Felsőbányai Hírlap, 1912 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1912-08-23 / 17. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: DR MOLDOVÁN FERENC ifi A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére | Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá- i ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára intéI zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Kiáltó szó a pusztában. — Irta: Pap Márton. — Tehát ismét szegényebbek lettünk egy reménnyel, melynek emlőjén eddig táplálkoztunk és gazdagabbak egy csalódással, melynek bekövetkezését nem vártuk. Ugyanis arról van szó, hogy a napokban leérkezett a m. kir. pénzügyi kormány rideg válasza, mely szerint városunknak a kért pénzügyőri szakaszt nem adhatja meg. Vagyis kérésünk, esedezésünk az illetékes helyen süket fülekre talált s visszhang nélkül hangzott el mint kiáltó szó a pusztában. Pedig hát alaposan megokoltuk kérelmünket és teljes valóságban feltártuk a város helyzetét, mely szerint a város lakossága a közintézmények hiánya miatt apadóban van. Kiemeltük, hogy minden, még oly jelentéktelennek látszó közintézményt is megragadunk, szives-örömest üdvözlünk és fogadunk mert az a lakosság szaporodását eredményezi s igy a város érdekét szolgálja. Felépítettük volna a pénzügyőri szakasz elhelyezésére szolgáló laktanyát is. Rámutattunk arra is és nyomatékkai hangsúlyoztuk, hogy kérelmünk — ha teljesítetnék, nemcsak a város érdekét szolgálná, de egyúttal szolgálná az állam érdekét is, amennyiben egy itt székelő pénzügyőri szakasz hivatva lenne a közismert máramarosi lócsempészetet — ha nem is teljesen megszüntetni, de legalább is korlátozni, a jelenleginél hatályosabbá tévén az ellenőrzést. Megokolt és megokolatlanul elutasított kérelmünk átvétele alkalmából önként felmerült azon kérdés: vájjon miben találja magyarázatát az az álláspont, hogy az áliam, illetve gazdaságának egyik exponense olyan jelentéktelennek találja egy város szerény kérését és éppen a saját veszélyeztetett érdekét, hogy azoknak megvédésére nem siet segélykezet nyújtani? Tehát a saját magunk sorsára lettünk hagyatva; mintegy azt mondhatván a sorok között: intézzétek a sorsotokat magatok. Mit törődöm én a ti városotok hanyatlásával; mit azzal, hogy városotok, melyet kis magyar szigetnek mondtok, az őt körülövezó románság tengerében akár lassú ütemben, akár egyszerre — elsülyed és eltűnik a kicsiny, de lelkes magyarság védőbástyája, nemzeti és politikai őrállomása, melyen a magyar kultúra kitűzött zászlója lobog. Elszomorító az adott válasz! — Hát ugyan ki van hivatva egy végvidéki kulturmissiót teljesítő, de erejében roskadozó városnak felemelésére — hónalja alá nyúlván — ha nem a mindenható állam? Szegény-gazdag Felsőbánya! — Tehát sorsodra vagy hagyatva. Se nem numerálsz, se nem conderálsz. Mindegy akár élsz, akár halsz?! Pedig neked élni Kei! és örökre — mint tavasz virulni! . . . Felsőbányát egykor — az embert jellemző kincsszomj, a rómaiak arany-ezüst szeretete kereste fel és alapította meg. A város egyetemes jóléte hosszú évszázadok során, a 70-es évek közepéig, karöltve járt az itteni bányászat virágzásával, — amint jelenlegi hanyatlása, mi a lakosság apadásában nyilvánul meg, szoros összefüggésben van a bányászat elhanyatlásával: az érczte- lérek elvékonyodással, elszegényedésével. Mert hogy hanyatlunk: az elvitathatatlan. En a hanyatlást nem a városra mint erkölcsi testületre vonatkoztatva értem. Korántsem, Hisz’ a város anyagilag a helyes kezelés és éber ellenőrzési rendszer mellett évról-évre gyarapszik. Hanem értem a város lakosságára, amely létszámában apadóban van, mit egyébiránt a legutóbbi népszámlálás hitelt érdemlő adatai is igazolnak. És ha mi, akik e város mai vezető férfiai vagyunk, ezen egyre fokozódó apadási folyamatot útjában meg nem állítjuk, meg nem szüntetjük: nem mondom, hogy Felsőbánya elnéptelenedik — mert külömböző faji- és vallási jellegű lakosa minduntalan lesz — de hogy jelenlegi magyar faji-, anyagi- és