Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1914-06-11 / 12. szám

Felsőbányái Hírlap

kell ráznunk a rabláncokat, melyet a társadalmi etikett a kezünkre helyezett, ismét urai kell, hogy legyünk e nyomorú helyzetnek minél előbb. . . Nem mondom, hogy igy kell lenni, csak érzem, hogy nemsokára végórája üt a „szegény nábo- boknak“ és öntudatra ébrednek a nyomorúságukat féltve titkoló „koldus urak. .

R. P.

Több termelés kérdéséhez.

Mezőgazdaságunk visszafejlődéséről megdöbbentő adatokat hallunk, nein kevésbé illetékes férfiú szájából, mint Magyarország föld- mivelésügyi minisztere ajkából. Nagyon szomorú és lesújtó tudni, hogy minél több nagybirtokot parcelláznak a földre éhes kis emberek felsegi- tésére, Magyarország nemzeti termelése annál kisebb. Mióta ezer és ezer kis exzistenczia a maga földjén gazdálkodik, azóta sokkal kevesebbet termelünk, mint azelőtt, mig több volt a nagy birtok. Mi az oka ennek ?

Az az oka, hogy a kisgazdák még mindig a régi módi gazdálkodás mellett tartanak: a földből csak jövedelmet akarnak kihúzni, mondhatjuk bátran, kizsarolni, hogy a föld évről-évre kevesebbet terem s ide-oda elkövetkezik, amit egy tudós mezőgazda, Cserháti Sándor, kinek szobrát a napokban leplezik le Magyaróvárott, évek előtt megjövendölt, tudniillik Magyarország gazdasági csődje.

A helyzet az, hogy Németországban egy holdon átlagosan 6 métermázsával, Ausztriában pedig 3 métermázsával termelnek egy holdon átlagosan több gabonát, mint nálunk. A mi hazánkban is van hektáronként 22-26 métermázsás búzatermés, Mezőhegyesen, a Debreceni Gazdasági Akadémia gazdaságában játszva elérnek annyit, de mi az az országos számvetések szerint, ha a kis földön gazdálkodó viszont holdanként négy, vagy hat métermázsát arat. Ezelőtt mi annyi földön, amennyin ma kalászost termelünk, többet arattunk. Józan számítás mellett annak kellet volna bekövetkeznie, hogy ezer- meg ezer földesgazda a boldogulás révébe jutván, vélük az országos jólét, a nemzeti vagyon gyarapszik. És nem úgy van. A kisgazdák számának szaporodása a nemzeti vagyont apasztja, mert a magyar föld nem terem annyit, mióta ezer meg ezer kisgazda ekéje szántja, mint azelőtt.

Micsoda merész állítás ez? Hogyan lehet ezt bizonyítani?

Nem is kell bizonyítani. A kisgazda földje évről-évre kevesebbet terem. Nem minden kisgazdáé, mert ebben is van — hála Istennek — kivétel: de annak a kisgazdának a földje, aki azt hiszi, hogy a földet elég megszántani, a magot elvetni, beboronálni, learatni és elcsépelni: de nem kell okszerűen mivelni, helyes vetésforgót alkalmazni, kalászost, kapást takarmány- növényt változatosan termelni; a talajnak jó élőmunkát adni, de legfőképen gazdagon trágyázni!

