Felsőbányai Hírlap, 1911 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1911-04-06 / 7. szám

XVI. évfolyam.

'T. szám.

1911. .Á-prijLis

FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP

T , ;

TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP.

V.

i:MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN.

Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő :

DR MOLDOVÁN FERENC

A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér.

Földi életcélunk.

— Irta: Hock János. —

Nincs szánandóbb, szerencsétlenebb teremtés a lelki vakságban szenvedő embernél. Érzi, hogy ő a teremtés ura, Fölötte áll minden állati lénynek. Tudja, hogy neki magasabb célja, felsőbb rendeltetése van és nyitott szemekkel bolyong mégis az élet nehéz küzdelmeiben anélkül, hogy világosan látná a végcélt, amely fölé törekednie kell. Jól mondotta rólunk az Üdvözítő: »Szemeik vannak és nem látnak, füleik vannak és nem hallanak.«

Sőt sajnos, hogy e bolyongó és tévelygő emberek tömegében nagyon sokan vannak, akik behunyják szemeiket, be fogják füleiket és sem hallani, sem látni nem akarnak. Úgy tesznek, mint egykor az a könnyüvérü, ledér életű athéni nép, amelyik beletemetkezve az élet örömeibe, csak a pillanatnyi szórakozásoknak, gyönyöröknek élt és amikor szent Pál apostol előttük az élet titkainak missleriumait fejtegette, unalommal fordultak el a komoly igazságoktól, mondván: »Majd ezekről máskor kívánunk téged hallani.«

Máskor!? Mintha az idő a mi kezünkben volna. Oh! Azzal más valaki rendelkezik. Sem születésünk percét, sem halálunk óráját nem mi határozzuk meg, az idő egyedül az Isten kezében van. Az ember csak él az időben, de azt nem irányítja. Mint ahogy a folyó is magával sodorja a belehullő hervadt leveleket, amelyek a folyam sodrát nem irányíthatják, úgy ragadja magával az idő is a mi herAz esernyő.

Magánjelenet.

— Irta: Kárpáti Endre.

(Belohol a színpadra, hóna alatt nagy esernyővel. Levegőhöz kapkodva kifújja magát, az esernyőt a falnak támasztja)

Csakhogy itt vagyok . .. úgy szöktem meg hazulról. A feleségemet otthon hagytam . . . Ott ü! a díványon .. . Nem azért futottam ám, mintha félnék tőle . . . Dehogy I Hanem hát csak megugrottam kicsit , . . Hadd egye a rozsda, hadd dühöngjön odahaza magányosan.

Hej, mert ha otthon vagyok, nincs béke, soha sincs csöndesség. A nagypénteki kereplő csak szunyogzengés az ő nyelvéhez képest . . . Jaj! az örökölt ám nyelvet az édesanyjától, hogy az Isten nyugosztalja szegényt . . .

De minek is házasodtam én meg! Minek is! (kezébe veszi az esernyőt.) Azt is ennek az esernyőnek köszönhetem ! Hogy vesztettem volna el mindjárt, mikor kidobtam rá a pénzemet. Mert úgy történt a dolog, hogy egy szép nyári napon kimentem a Városligetbe. Olt nagyszerű mulatságok estek bizony valamikor, az én boldog ifjúkoromban. Szépen telt az idő úgy este hét óráig. Ekkor iszonyú vihar keletkezett . . . fufott-lótott a sok asszonynépség. Persze igen kevésnek volt esernyője. Jómagámnak volt, de bár ne lett volna! . . . Ahogy hazafelé baktatok a csurgó esőben, hát az utón, egy fenyőfa árnyékában egy kislány ácsorog, megszeppenve,

vadozó életünket. S amint az a folyó ki- sebb-nagyobb zajjal végre is a tengerhez ér és belevegyül, megsemmisül abban — úgy fogunk mi is egymás után elpusztulni az idővel és még nyomainkat sem fogják felismerni utódaink.

Istenem! Hát ez lenne a mi életcélunk ? Egy küzdelmes, szenvedésteljes élet, amelynek a vége a nyomtalan elmúlás és nyomtalan beleolvadás a nagy ismeretlenbe. Hát a mi sorsunk csakugyan Barlholomey szobrához hasonlítana, ahol egy sirüreg szótlanul nyeli el a beléje özönlő szomorú alakokat?

