Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-04-02 / 7. szám
Felsőbányái Hírlap csak a közvetlenül érdekelt egyének, de az ország polgárságában is indokoltan ébredt fel a vágy a közigazgatás reformja iránt. Ezekben körülbelül meg is mondottuk, hogy mit várunk a közigazgatás reformjától. Várjuk mindannak a hátránynak vagy visszaélésnek megszűnését, mely az eddigi rendszer mellett lehető volt. Várjuk és kivánjuk azt, hogy a közigazgatás jó, gyors és olcsó legyen, a polgárok érdekeit szem előtt tartsa, a tisztviselőnek megelégedést, tekintélyt, állásának állandóságát biztosítsa, a nép kegyének keresésétől függetlenítse, de az első és fő szempont a polgárok jogosult érdeke legyen. Egy egységes szervezet az ország érdekeit jobban és megfelelőbben gondozhatja, az ellenőrzést a köz érdekének megfelelően gyakorolhatja, úgy a tisztviselőt, mint az ügyek elintézését a helyi érdekektől könnyebben mentesítheti. Nagy és nehéz feladat vár az ország törvényhozására, melynek igen értékes garancziáját képezi, de egyúttal megnyugvást és bizalmat nyújt az a tudat, hogy e törvényjavaslat nemcsak a múlt tapasztalatain, de a jelenlegi viszonyok és helyzet teljes ismerésén tárgyilagos, nagy tapasztalattal és tudással rendelkező szakférfiaknak a szakkörök meghallgatása alapján készült alkotása leend. SZEKFÜ GYULA: A száműzött Rákóczi.“ Felsőbánya, 1914. márczius 27. Ha egyéb dolgaim engedik, a történelemmel szeretek foglalkozni s különösen a II. Rákóczi Ferencz s az 1848—49-iki szabadságharcz korával. Ebből kifolyólag nem tudom megállani, hogy észrevételeket ne tegyek arra a mozgalomra, mely a császári Szekfü Rákóczit gyalázó munkájának megjelenése alkalmából megindult. Én nagyon megörvendtem, mikor a könyv először kezembe került, mert azt hittem, hogy újabb adatokat fogunk kapni a nagy Rákócziról s koránt sem gondoltam, hogy egy magyar történetíró, ha még annyira is császári hivatalnok, képes lesz Rákóczi ellenfelei adatainak felhasználásával és a maga idétlen logikájával a nagy fejedelem szent emléke ellen törni. A mozgalom azonban oda fejlődött, hogy a szóban forgó munkáért felelőssé akarnak tenni olyanokat is, kiknek abban részük nincs. így például csak a legelfogultabb és legádázabb politikai ellenfelek vonhatják bele ebbe a kérdésbe gróf Tisza István személyét. Hiszen már magában azon körülmény igazolja gróf Tisza Istvánt, hogy ő eszközölte ki 1904-ben a királyi kéziratot, mellyel Rákóczi hamvainak hazaszállítása elrendeltetett. És hogy lehet feltételezni is elfogulatlanul (rosszabb kifejezéssel élni nem akarok), hogy az a gróf Tisza István, ki Rákóczi hamvai hazaszállításának elrendelését kieszközölte, most azon igyekeznék, hogy Rákóczi szent emléke meg- hurcoltassék, illetve bemocskoltassék. Különben gróf Tisza István mellett szól Berzeviczy Albert- nek, kit ellenfeleinek is mint becsületes és igazmondó embert kell ismerniük, a képviselőházban f. hó 19-én tartott beszéde, melyben elmondja, hogy a szóban forgó könyv már azelőtt megira- tott és sajtó alá adatott, amikor még gróf Tisza István nem is volt miniszterelnök. Mindezeknél fogva mérget vehetünk reá, hogy gróf Tisza Istvánnak a könyv megjelenésében semmi része nincs s annak megjelenéséről is csak legfölebb annak kiadása után vett tudomást. Thallóezy Lajost is, kit különben jó hazafinak ismerünk, lehet és kell menteni. Igaz, hogy mint az a gyönyörű császári Szekfüszál elősza- vábae mondja az adatokat Thallóezy közbenjárásának és hozzávaló személyes jóindulatának köszönheti. De ez még semmit sem bizonyít. Mert én nem tudom feltételezni, hogy az a Thallóezy, aki a nagy fejedelem és bujdosó társai tetemeinek összeszedésénél úgy Konstantinápolyban, mint