnyát jött vásárolni - mérgesen rászólt: — Mond meg mamádnak, hogy nem tartok fekete pamutot; hordjatok fehér harisnyát, az sokkal tisztább viselet. - A művésznő elmosolyodott, milyen kár, hogy szabadsága csak órákra terjed, úgy szerette volna meghúzni a kis kesergő csengettyűt, - vajon „tart- e„ már fekete pamutot az öreg Lina? ! . . . Ruhájának uszálya kisiklott kezéből és keze akaratlanul egymásba kulcsolódtak. Kimondhatatlan meghatottságot érzett. Átölelni szeretet volna ezt a sok embert. Erős kötelék fűzi hozzájuk, akik ugyanazon föld szülöttjei, mint ő maga. Ok még ma is a nagy fehér Máriatemp- lom toronyórája után rendezik az életüket. A mutatói hányszor megkergették őt is, amikor iskolába sietett . . . Este tiz órakor a harang tiszta kongása jelezte neki a lefekvés idejét . . . Ami itt a kis függönynyiláson keresztül a leikébe hatolt, nem csupán az emlékezésnek egy hatalmas hulláma volt, sokkal több: a közösség, az otthon, a gyermekkor édes illata árad feléje . . . — Megengedi, művésznő, hogy megkezdjük az előadást. ? — szólalt meg a háta mögött szerényen de rekedten a rendező. Oh, igaz, hiszen ma este énekelnie kell. A gondolatai hosszú utat tettek meg, amig visszataláltak a valóságba. Különös hangulat fogta el. A szive oly erősen dobogott, mint amikor először lépett a színpadra, de nem lámpaláz az, amit érzett, csak meghatottság, de egyben büszkeség is ... — Eljöttek mindnyájan és én nem akarom, hogy csalódjanak bennem. — Jól tudta, hogy ennek a közönségnek nagy része nem is ismeri a művészet mibenlétét, hogy megoldás nélkül tapsolnak neki, már csak azért is, mert a városuk szülöttje. De ő ezt nem akarta. Kiérdemelni, ami jót ma neki szántak, érezzék meg benne mindnyájan a művésznőt, aki művészetének legjavát neki tartogatta és nekik hozta haza! ... A karnagy intett — és a zenekarban megkezdődött a hegedűk halk zenéje . . . 1499—1914. szám. Hirdetmény. Alantirt m. kir. bányahivatal ezennel közhírré teszi, hogy a szertára részére az 1915-ik évben szük- séglendő anyag beszerzése céljából folyó évi szeptember 10-ik napjára hirdetett versenytárgyalás elhalasz- tatik és az folyó évi október hó 12-én cl e. 10 órakor fog megtartatni. Az ajánlatok a folyó évi 1198. számú hirdetményünkben közölt alakban alantirt m. kir. bányahivatalhoz 1914. évi október hó 11-én déli 12 óráig beadandók. Felsőbánya, 1914. szept. 2-án. M. kir. básyaliivatal. Nyomatott Nánásy István könyvnyomdájában Nagybányán.
