Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-06-11 / 12. szám
XIX, évfolyam.; IS. szám 1014. jTJ.n.ixa.8 11_ FELSŐBÁNYÁI TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Föíjegyzések. A szegénységnek is megvan a maga különös maszkja. Fő feltétele a rongy meg a piszok. A savanyu ábrázat, a sopánkodó hanglejtés, a reszkető, bátortalan gesztus mind az, ami a szegénységet dekorálja. Fontos dolog ez! Annál is inkább, mert az emberek százezrei élnek meg a „szegénységiből. Szegénynek lenni épen olyan hivatal, talán jobban mondva hivatás, mint például a főispán- ság vagy fináncság. Akinek sikerült ezt a hivatalt megszereznie, ami nem is olyan nehéz, az az emberek jótékonyságának jókuszában sütkérezhetik, annak kijár a sajnálat, azzal szemben köteles a jótékonyság, az az „úri“ társadalom leghatalmasabb zsarnoka, mert ő szegény, neki a szegénysége százak szivén fekszik, százak, lelkén élősködik. Ismertem igen sok szegény embert. Nagyon sok olyat, akin a piszkos rongy cafatokban csüngött, egy kanonok állandó és bőkezű istápolója volt valamennyinek és amikor belepillantottam napi életükbe, megdöbbentő csalódás ért. Rájöttem sok mindenre. Rájöttem arra a régi igazságra, hogy a koldusnak épen úgy szüksége van piszkos rongyaira, mint ar „úrnak“ az ő fekete zsaketjére, vagy cilinderére; a koldusnak, a szegénynek az ő tarisznyájára, mint az „úr“-nak az ő.ezüsttől fénylő bugyellárisára, hogy ez igazi koldus maradjon, hogy az igazi „úr“ legyen. Pedig hát egyik sem az! A szegény régen nem érdemli, már régen bitorolja nevét, az „úr“ már régen szégyenli, már régen restellj címeit. Miért? Azért mert a „szegénység“ igen sokba kerül néki és az „uraság“ meg igen olcsó portéka. Négy fillérért minden sarki csavargó, minden borbély inas, minden fényes plasztronu pincér „nagyságos“ címmel ajándékozza meg, mig a szegényt semmiféle társadalmi kötelesség nem terheli, jogai pedig kiszámithatlanok. Szembeállítva e kettő, a társadalmi problémák leg- komplikáltabbja áll előttünk. A szegény ember és az úr, az ugynévezett úr rettenetes harca az ő lappangó energiáival már évek óta tart. A hirtelen gazdasági átalakulások eredményezték ezt a helyzetet, a drágaság, a pénzhiány, a megcsappant jövedelmi források mind-mind segítettek ezt a titkos harcot kiélesiteni. A szegény büszke az ő rongyaira. Büszke arra, hogy a társadalomra szorulhat, hogy annak egy homályos tartalmú törvény, az úgynevezett humánizmus parancsolja az ő istápoHsát. segítését, fenntartását. E büszkeségében pedig követelővé, szemtelenné válik. Nem hajlandó elhinni, hogy ő gazdaggá is lehet valamikor. Nem hisz a milliomos koldusok meséjében és meg van benne az a fantazmagória, ami a dúsgazdag és a nyomorult Lázár történetét reprodukálja előtte, persze az ő, a mai viszonyokra alkalmazva. Az úgynevezett úri társadalom helyzete pedig törhetetlenné vált. E társadalmi rétegre költséges külsőséget parancsolt / a divat, az etikett, a reprezentálás. Es ezek a költségek régen nem állnak arányban jövedelmével, de azért meg kell lenni valamennyinek, mert nem csak mástól, de egymástól is szégyenkezve takargatják a fel-felbuggyanó nyomorúságot. Pedig hát mindenki tudja. Tudja ország, világ, hogy az úri, a hivatalnok osztály a mai művelt társadalmi osztályok legszegényebbike. De érthető is. Ma a munkabér nagysága, a munkás kis igénye, a vagyontalan szegény ember társadalmi és étikét szabadsága már olyan tökéletes, hogy abban a legkinzóbb kérdést, gyomor kérdést igen előnyösen tudja elintézni. Mig az úri osztály, az ő kierőszakolt hazuk pompáját csak sok, igen sok eltitkolt köny árán tudja megszerezni, fenntartani. Igen találó az a közmondás, hogy a szükség nem csak törvényt, de erkölcsöt is ront, mert ez úgy