Kisázsiában jelen volt, a hamvakat hazakisérte s ezzel egy nagy fáradságos, kimerítő utat tett, hogy mondom, ebben a Rákóczi gyalázó munkában Thallóczynak közvetlen része lenne. Lehet, hogy a császári Szekfü szál egy igen jó és szorgalmas hivatalnok s ezért Thallóezy segített neki abban, hogy a kért adatokat megkaphassa, de biztosra vehető, hogy Thallóezy a munkát el sem olvasta, bízván annak írójában; tehát Thallóczyt legföljebb abban lehet hibáztatni, hogy a munkát elolvasás nélkül kiadásra ajánlotta, ha ugyan csakugyan ajánlotta. Nekem meggyőződésem, hogy ő legfeljebb az iró mellett, kit szorgalmas és megbízható embernek ismer, tehetett ajánlatot. Berzeviczy Albertet sem lehet elitélni. Hisz az majdnem, lehetetlenség, hogy ő amellett az országos nagy munkálkodása mellett, melyet véghez visz, minden akadémiai kiadványt, azoknak megjelenése előtt megbíráljon. Ebben a tekintetben csak azokat az akadémiai tagokat lehet elitélni, kik a munka megbirálásával megvoltak bízva s azt kiadásra ajánlották. És ezeket kár volt Berzeviczy Albertnek is védelmébe venni. Már most térjünk magára a munkára. Az, mint elül is említettem, adatait majdnem mindet a nagy fejedelem ellenfeleinek feljegyzéseiből veszi. Neki semmit sem érnek a Beniczky Gáspár,szatnép van a tisztviselőért, hanem a tisztviselő van a népért*. Amikor a jövőről s az abban kialakuló, törvényhozás utján megalkotandó uj rendőrségi szervezetről és annak feladatairól beszélünk, ezzel nem akarunk semmiféle elitélő bírálatot mondani sem a múltra, sem a jelenlegi rendszer tisztviselőire. Mert hiszen a gyakorlati élet és tapasztalat azt mutatja, hogy nem kizárólag a jó törvény és rendszer alkotja meg a jó köz- igazgatást, hanem első sorban az azt teljesítő tisztviselő. Látjuk ezt a gyakorlati életet megfigyelve a jelenlegi viszonyok között is. Ismerünk városokat, ahol a közigazgatás és a rendőrség mintaszerű pontossággal, előrelátással, a polgárok személyi és vagyoni érdekeit szem előtt tartva és kiméivé, azok érdekében és előnyére működik; de, sajnos, ritkán ugyan, de mégis fordulnak elő olyan kivételek, ahol a közigazgatás basáskodik, a polgárokat zaklatja, ügyeik elintézésében késedelmes, akadékoskodó és az egészben való működését tekintve a polgárságnak nem előnyére, de határozottan kárára válik. Nemcsak ezek a kivételek, de a bürokratizmusnak tultengése s az önkormányzatnak a szertelenségekben való tévelygése idézte elő a már úgyszólván általános vágyat a közigazgatás megreformálása iránt, mert olyan rendszer mellett, ahol egy munkásnak vagy vállalkozónak jól megszolgált bére vagy fizetése után a közigazgatás tekervényes szervezete miatt hónapokig kell várni, ahol néhány ezer koronával javadalmazott állás megnyerése czéljából hónapokon keresztül kell sokszor teljesen eredménytelenül a sógorok és komák kegyeit keresve s majdan a hivatali állásában igen sok esetben tőle függő egyéneknek lekötelezve korteskedni, ahol a tisztviselőknek az önkormányzat és az állami hatalom között tojástánezot kell járni, ahol egy megváltozott politikai irányzat érdemet, szolgálati időt, buzgalmat és kötelességteljesitést nem tekintve, sok esetben a közigazgatás vezetőjétől az utolsó bakterig kibuktatja a tisztviselői kart; egy ilyen szervezet mellett, nemMelegen nézett rám s kis keze kezembe simult. — Szereti a jó bort ugy-e ? — fordult hozzám. — No lássa és azt hiszi, nem vettem észre, hogy mégis untatja a beszédem. Milyen éleslátásu az öreg — gondoltam — s elhatároztam, hogy ásitásaim sikeresebben próbálom elfojtani. A verendán uzsonnára terítettek. A délutáni hűség langyos melegre csökkent s esti szellők borzolták a szőlők eres leveleit. Az égen vérszin