Felsőbányai Hírlap, 1911 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1911-09-07 / 18. szám
C‘ J, TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. 1 Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, zendők. — Nyilttér garmond sora szerkesztő cimére pénzek, reklamá- Nagybányára inté- 40 fillér. A felsőbányái fazekas-ipar jelene és jövője. — Nyílt levél Farkas Jenő polgármesterhez.^ — Kolozsvár, 1911. aug. 22. Kedves Barátom! Ezelőtt pár évvel hozzád irt „Nyílt levélében a felsőbányái fazekas-iparról írtam, melynek régibb időkből való kiváló készítményeit a jó háziasszonyok ma is dicsérik. Ezen edények eltűntek Kolozsvár piacáról s én mozgalmat készültem indítani, hogy Kolozsvárt a felsőbányái cserépedényeknek állandó el- árusitási helye legyen! A város érdekében minden iránt megnyilatkozó élénk figyelmed kiterjedt erre s praktikus utánjárással agyagipari tanfolyamot létesítettél Felsőbányán. Ennek eredménye lön a múlt évben a szép agyagipari kiállítás. Ezt most követi a Szatmáron rendezendő kiállítás, melyben Felsőbányáról Lőrincz Márton fazekas-mester, aki más tanfolyamon is vett részt, igen szép kollekcióval fog megjelenni. Tárgyait figyelmeztetésedre megtekintettem. Igen szépek és a felsőbányái agyagiparban nagy fejlődést mutatnak. Azonban itt egy nevezetes dologra kell a figyelmet kiterjeszteni. A felsőbányái agyag kaolinszerü finomsággal bir. Az edényeken divatba hozott domborművek kiképzésére alkalmas. Azonban az égetésnél baj van. Az edény a dombormű tájékán az agyagréteg vastagabb volta miatt többnyire elreped s a sok munka kárba vész. Itt, vagy az égetésnél kell valamely biztosítási eljárást bevezetni s ehez tán a pécsi Zsolnai-gyárban lehetne tapasztalatot szerezni, vagy pedig a dombormű elejtésével a magyaros festések minél változatosabb, mutatósabb előállítására kellene törekedni. Egyelőre az utóbbi irány követését javaslom. Figyelmedbe ajánlom egyúttal, hogy a festés szélesebb körű oktatását az elemi iskola felsőbb osztályaiban s az iparos ifjak ismétlő iskolájában nagyon szorgalmazni kell. E célra ajánlom, hogy az elemi iskola kérje el dr. Flóris Áron székesfővárosi, porond-utcai polgári iskolai tanár (lakik Karpfenstein-utca 18.) Kenyérkereseti rajz- oktatás c. kéziratos kézikönyvét. E könyv útmutatása nyomán pár száz elkérendő minta áttekintésével mesésen rövid idő alatt be lehet a hajlammal biró fiukat vezetni az önálló tervezésbe és festésbe. És hogy Felsőbányán a pikturázási tehetség a nép fiaiban is, az úri osztály gyermekeiben is nagy arányokban megvan, bizonyítja egyfelől a régi sok szép agyagedények festése, másfelől pedig, úri házaknál fedeztem ezt fel, Bandi hadnagy menyasszonya: Heigel Iluska műkedvelő festő, szobáid falán. E sikerült festményeket, minden különös szaktudás nélkül, fiadnak ez irányú szép tehetsége, távlat- és szinérzéke, ritka türelme s munkaszeretete hozta létre. Ezt a tehetséget a nép fiaiban intenzivebben fejleszteni minden nagyképűsködés és boszorkányság nélkül lehetséges. Még egyet ajánlok a felsőbányái fazekasok figyelmébe. Tíz edény közül kilencre, amit kivitelre szánnak, Írják rá: Felsőbánya. Hadd ismerje meg a világ Felsőbánya produktumát. Hiszen külföldi készítményekre ráírják: tátrai emlék, borszéki emlék, előpataki emlék, Félix-lürdői emlék stb. stb., miért szerénykedjék az iparilag fejlett, de eddig az ország által hamupipőke módjára kezelt Felsőbánya város sikerült készítményeivel? Mi elszármazottak e készítményeket is meg akarjuk szerezni és annak ismerőseink körében való terjesztését elő akarjuk mozdítani. Hiszen már, amint hallom, Miskolczon is tervbe van véve egy felsőbányái agyag- edény-raktár berendezése. Készítsenek tehát forgalomra képes edényeket. szemlélő. Lakosságunk apadásáról. Szomorú szívvel irom le e szót; de — fájdalom — nem állíthatom az ellenkezőt; mert az újévi népszámlálás végeredménye megdönthetetlenül, kétségbevonhatatlanul igazolja állításomat : apad városunk lakossága. Tíz év óta 4584-ről 4402-re szállt s így 182 lélekszámmal apadt Felsőbánya lakossága. Vagyis átlag közel 0 4% az évi apadás. Az apadás oka főleg arra vezethető vissza, hogy újabb intézmények létesítésével — hiába lót-fut városunk agilis polgármestere — nem sikerül megerősíteni városunkat. A kormánynál már eleget kérvényeztünk, deputációztunk, kilincseltünk, zörgettünk: felhangzott jajveszékelésünk visszhang nélkül halt el, mint kiáltó szó a pusztában. Az apadás másik oka abban leli