Felsőbányai Hírlap, 1911 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1911-11-16 / 23. szám

XVI. é-vfol3rs.m._

S3, szám.

FELSŐBÁNYÁI

A i

/ / // I J

/ I /11011. IN'ovember 13. L-/-■ifi----------—-------------------TÁRSA

DALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP.

*** •

\

t.

= MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN.

__ —»—(fhFe

lelős szerkesztő

V tfy >

Előfizetési ára : Egész évre 4 korona Félévre 2 korona. ; j)R MOLDOVÁN FERENC Egyes szám ara 20 íiller. m

|*j A lap szellemi részét illető közlemények a *1 Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek,”éflnamá- ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára intézi zendők. — Nyilttér garmond sora 10 fillér.

Őrszemek,

Az árvamegyei Pokrivács község tőt- ajku lakosságából két évtized nehéz munkájával magyarokat nevelt egy magyar leány. Nem választotta a dolog könnyebb végét, a békességes nyugodalmat, hanem örökös küzdelemben törekedett kötelességének határait messze túlszárnyaló szorgalommal maga iránt a közbecsülést és tiszteletet megszerezni, állandósítani, hogy hazájának általános dicséretre méltó buzgalmával hasznára lehessen. Ezt a tanítónőt mintaképül lehetne állítani a mi becsületes hazafias tanítóink elé is. A tanítónő magyaros oktatásait a vezetése alatt felnőtt, 'ma már családot alapitolt volt tanítványai is örömmel hallgatják vasárnap délutánonként a pokrivácsi elemi iskola sötét, düledező, dohos levegőjű tantermében. Megkedvelték az iskolát; szívesebben járnak ide, mint a korcsmába. Ez a nemzedék nem iszik pálinkát, hanem tanul és dolgozik. A volt tanítványok közül némelyek már gyermekeikkel jelennek meg a vasárnapi oktatásokon. A tanítónő figyelmét semmisem kerülte el; nemcsak betűvetésre, hanem minden jóra, hasznosra kioktatta a tanítványait. Bizonyára maga is folyton tanult, olvasott és közkincc3é tette, amit tudott.

Ma már a pokrivácsi kertekben kora tavasszal virulnak a rózsák; a gyümölcsösök virágának édes illata tölti be a falu levegőjét, barázdabillegető lépked a friss szántáson, zümmögő méhek gyűjtik az illatos mézet, esténként a pásztor fiuk

ti linkója magyar dallal kíséri haza a jóltartott nyájakat. Ebben a faluban mindenük van az embereknek, állataikat, terményeiket, ha a szükség, vagy a célszerűség úgy hozza magával, — pénzre váltják, gazdálkodni is megtanultak.

Ezt az eredményt egy derék tanítónő produkálta, aki húsz esztendőn át becsületes őrszem volt a magyar kultúra és nemzet- gazdaság terén. Közhasznú tevékenységének elismeréséül nem kapott még egy csupasz érdemkeresztet sem, sőt — olt befejezvén misszióját — egy nyugalmasabb pozícióra sem tudott eddig szert tenni.

Azt hiszem, hogy ha keresnék, több ilyen, az ismeretlenség homályában élő őrszemet is tudnánk felfedezni az ország északi, keleti vagy déli határán súlyos anyagi és társadalmi viszonyok között küzdve a magyar kultúráért és gazdasági fejlődésért. Névtelen hősök ezek mind, akiknek nagy munkájukban nincs más segítségük, mint a meggyőződéssel párosult akarat, erős lelkűk, szilárd jellemük. Sokszor olvastunk elmélkedéseket a magyarság felszívó képességéről és mindig reménnyel tekintettünk a jövőbe, valahányszor a nép- számlálás adatai ezt bármi csekély mértékben igazolni látszottak. Az a két-három százaléknyi fölény, mely hazánkban a nemzetiségek felett a magyarság túlsúlyát jelenti, hosszas munkával nagy áldozatok árán volt megszerezhető.

Most, midőn kultúrával akarjuk ezt az országot magyarrá és gazdaggá tenni, kétszeresen fontos tudni, melyek volnának azok a szervek, amikhez nyúlni kell, hogy

ebbeli célunkat elérhessük. A huszadik század, a szervezkedés, az erők egyesülésének a kora. A nagyok, a kicsinyek egyaránt arra törekednek, hogy nagyobbak, erősebbek legyenek, mert csak egyesült erővel érhetik el azt a biztonságot, amelyekre az embernek a túlkapások ellen szüksége van. Igyekezzünk tehát minél több olyan szervezetet létesíteni, amelyet a gazdasági kultúra szolgálatában tarthatunk, mert az ezekben kiforrott eszmék egyedül alkalmasak arra, hogy tért hódítsanak az emberek közt az érintkezés által a gazdasági fejlődés utjának. Apostolokra van szükség, akik tanítsák, oktassák a tudatlant, mint a pokrivácsi tanítónő, hogy a tétovázó tömeg ráismerjen sajgó sebeire, amelyek orvoslása a nemzeti lét kérdése is. Ébresztetni kell az országot és ha jóakarattal fognak hozzá a munkához, könnyű lesz találni őrszemeket, akik a kultúrával újra meghódíthatják ezt az országot.

Gazdasági politika a Balkán felé.

Úgy ipari, mint gazdasági, de egyáltalán

minden legkisebb produktiv erőnket lenyűgözi az a sajnálatos körülmény, hogy a müveit nyugat produkciója mindig különb e téren, mint a mienk s igy mig mi olcsón értékesítjük nyugat felé gazdasági életünk termékeit, addig a feldolgozott anyagot drágán kellett visszavásárolnunk az e téren folyton haladó nyugattól. Konkurrálni vele nekünk, akik a történelem szomorúbb lapjai szerint sokkal lemaradtunk a világ minden irányú haladásától, nem lehet.