Ugyan nyíljék már fel a szemünk; nézzünk el egy nagybirtokra. Hiába tartanának-e annyi jószágot ? Oktalanságból fordítanak oly nagy figyelmet a trágyakezelésre? Tékozlásból veszik a műtrágyát? Ostoba újításból javítják földjüket zöldtrágyázással? Miért választják a vetőmagot ki oly nagy gonddal? Miért veszik sokszor másutt is, ha jobbra akadnak? Némelyik nemesíti magját, gondosan kiválasztja a bőtermő kalászosokat s ezeket szaporítja. Mindez a pepecselés költséges, mert a napszámos ember hajtja ezeket a nagybirtokon végre és mégis megteszik. De azután másképen is aratnak. A kisgazda az efélékre ilyeneket mond: a galamb is oda száll, ahol több galamb van; úgy van az az Isten áldásával is! pedig dehogy van úgy, csak a szemünket nyissuk ki. Van mindenkinek községében, - legyen érte hála a magyarok Istenének, mert ezek vannak hivatva példájukkal hazánk sorsát megváltoztatni, — vannak kisgazdák, akik gazdasági lapot, gazdasági könyvet olvasnak, néznek, látnak, tanulnak, újítanak, egy egy gazdasági eszközt megvenni nem gyávák évről- évre több, jobb állatot tartanak; évről-évre több gondot fordítanak kincses bányájukra: a trágya göndörre. Ezeket lessed, nézzed felebarátom. (Tanulj serényen és ne engedj el egy napot sem tanulás nélkül. A földművelés tudomány. Ahogy apáink gazdálkodtak, annál mi meg nem maradhatunk. Ha a népnek világversenyében utolsók (erkölcsileg és anyagilag utolsók) nem akarunk lenni, akkor nekünk csak egy jelszavunk lehet:

Előre! termeljünk többet!!

(V. L.)

Szedem a virágot. . .

Szedem a virágot,

Mindenfélét össze,

Kék—pirosat - sárgát Egy csokorba kötve.

Aztán elmerengek E lágy tarka képen,

S eszembe jut múltam :

Ilyen volt az éppen! . ..

liácz rái.

Különfélék.

Űrnapja. Szép, nagy és lélekemelő ünnepet ünnepelünk ma. Diadalünnepét Jézus-Krisztusnak, ki mint önmaga mondja, meggyőzte a világot. Nagycsütörtök este az utolsó vacsorán rendelte Krisztus Urunk az Oltári-szentséget, kínszenvedésének az emlékezetére, önmagát, tulajdon szentséges testét és vérét tartotta ott kezében a kenyér szine alatt az Ur Jézus nyújtotta táplálékul apostolainak. E nagy, világraszóló eseménynek az évfordulója a fájdalmas nagyhétre esik, amikor Krisztus Urunk kínszenvedése és halála fölött szomorkodnak az ő hivei. De épen azért sem illik bele a gyászos nagyhétbe az oltári-szentség szerzésének az emlékünnepe, mert e nagy szentségnek nem gyász, hanem pompa, nem szomorúság, hanem öröm, nem sirás, hanem ujjongás felel meg. Azért az anyaszentegyház igen bölcsen a mai napra rendelte ezt az emlékünnepet, amelyen imáiban és énekeiben egymást éri az örvendező alleluja s a diadalmas körmenetben a legnagyobb pompa. (D. B.)

Szerkesztőségi hír. Lapunk felelős szerkesztője, dr. Moldován Ferenc, szabadságát részben Kassán, részben Breslanban és Dresden-ben tölti. E szám szerkesztéséért Rácé Pál a felelős.

Kirándulók. A szatmári róm. kath főgimnázium V. osztálya növendékei mintegy 37-en folyó hó 2-án, kedden várorunkban tartózkodtak. Kirándultak a Bóditóhoz és élvezték annak természeti szépségeit. A kirándulókat Bagossy Bertalan és Ocsvár Rezső tanárok vezették.

Gyermekek a színen. A múlt számunkban jelzett gyermekelőadás e hó 3-án, szerdán délután folyt le a zárda óvoda termében, nagyszámú érdeklődő közönség előtt. Hogy micsoda ennivaló kedvesek voltak e gyermekek! a színpadon, azt azok mondhatják el igazán, akik látták. Látszott azokon a csöpségeken, hogy

— Mindenekelőtt te említetted ezt a hölgyet. Ehhez a dologhoz neki semmi köze. Megmondtam neked s újra ismétlem bizonyára csudálatraméltó nyugalommal, hogy ezakeztyü va-ló-szi-nü-leg a tied. Se többet, se kevesebbet ennél nem mondok.

— Egyelőre tehát ... te csak gyanakszol.

— Majnem bizonyos vagyok benne, mert minden jel arra vall.

— És mit fogsz tenni, hogy az igazat megtudjad ?

— Arturohoz fogok fordulni.