magyarázatát, hogy az egykor hatalmasan virágzott magánbányászat (verkesség) az arany valutarendezés kérdésével összefüggő ezüst-árcsökkenés miatt ma már csaknem megszűnt. Egyes- egyedül csakis az úgynevezett »Mélypaták her. szt. Jánost magántársulati bánya működik még. A sok-sok közül csak még ez az egy ad magáról életjelt — és 10—20 K osztalékot egyszer- kétszer évenként. De már ennek is meg vannak számlálva az évei, sőt ami nem lehetetlen, a hónapjai is. (Mert a bánya olyan, hogy ma van: holnap már nincs és viszont.) Ha hamarabb beadja a kulcsot, mintsem reméinők, nem lesz csuda. Aminek kezdete volt, annak vége is szokott lenni. És valljuk meg az igazat, régóta, hosszú évtizedeken keresztül bő kézzel ontotta és osztotta a kincseket. Végre is nincs az a telt kincses kamra, amelyből mindig csak vesznek, de soha bele nem tesznek — amely végtére egyszer ki nem ürülne. A többi számtalan magánbányák, miután az értékes telérközök már lefejtettek és az ütött volt arany-ezüst telérek elvékonyodtak, tartalomszegények lettek: egytől-egyig mind szünetelnek. Csak éppen, hogy a tulajdonjog el ne veszszen és főleg bányarendőri szempontból — hogy t. i. a tárnák jókarban legyenek tartva — tétetik itt-ott évente egy kis tárna- javitási munka. A magánbányamunkás-nép egyJep■ még ha keres: munkát talál a bányalynpsMrhfl de a túlnyomó rész már el nem mert már itt is be van telve a munkálíféfe’zám. A kincstárnál is úgy van már, hogy kinc-' nincs! Ott is fogyatékán van már az aranyos1 ezüst s az államkincstár már itt is megszoritott létszámmal s korlátozott munkaerővel dolgoztat s nem is annyira fiskális érdekből, mint inkább nemzetgazdasági szempontból — hogy némi kenyere legyen a különben adóalanyul szolgáló népnek — tartja fenn a több-kevesebb deficittel küzdő bányaüzemet. Bizony, bizony nagyon elszomorító az a kép, amely a nagy Bányahegyről lerí. Hol ezer meg száz munkás hangyaként nyüzsgött egykor, a föld felszínén, vidám énekszó mellett keresték és találták a pénzt, ott most csend és némaság honol. A fővölgyben a nagy zúzdák is, melyex hosszú évszázadokon a dús aranyércet zuzták- törték s a munkások százait munkával ellátták, évről-évre egymásután romboltatnak le s tűnnek el a föld színéről. Ezek egyike-másika itt-ott még romjaiban hever. Nem kell a kő senkinek. Lehet, hogy a haladó kor szelleme rég túlszárnyalta ezen hatalmas, masszív kőépületeket s azok berendezéseit; de hogy azokat kár volt lebontani — (hiszen talán valamelyes célra fel lehetett volna használni) — azt nemcsak én mondom, hanem a romok felett elrepülő varjuk is, melyek mintegy sajnálatukat kifejezve mondják: kár, kár! Megcsappant a munkaalkalom. A munkásnép, amely a bányamunkát megszokta s egyéb munkához nem ért, nem találván meg itthon megélhetésének feltételét: szivében keserűséggel, oldalán üres tarisznyával, kezében koldusbottal : kivándorol. Bár egyik-másik a távolból a honvágytól űzetve, vagy reményében csalódottan, letörve néha-néha hazatér, — a nagy zöm, az értékesebb elem azonban idegenben marad — veszteségére a városnak, amelybe kevésbé értékes elemek szivárognak be. De nemcsak a szoros értelemben vett bányamunkásnép, hanem az amúgy is erősen leapadt iparososztály körében is tapasztalható a kivándorlás. Az ifjabb nemzedék — ha leszolgálta a katonai éveket — hazajön, itthon széjjelnéz és nem találván meg honját a hazában: a megélhetés feltételeit — akarva nem akarva — kivándorol onnét. Vagy ott hezdi, hogy haza se jön, hanem egyenesen a katonaságnál marad; vagy onnan megy el, magát kiképzendő: vándorolni. Vagy ha megunja mesterségét és elfogja az urhatnámság vágya: elmegy pénzügyőrnek, csendőrnek, vasutasnak, vagy az Isten tudja minek . . . csak éppen haza, szülővárosába nem jön, hogy itthon családi tűzhelyet alapítson. Sajnos, de való, igy vagyunk az u. n. uri- osztály fiaival is. Ezek se találják meg itthon megélhetési feltételeiket. Ezek is közel vagy távol, csak éppen itthon nem alapítanak családi fészket. Nincs vozóereje a szülővárosnak . . . Ha ez az elszomorító népapadási folyamat tovább is az eddigi arányban fog tartani lakosságunk minden rétegében, bizony, bizony nem tudom, hogy mi lesz a vezető magyarsággal ? Kikből fog állani majd e város lakossága? A városi kataszteri birtokváltozások nyilvántartása is szomorú képet tár elénk. Az ősrégi magyar családok kezén volt, fiuról-fiura szált birtokok évtizedek óta kezdenek lassan-lassan gazdát cserélni. Régen nehéz volt megszerezni és könnyű n