Semmi okunk sincs erőszakolni azt, ami úgy is csak meddő fáradozás marad. Nincs okunk erre különösen akkor, nmikor produktiv életünk

Élet és halál.

— Irta: Erilősi Dezső. —

A gyönyörű fürdőhely fölött kiterjesztett szárnyakkal őrködött a halál. Őrködött, hogy senki se menekülhessen a neki szánt préda közül. A rettentő szárnyakat, amelyek felfogták a legdicsőbb világitó testnek, az életnek sugarát, nem látták a pincérek, sem a szolgaszemélyzet, sem a betegek kísérői; csak a nagy betegek látták, akik az élet vágyával a szivükben, pénzzel a zsebükben és rettentő sejtesekkel a lelkűkben jöttek ide, fürdőitek, kúrálták magukat és iszonyú kíváncsisággal néztek a fürdőorvos arcába, aki mindenhez értett és semmit sem tudott. Ezekbe a szárnyakba bámult Marosi Kálmán Szennyes sárgán aszott arcából nagy éles szemek villogtak ki és nézték mereven a kék eget, a hő napsugaraitól sziporkázó levegőt, amiben füvek és virágok illatai szálldostak, madarak röpködtek s amiben ö nem látott, nem nézett mást, csak a maga könyörtelen végzetét. Mellette ült a vendéglői asztalnál felesége, Katica, Katica szép volt, fiatal és egészséges. Katica nevetett és igy szólt Müller főhadnagyhoz, aki már három hónap óta udvarolt neki:

— Papnak és katonatisztnek minden asszony jó, ha van rajta hús és nem nagyon vén. Bolond az a nő, aki magukra hallgat.

Müller főhadnagy az ajkába harapott. Nem is hallotta, amit az asszony mondott. Az eltörött ballába szárában, melyet tegnap vettek ki a

gipszkötésből, hasogató fájdalmat érzett. Felszisszent, lehajolt és megsimogatta a lába szárát. Az aszony megint nevetett.

— Szegény katonának megint fáj a lába.

— Fáj. Az orvos azt mondta, hogy még egy hétig fog fájni, de aztán eldobhatom a botot is. Ezt a botot — és itt felemelte a görcsös fütyköst, amelyre támaszkodva járt, — elteszem emlékül. Hej, de megtudnék vele verni valakit! — Itt rácsapott a bottal az asztalra — Havasi századost. Miatta estem le a lóról. Én álmos voltam, mert három éjjel kártyáztam és ő egyszerre neki vezényelte a századot egy ároknak. Nem volt nagy árok, ezért nem láttam csak amikor már benne feküdtem. Az egy komisz ember, a százados! Kitörhettem volna a nyakamat is. Akkor nem ülnék itt, hanem feküdnék lent.

— No, mondta a férj, egyszer mindenkinek meg kell halni. Meg fog halni a főhadnagy ur is és te is Katica.

— Igen, mondta az asszony és ásított.

— Még erre rátérünk, mondta a főhadnagy. Mint őrnagy akarok nyugalomba menni. És még aztán is élni egy pár évet. Én ismerek egy kvietált őrnagyot, aki hetvenkét éves és beperelte egy

! kas/irnö, mert gyermeke született. Hehehe 1 Ein | Mordkerl, der alte Budnicsek! Mondta is az ezredes, hogy folyamodjon, hogy vezényeljék vissza a csapathoz és mellékelje a folyamodáshoz mint alkalmassági bizonyítékot az apasági keresetet. Az ezredes ur nagyon vicces ember 1

Marosi lekapta a szemét az égről és a feleségére bámult. Mert hogy neki nem volt olyan

szerencséje, mint az öreg őrnagynak ? Ha gyermekük lett volna, az asszony nem maradt volna ilyen fiatal, ilyen ruganyos. És a gyerek is lekötötte volna és nem nézne minden jött-ment férfi szemébe. Átkozott, hogy megbetegedett 1 Ha egészséges marad, azóta, azóta bizonyára lett volna gyerekük. És ez a fürdő, amiben annyira bízott, sem használ neki. Egyre-másra látja, hogy gyógyulnak a betegek. A sánták, bénák megtanulnak mozogni, járni, a rosszvérüek megtisztulnál?, fekélyes sebek behegednek, csak ö nem javul. Számára itt nincs segítség — sehol a világon ! Vége mindennek.

— Óh, ha még egyszer meggyógyulnék! tört ki belőle hangosan.

Feneketlen gyengeség zudult a lelkére. Elfogta a haláltól való vad félelem és a könnyei, amiket eddig a férfiúi gőg és az úri neveltség visszatartottak, sűrűn omlottak a szeméből. Az asszony megrettenve simogatta, csittitgatta és a főhadnagy torkát összeszoritotta a részvét.

— Ne hagyja el magát, mondta. Csak el ne hagyja magát, mert ez a legrosszabb.

— Drágám velem vagyok, szeretlek! súgta fülébe az asszony. Piruló piros arcát férje hajához szorította, karjaival átölelte, lábát a lábára rakta és kerülte a főhadnagy tekintetét, aki tegnap este már megcsókolta a nyakát. Nem csallak meg! Nem! kiáltotta a lelkében erőszakosan ragadta magához férje fejét és megcsókolta a száját.

De a beteg ember nem enyhült meg. Mint mikor csatavesztéskor felszabadulnak a rémület

r