sávok jelezték a nap halálát s a távolból éles vonatfütty hasított bele a lomha levegőbe. — Hol vannak a gyerekek f — kérdezte a háziasszony, egy szürkülő hajú, kemény nézésű nő — bizonyára megint elkódorogtak Lolotteval — tette hozzá. •— Lolotte tulcsintalan — tóditotta a férj. Iudulatos harag férkőzött a szivembe és megértettem a kis Lolotte könnyes szemének panaszát és sóhajtását. Az asszony éles hangja riasztott fel pillanatnyi elmélázásomból. Lolotte, Josephine, Luois? A szölőtáblák közül három futó gyerek alakja bontakozott ki. Lolotte vezetett. Kibomlott fürtjei a homlokába omlottak, szemei a kihevült vér lázától még élénkebb ragyogásuak lettek. Szuszogva törtetett a nyomában egy tömzsi fiú és egy csat- tanó-pirosságu leányka. Lolotte-ot alaposan megpirongatták s szegényke visszafojtott könnyekkel, dacosan össze- szoritott ajakkal hallgatott. Uzsonna után szerét ejtettem, hogy kis védencemmel néhány szót váltsak. — Bátorság — Lolotte . . . nem szabad tulérzékenynek lenni . . . maga okos kis lány, aki tudja, hogy az életnek vannak szomorúságai is, több mint öröme. Egy délután a vendéglátóim, akik föltétien előzékenységgel igyekeztek rövid vendégeskedésem alatti szórakoztatásomra, vacsorát adtak. Négy-öt fiatalember, egy pár simára fésült hajú, jelentéktelen vidéki lány, a szomszédos szőlötelep- tulajdonosok családjai voltak az estélyre hivatalosak. Lolette valami ösztönös, finom nőiességgel csinosította ki magát s törékeny termetére simuló perkály ruhácskájában olyan volt, mint egy Andersen meséből kilépő kis álomhercegnő. A vacsoránál a vendégek előtt rosszaló megjegyzést tett a ház asszonya a hiúságára és nem illő piperéskedésére. Lolotte-otnak kigyult az arca, bár szinte vonaglott a megszégyenítés fájdalmától, büszkeséggel uralkodott magán, s később mosolyogni is próbált. Csodáltam ezt a szegény kis teremtést, akinek veleszületett, öntudatlan szépérzéke is csak megaláztatásra adott alkalmat. A kínosan kicsipekedett ifjak lapos élcelődéseire kedves, ötletes riposztokkal válaszolt. Csupa charme, könnyed finomság, finomság volt s tavaszi üdeséget árasztott maga körül. A férfiak mind Lolotte-val foglalkoztak. Egy-egy kedveskedő bókot is mondtak neki, amit ő pajkosszemlesütéssel köszönt meg. Azt a harmonikus örömet, melyet graciozus lénye keltett benne, kellemetlenül feltorlódó képek zavarták meg. Úgy képzeltem, hogy falánk, éhes vágyak elnyeléssel fenyegetik, hogy harmatos fehérségére fekete foltokat ejt az élet, hogy lelkének illatát egy ingo- vány mérges gőze fojtja el . . . aztán hallottam csilingelő nevetését, láttam finom puha vonalú ajkának kedves, groteszk gamin-mosolygását, a szeme meleg sugara derűs tisztasággal nézett a szemembe és az árnyakat máris elűzte a májusi napfény. Egyszer megleptem az ablaknál. El volt merülve a gondolataiba, amelyek valószínűleg Lille felé kalandoztak a chére maman-nál, aki most szintén bizonyára a kis Lolottera gondol. Mint búslakodó kis gyerek beszélt halkan magához : »Pauvre Lolotte!« Sohasem fogom elfeledni azt a szomorú, könnyes mosolygást, amellyel felém fordult. A szavai, amelyeket Lille-be vágyó lelke, az anyai szív melege után didergő kis szív csalt az ajkaira: »pauvre Lolotte«, — mindig visszacseu- genek a lelkembe. — Oh eher monsieur most már egészen maga lesz a »pauvre Lolotte« 1 — Ezek voltak^ a búcsú szavai. Évek múltak el, de sokszor eszembe jutott a kicsi Lolotte. Vájjon visszajütött-e Lille be a chére mamanhoz. Azok a régi gyötrő képek is fel-fel tolultak az emlékezetembe. A falánk éhes vágyak, melyek elnyeléssel fenyegetik ... az élet, mely fekete foltot ejtett a harmatos fehérségen. Sokszor öntudatlan elsuttogom: »pauvre Lolotte 1«