— Ez nevetséges.

— Éppenséggel sem. A keztyii ott volt a hálószobájában a földön. Nem vette észre. Titkon zsebre tettem. És ha majd megmutatom neki a keztyüt, meg kell hogy mondja, hogyan került ez a keztyü a szobájába.

— Azt fogja mondani, hogy egy másik asszonyé.

— Bizonyítékot fogok kérni.

— S ha nem lesznek ?

— Annál rosszabb rá meg rád nézve.

E szavakra vad fény lobogott a szemében s az élet gourmandjának halvány arca félelmesen kísérteties kifejezést öltött. Luciana, aki a gyermek pózában szemben ült vele egy könnyű kis széken, a merészsége mellett is remegni kezdett s mialatt azzal a kifogással, hogy csinos cipőcskéjének a csokrát köti meg - lehajolt, elrejtette a férje előtt halotthalvány arcát. De azután megint közömbös arcot öltött, gondosan igazgatott egy förtöt a homlokán s egyszerű hangon szólt:

— Nos hát, én jóságos Othellóm, mi a végső terved ?

— A legszigorúbb, de egyben a legigazságosabb is — felelt Enrico s újból tüntetőleg a fölényes férfi lelkinyugalmát mutatta. Ha ; megbizonyosodtam abban, hogy ez a keztyü a : másik asszonyé, bocsánatot fogok kérni tőled ; ; ha kénytelen lennék kétségben maradni erre | nézve — el fogunk válni ; de arról győződném í meg, hogy a keztyü a tied - megöllek.

— Pompás! - fejezte be Luciana a beszélgetést.

*

Enrico már hivatta is Vigoreni Arturot. Ez gondtalanul, a kellem s előkelőség mintaképe gyanánt bejött a legmeghittebb budoárba, ' amelyben Luciana meg Enrico várta.

— Itt vagyok. Mi újság ?

— Ülj le, ülj le.

Megszorítom előbb a feleséged kezét, aztán ! leülök.

— Parancsolsz teát ?

— Nem.

— Kávét ?

— Azt sem.

— Akarsz . . . szórakozni ?

— Igen.

— Azonnal rendelkezésedre állok.

És anélkül, hogy sok időt vesztett volna, Enrico tárgyalni kezdte az eseményeket, mintha valamely jelentéktelen esetről lett volna szó. De Luciana csak nagy erőlködés árán tudott mosolyogni; a szeretőjének a figyelmét pedig

nem kerülte el a mélységes zavara, amiből aztán lassan-lassan megértette a helyzet komoly voltát.

A keztyü — a bűnjel - ott hevert a kandallón és finom ibolyaillatot terjesztett. Enrico pedig, aki az elmondottakat még egyszer röviden összefoglalta s minden szóra élesen súlyt vetett, hogy az keményen érte az Arturo fülét, minden további nélkül kivágta a következőket:- Tekintettel a körülményre, kedves Arturo, hogy van okom hinni, hogy a hálószobában lelt keztyü a feleségemé, vagy be fogod nekem bizonyítani, hogy ma reggel egy másik hölgyet fogadtál s ekkor hinni fogok a bőr, a parfüm s a — kéz csudálatos egyformaságában — vagy akaratom ellenére is kénytelen leszek arra, hogy a feleségem szeretőjének tartsalak. Ennyi az egesz.

Vigoreni Arturo hiába próbálta meg, hogy tréfával üsse el a dolgot; nem jött ki hang a torkán. Lucianának emberfölötti erőlködéssel s ugyanolyan bátorsággal sikerült ezüst csengésű kacaját hallatnia. Enrico rájuk nézett, aztán igy szólt:-- Te Luciána nevetsz, s ez túlságosan sokj; te Arturó hallgatsz s ez nagyon kevés. De azért türelmesen várom a válaszodat. Sőt mi több, még egy cigarettával is megkínállak. Szereted a cigarettát ?

— Igen. . . Szeretem.

Enrico felállóit, hogy egy berakott fajú szekrénykéből egy doboz „Sullivant“ vegyen elő és Lucianának alig volt annyi ideje, hogy