Felsőbányai Hírlap, 1911 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1911-06-01 / 11. szám
XVI. évfolyam. 11. szAxxi. / 1911. Tuni-iis 1, FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. — MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. rEjáfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. ona. * Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő 'cimére' Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. A drágaság, mint nemzeti veszedelem. Nincs talán ország a kontinensen, ahol . nagyobb volna a drágaság, mint Magyarországon. Tudjuk, hogy a munkást, a kisiparost, kisgazdát és rosszul fizetett tisztviselői kart sújtja a drágaság legjobban. Minthogy egyedül ők azok, akik máról-holnapra élnek, ők azok, akik dolgozva keresik meg a megélhetéshez legszükségesebb kellékeket. Ha bármely élelmezési czikk egységmértéke akár egyetlen fillérrel is megdrágul, ez a kisember költségvetésében igen jelentéken összeget képvisel. Vagy le kell szorítania igényeit és be kell érnie a megszokottnál silányabb élelmi, vagy ruházkodási, vagy lakásbeli szükséglettel, vagy pedig fokozottabban kell kifejtenie azt az ipari készséget, amelyet megtanult. Mind a kettő határozottan káros. Piklernek van egy gyönyörű könyve, amelyben kifejti, hogy az ember minden vágyakozása és minden szükségleteinek fokozására és tökéletesítésére irányuló törekvése a megismerésen alapul. Aki megismerte a jót, az igen könnyen felejti a régi rosszat és csak a körülmények rendkívül nyomasztó hatása alatt képes megint a régebbi életmód fölvételére. Azért egy rosz- szabb életmód folytatására senki el nem határozza magát. Megmarad tehát a másik föltétel, az, hogy többet dolgozzunk. Ami még károsabb a fizikumra, mint a silányabb étrend. Minden szocziális intézménynek alapját az képezi, hogy az ember minél kellemesebb és lendületesebb életmódhoz jusson. Azért játszik a bérharczokban a munkaidő leszorítása olyan nagy szerepet. Az ember nem lehet egy rabszolga, vagy háziállat szerepére kárhoztatva. Az embernek szükséges valamelyes szórakozás is és a legelemibb szükségletek egyikéhez tartozik a tiszta és kényelmes lakás. Ez a nagy és sokoldalú elemi szükséglet készteti a munkásokat az újabb követelések támasztására és ez oka annak, hogy az országban nyakra-főre csinálódnak a kartellek, amelyek zordul a karmai közölt tartják a szabad versenyt és oly árakat csinálnak, amelyek a felsőbb vagyonos osztályt megerősítik vagyonúkban, de annál többet ártanak magas áraikkal a köznek. A fonák helyzet pedig megcsinálja a legveszedelmesebb tagosítást. Mert a nép épen a a sok munka állal képtelen a magasabb szórakozásra. Mert el nem képzelhetünk egy munkás embert, akit egy irodalmilag tökéletes szinmü mulattatna. Az ő mulatságának színhelye a korcsma, a mulatsága az alkohc. a szomorú tény okozza a népesség jó nagy részének züllését. Ámde körülbelül igy vagyunk a középréteggel is. A hivatalnok nép tekintélyes hányada ugyanilyen szerepre van kárhoztatva. Részint a művészi eszközök hiánya okozzák igen sok esetben, hogy ezek az emberek is az iszákos- ság áldozatai lesznek. Kínosan hat leírni ezt az igazságot, de a sebet csak ugv lehet begyógyítani, ha ismerjük annak keletkezésének okát és fejlődését is. Menjünk csak bármely magyar városba, nem találunk-e mindig — és hosszasan — intelligens embereket a boros kancsó mellett. Miért ? Mi az oka ennek az elfajulásnak? Semmi más, mint a megismerés hiáuya. Ezek az emberek naphosszai hivatásukkal vannak elfoglalva és igy aiig jut számukra idő, hogy magukat képezzék. Soha nem voltak abban a helyzetben, hogy igazi műveltséget szerezzenek maguknak, Ami műveltségük van, az tisztára sablonos. Iskolai. Amit bizonyos létrafok gyanánt vesznek bizonyos állások elérésére. Az alkoholnak az a veszedelme is megvan, hogy feledteti nyomorunkat. De ez már kész degeneráczió. Ez ellen küzdenie kellene az államnak épugy, mint a társadalomnak. Mert a nemzet gerinczét kezdi ki. A vég okban, a drágaság megszüntetésében kell keresnünk a fekély orvoslását. A Széchenyi-társulat Laczfaluban. Az állami népiskolai oktatásnak fényes és példát adó sikerét tapasztalhatta a szatmár- megyei Széchenyi-társulat a laczfalusi 5 éves állami iskolában, mikor azt dr. Falussy Árpádnak a vármegyei közigazgatási bizottságban tett javaslatára és Bodnár György tanfelügyelő hívására május hó 22-én meglátogatta. Az optimista látogatók várakozását is messze felülmúlta az a fényes siker, amit az iskolában a tanítók és tanulók részéről tapasztaltak. A szatmári »<Szamos* kiküldött tudósítója, Dénes Sándor olyan szépen és meleg színekkel irta le az egész látogatást, hogy olvasó- közönségünknek szolgálatot vélünk teljesíteni, saját tudósitásunkképen közöljük le az ő külön cikkét egész terjedelmében. »Sablonos, természetes dolognak tartjuk mindnyájan, hogy itt, a magyar földön