van, bárki akárhogy titkolja. Az erkölcsi élet elfajulása, a raffinált bűnözés, mind-mind a tradiciós múltnak, a múlt fényes pompájának kétségbeesett fenntartásáért van. Pedig hát előbb-utóbb fedetlen arccal kell szembenéznünk a nyomorúsággal. Véget kell vetnünk annak a pikáns helyzetnek, hogy egy-egy gazdag ekszisztencia hirtelen összeroppanása szenzáció számba menjen. Rá kell szoktatnunk a szegénységet, hogy éljen meg a maga emberségéből és ne a mi „uraságunkból“; hogy legyen már egyszer önmaga oka annak, ha éhesen marad, ne pedig mi, mert magunknak sem volt elegendő betevő falatunk. Le T A R C A. A keztyü. Irta : Roberto Bracco. Lucianna di Pimonte báróné pontban egy órakor eltávozott a fehér házikóból, amelyben Vigoreni Atturo lakott. Az utcasarkon kocsiba ült. Amikor már benn volt a kocsiba, akkor vette észre, hogy az egyik keztyüjét elvesztette. Egy pillanatig azon tűnődött, ne menjen-e vissza, részben hogy viszont lássa kedvesét s meglepje. De a reggeli ideje volt s ma kedvesebbnek kellett a férjéhez lennie, mint máskor. Hálátlanság lett volna tőle, hogy megvárakoztassa. Becsapta a kocsi ajtaját és boldogan a kis áldozattól, a melyet a férjének hozott, erélyesen odaszólt a kocsishoz : „Előre!“ Ám az ura csak este jött meg. Amikor Lucianna meglátta, hogy milyen fakó az arca, s milyen szokatlan, szinte erőltetett, túlzott nyugalommal vette ki kezéből a svéd keztyüt, amelyet talán a kedvese házában felejtett — ő is elsápadt s érezte, mint reszket a térde. Mindazonáltal a nők sajátos merészségével, amely finom s érzékeny kedélyének mindig segítségére volt a végső veszedelmek pillanatában, villámgyorsasággal kész volt a tervével s igy szólt: „No lám, hiszen ez egy női keztyü !“ Enrico, ki a kandallón levő csecsebecsék közé dobta a keztyüt, anélkül, hogy a feleségét egyetlen pillantásra méltatta volna, felelt: „Igen!“ , — Es kié? — Valószinüleg a tied, — szólt Enrico, miközben egy hintaszékbe vetette magát. Lucianna nem vesztette el önuralmát, s tovább beszélt: — Te tréfálsz. — Mért tréfálnék ? Ma reggel ilyen keztyü volt rajtad. Egyebekben ráismertem a parfümödre s a keztyü számjára. — Én Istenem ! Nem csak én használok ilyen parfümöt; s a keztyüm számjárói is lehetne beszélni. Milyen biztos vagy most benne ? — Azt hiszed nem ismerem a kezedet? Nem győződnénk meg róla? — Nem. — De igen. Húzd fel a keztyüt. — Ha örömed telik benne. . . Lucianna felhúzta a keztyüt s megkockáztatta a megjegyzést: — Látod, hogy nekem nagyon is bő! . . . — Nem iátom, de az nem baj. — Nem lenne sokkal becsületesebb dolog, ha bevallanád ? — Mit? — Te a barátnémnak, Castigliani Giuliának udvarolsz. — Pompás. — Mindenki észrevette. Én is. — És aztán ? — Ma reggel nála voltál. . . . — És aztán ? — Nincs tovább. Annyi bizonyos, hogy Giuliának is, nekem is egy divatárusnénk van, egy keztyüsünk, egy illatszerünk. . . * — Egyforma kezetek. . . . — Igen, egyforma kezünk ! — S talán még egyforma férjetek is. — Úgy látszik. Nos, kedves Lucianna, a keztyüt, amelyet a kandallón látsz, nem a barátnőid egyikének a házában, hanem egy barátomnál leltem. — És az ? , — A nevét is tudni akarod ? Ám jó: Vigoreni Arturo. — Ami egész egyszerűen azt jelenti, hogy Castigliani Giulia ő nagysága meglátogatta Vigoreni Arturo urat. — Az lehetetlen ! — Oh, te féltékeny vagy ? — Az lehetetlen . . . mert Castigliani Giulia nagyon tisztességes asszony. — De özvegy. — Akár özvegy, akár sem, egy nő nem megy egy fiatalembernek a lakására, ha csak nem a ke;dvese. — És ki mondja, hogy Giulia nem kedvese Vigoreni Arturonak ?- Senki. De kötelességem nagyon tiszteletreméltónak tartani ezt a hölgyet. — Jobban tiszteled, mint a feleséged, miután szívesen elhiszed, hogy ez a keztyü az enyém! . . .