szellemi túlsúlyát: szóval hegemóniáját, a melynek ma birtokában van és vezet, előbb vagy utóbb, de okvetlenül elveszti: az több mint bizonyos. Erről van szó. Mit ér a meglehetős vagyoni jólétnek örvendő, pótadómentes város, mint jogi személy, ha a várost alkotó lakosság lélek- számban is, anyagi tekintetben is apad? Mit ér a szegényedő és fogyatkozó lakosság az anyagilag elég gazdag várossal ? Mert — nézzük csak — mi történik ma az újabb generatióval? A középosztály fiai, ha iskoláikat elvégeztek ; az iparososztály fiai, ha felszabadultak ; a bányamunkások fiai ha a 3 évre terjedő katonai kötelezettségüknek eleget tettek: hazajönnek; itt körülnéznek; — azonban nem találván meg azt, amit kerestek : megélhetésük és családalapithatásuk feltételeit — akarva nem akarva — elszárBalzsam-cseppek. (Egy gyötrődő nő szív sebére.) Csepegteti: Márton főpap. Setét világ a szenvedés világa. Kélségb’esés von gyászteritőt rája, Amelynek árnyán bús halotti ének Kesergi hunytát annyi szép reménynek. A menny, hová sugárzó képzeletnél Bohó reményt, ábrándot bevezettél. A vágy, mely lelked láncba verte, Hogy ő volt lelked, te meg az ő lelke, Nincsen sehol, nem vonz, nem izgat, éltet Körülötted mindent, mindent elcseréltek. Elvész előled a valóság fó;de, A nap, mely néha nyájas arcot ölte; A kis virág, az égnek tiszta kéke, Egykor mi drága kincs s most ? vége, vége. Ez a világ, amely most rád setétül: £1 van szakítva földtől, el az égtül, Beláthatatlan végtelen világ az, Hol roskadás vár s nincsen semmi támasz I De van! Megállj! Ne roskadozz, ne még! Nincs oly setét hol egy sugár se ég. Nincs oly borult, nincs oly komor, vak éjjel. Amely ne birna egy kicsinyke fénynyel. — Jer én velem! Jr! és vezetni foglak; Követjük útját ama csillagoknak. Melyeknek arca, fénye tiszta szentség, Fájó szived boldoggá hadd teremtsék ! (A képen, amit látsz — bár gyenge épen — S amit majd hallasz ebben a beszédben — Ne lelkem lásd, a fény nem azé rajta: Az égből szállt le — az Isten sugallta.) Oh szép az élet, hogyha tiszta fénye Át tudta hatni vágyó lelkedet, Hazád ez itt; ez adja boldogságod, Üdvöt keresni másutt hol lehet ? — Kicsiny köz ez, de szép, de boldog annak, Ki érzelemmel karolhatta át, S ez érzelem az Isten színéhez Közelebb jutni képzelő magát. Nagy a teher, mit el kell viselned, Álmodnak kínos, ébren lenned fáj; De ki tiltja meg, hogy a szenvedésbe, E mély tengerbe mégis le ne szállj?! Ki zárta el az örvény drága kincsét, Hová — igaz — fájdalom az ut, De melyből lelked égő homlokára Isten fog adni fényes koszorút?! Merülj le kérlek, mélység és magasság Ez az mi megtart, Isten itt lakik ; Jaj! hogyha az az édes kötelék is, Mely hozzá füze — megszakittatik; Jaj! hogyha szived — bár mélyen megingott Lecsendesiteni többé nem lehet; Jaj! hogyha többé nam érted e szókat: »A te hited megtartott téged!« Ne azt tekintsd, mit ad díjul az élet. — Fenkölt szivednek az úgy is kevés — Hát hogyha még nem is öröm lesz részed, De fájdalom, meg égő szenvedés?! Mi tart meg akkor, hogyha földön kívül, Mely múló kincsnél egyebet nem ad. Nincs egy parányi, egy kicsinyke lomb sincs, Amelynek enyhén kipihend magad?! Isten kezét lásd minden szenvedésben. Ez, mi boldoggá lenni megtanít. A boldogságnak ára nagy, de mégis Megbirod azt, ha van szivedbe’ hit. Nem szenved az, nem éget annak könnye, Nem fájhat annak semmi fájdalom, Kit kin és könyü megtanita hinni, Kit kin és könyü magasabbra von. Isten kezét lásd minden szenvedésben. — Fájó tanulmány, ámde isteni! Ki élvévé a szivnek nyugodalmát: Le is fogja az csendesíteni. Ki könyet hinte a borús szemekbe, Mely minden percben újabbat fakaszt, Oh hidd, hidd el, egy édes mosolygásra, Üdv mosolyára változtatja azt. Higyj és remélj 1 — hisz’ az ég neked adta A vigasz édes, biztató szavát, S a szenvedések égő tüzét mégis Saját szivedben el nem oltanád?! Mégis bolyongnál, kétségtől űzetve, Holott az Isten vezeti kezed?! Legyen hited! Tied a menny, ha hittél! Csak a hit az, mi megtart tégedet!