magyarul beszéljenek az iskolás gyermekek és bizonyára nem öntötte még el senkinek a szemét a könny a hazafias örömtől, amely annak nyomán fakad, hogy egy magyar állami elemi iskolában a magyar címer díszeleg, a magyar király képe büszkélkedik és néhai Erzsébet királyné jóságos arca mosolyog a nebulókra. És mégis pár kilométerrel beljebb a hegyek között, ahol magyar föld zöldje között magyar életet táplál a hegyi levegő, egy hazafias kiál- tásnyira tőlünk már nem frázis a nemzetiszinü örömkönny, mikor kis, szegletesfejü, bocskoros, rövidinges, hosszugatyás, tipikus oláhgyermekek rázendítenek az iskolai dalra, hogy: Magyar az én hazáin, Magyar apám-anyám ... Pedig apja-anyja nem érti meg a szavát, mert Laczfaluba eddig csak vendégségbe járt a magyar szó, de igy is csak a kertek alatt és nem végig az utcán. Most pedig Bodnár György tanfelügyelő örömteli büszkeséggel néz reánk, mikor hangos és korrekt »jó napot kivánok«-kal emeli ránk Az ajándék. — Irta: Csehov. — Sasa Smirnov egy nap gondosan újságpapírba burkolt tárgygyal a hóna alatt, jelent meg Kosolkov doktor fogadó-óráján. — Nos, kedves barátom, köszöntötte az orvos, hogy érzi magát? Sasa szivére szorította kezét és izgalmas hangon mondta: — Doktor ur, az édesanyám tisztelted és ezerszeresen szívből köszöni, hogy engem, egyetlen fiát kigyógyitott a veszedelmes betegségből és megmentett az életnek. Nem is tudjuk, miként rójuk le . . . — Csak kötelességemet teljesítettem, hárította el betegének hálálkodását az orvos. Mindenki más a helyemben csak igy tett volna. — Lássa doktor ur, mi csak szegény emberek vagyunk és sajnos, nem tudjuk megfizetni az ön fáradozását. Pedig ez nagyon a szivünkbe markol, mert oly igen szerettük volna... Hálánk csekély jeléül, kérjük, fogadja el ezt tőlünk . . . Ritka műtárgy és valódi bronzból készült. — De hiszen teljesen felesleges, szabadkozott az orvos. — Nem, doktor ur, ajándékunkat nem szabad visszautasítania, szólt Sasa, miközben a csomagot bontogatta. Ezáltal édesanyámat és engem mélyen elszomorítana . . . Valóban szép dolog és nagy művészi értéke van. Édesapa hagyta reánk és mi úgy őriztük, mint egy drága emléket. Édesapa ugyanis a régi műkincsek összevásárlásával foglalkozott és eladogatta azokat a mübarátoknak. Most is ebből tartjuk fenn magunkat. E szavakkal Sasa ünnepélyesen az asztalra helyezte az ajándékot: kis bronzkandeláber volt ez művészi kivitelben. Csoportozatot ábrázolt. Két mezitlen nőalak állott a talapzatán. Kaczérul nézdegéltek, mosolyogtak és úgy hatottak, hogy hogy minden pillanatban készek volnának a magaslatról aiászállni és a szobában mámoros tánczra kerekedni, ha nem az lett volna a feladatuk, hogy a lámpát tartsák. A doktor habozva nézte az ajándékot. Vonakodott. — Igen, a dolog nagyon szép, mormolta, de hogy is mondjam csak . . . — Mi aggasztja, doktor ur ? kérdezte Sasa hevesen. — Nos, úgy vélem, ezt a kandelábert semmi esetre sem állíthatom itt fel ? — Ah, ez nevetséges, doktor ur! Azt hiszem, mégis csak a művészi érték a fő, szólt Sasa sértődötten. Nézze csak meg, mily finnomak, gracziózusak az alakok. Ha ennyi szépet lát az ember, meg kell feledkeznie minden földi szennyről. ügy tűnik fel, mintha az alakok valóban élnének; figyelje csak meg az arczvonások eleven kifejezését. — Értem én ezt mind, fiatal barátom, felelt az orvos, de azért a lámpást mégsem állíthatom fel. Gyerekeim idejárnak, azután a hölgyek . . . — Doktor ur, ha ön is úgy akar gondolkozni, mint a tömeg, akkor természetesen ily sziuben látja aláudékunk becsét. De kérem, doktor ur, próbálja meg más szemmel nézni, annál inkább, mert visszautasításával édesanyámat és engem mélyen megbántana... Ön megmentette az életemet és mi örömmel odaadjuk önnek, ami nekünk a legértékesebb és legdrágább. És csak szívből sajnáljuk, hogy a párját is nem adhatjuk hozzá . . . — Köszönöm, kedves barátom és adja át üdvözletemet tisztelt édesanyjának, de ... az ajándékot nem fogadhatom el . . . azaz, csak hagyja itt, szóit végül Kosolkov doktor, mikor betege elkomorodott arczába pillantott. Sasa elbúcsúzott megmentőjétől és újra sajnálkozott, hogy nincs meg a másik lámpás is. Mikor aztán elment, Kosolkov doktor sokáig nézte a kandelábert és gondolatokba merült. — Tényleg művészi értékű, ehhez kétség nem fér, eldobni nagyon is kár volna, összegezte eszméit, de a szalonban felállítani kész lehetetlenség. Kinek is adhatnám oda ? Némi töprengés után eszébe jutott, hogy barátjával, Uchov ügyvéddel szemben lekötelezettnek érzi magát, mert szívességből elvállalta és sikerre vitte egy perét. — Szerencsés ötlet! gondolta, nem illenék, hogy mint jő barátot, pénzzel kínáljam, leghelyesebb tehát, ha ily módon méltányolom munkáját. Uchov agglegény és minden álszeméremtől mentes . . . Kosolkov doktor nem akarta hosszúra nyújtani az ügyet s ezért a kandeláberrel azonnal a barátjához ment. n