Hiába csüngünk tehát mohó vágygyal, szomjas ajakkal az élet múlandó örömein. Hiába mondjunk az élni sővárgó régi po- gányokkal: »Siessünk élni és örülni. Szakasszuk le óránknak minden virágát. Koszorozzuk fel magunkat rózsákkal, mielőtt azok elhervadnának.«

Az ilyen élet nem lehet a mi végcélunk! Hiszen minél több lépést teszünk azon az utón, amely bölcsőnket a sírral összeköti, annál gyorsabban hagynak el bennünket mindazok a testi örömök, amelyekhez ifjúságunkban mint egyetlen életcélhoz ragaszkodtunk. Igaz, az örömök poharát lassan kiürítjük s nem marad végre egy csepp sem benne, csak az a pár könnycsepp, amelyet a csalódásokban kifáradt lélek érettük hullat. Ifjúságunk rózsái is elhervadnak és behinti fejünket. Ha pedig életünk utjain végig tekintünk, ott látjuk mi is a mi életünk halottait. Egy-egy eltemetett reménységet, egy-egy sírba fektetett ábrándot, egy-egy ifjúkori örömöt, —

mint az ázott csibe a pad alatt. Olyan husz- huszonkettő lehetett a kedves. Az eső ellen menekült oda. Amint a fa mellé érek, hozzámszalad a lelkemadta és se Isten jónapot, se fogadj Isten: belémpcsipaszkodik a karjával és égre- földre kér, hadd bújjék az esernyőm alá . . . Ugyan kérem, ki ne engedné meg, hogy egy csinos kislány a karjába kapaszkodjék!... Persze, hogy felajánlottam a Iovagias szolgálataimat és elkísértem egészen hazáig.

Hanem hiába volt az esernyő, mire beértem vele a városba, olyan csuromvizesek lettünk mind a ketten, akár csak a Duna fenekéről jöttünk volna. De ez csak a kisebbik baj lett volna. Ennek csak nátha lett a vége. Hanem a papája meglesett bennünket és behivott engem a szobájába. No de mi lett ennek a vége! Még ma is annak nyögöm a nyomorúságát. Lármázni kezdett a papa, amint csak bírta és egyre csak hangoztatta, hogy hirbehoztam a lányát. .. ezen már csak úgy segíthetek, ha elveszem . ..

Jaj, szent Jebabóbiusz! Én a nagy zavarban elvesztettem az eszemet, se szólni, se beszélni nem tudtam, hanem ijedtemben az én hülye tökfejemmel belementem az apa kívánságába és megkértem a lányát . . . Arra a gondolatra jöttem, hogy úgy is olyan unalmas a magány, legalább ha tüsszentek eztán, lesz aki egészségemre kivánja . . .

Aztán azt mondták, hogy a lány jó párti, mert az apja folyton azt hajtogatta, hogy városi alkalmazott ... Az ám, városi alkalmazott volt, de még milyen ... Portás a városházán. Az én

amelyek ott feküsznek szivünk mélyében síremlékek nélkül.

Az ily múlandó örömök és hervatag gyönyörűségek nem képezhetik a mi életcélunkat. Hiszen ha egy virágos mezőn megindulunk és látjuk, hogy minél tovább megyünk, annál hervadtabb lesz a satnya fűszál és végre posványok és mocsarak között egy tátongó szakadék elé érünk — nem jövünk-e rá magunk is, hogy ez az ut, amelyen járunk nem lehet a helyes ut, mert a vége céltalan és befejezetlen? Pedig higyjétek meg nekem, testvéreim, mindazok, akik csak a mindennapi élet mámorában élnek, ilyen utasokhoz hasonlók. Kezdetben virágos mezőn szívják magukba a bóditó illatot, de minél tovább haladnak, annál kevesebb lesz a virág. Később már a posványos ut mentén csak egy-egy satnya fűszál kínálkozik a satnya földön és végre fáradtan mindnyájan odaérünk az elé a tátongó üreg elé, amelyet sírnak nevezünk.

Ilyenkor visszaborzadunk és csalódva kiáltunk fel: Nem igy akartam!

Testvéreim, bizony nem ez az igazi ut, csak az a baj, hogy az emberiség legnagyobb része az ő lelkivakságában ezen az utón halad és csupán haldokló ágyán siratja meg az ő szerencsétlen eltévelyedését. A legtöbb ember úgy éli át életét, mint Heine, akiről életirója feljegyzi, hogy vézna, kiaszott testével úgy emelgették az ágyból a tolószékre. Kérte az ápolóját, hogy vigye őt a Louvreba, mert még egyszer szeretné látni halála előtt a milói Vénust. S mikor látta ezt a kifaragott női testet,

feleségem tehát egy kapunyitogatónak a lánya... Lánya, lánya . . . Dehogy lány, dehogy lány . . . Hétfejü sárkány asszonybőrben.

Hogy akasztották volna föl nevenapján azt is, aki kitalálta az esernyőt! (Az esernyőt a sarokba löki.) Jaj, de nagy boldogság is az, ameddig az ember nőíelen! Odamegyünk, ahova akarunk, nem ahová küldenek . . . Szabad az ember, mint a madár . . . Senki se szimatol utána. Mily nagyszerűen lehet eltölteni az időt. a moziban és másutt egyedül . . . Az igaz, hogy a pártnerek sokszor elrámslizzák a legényfiuk pénzét, de hát abba se volt legalább senkinek bele szava.

Már ennek vége, örökre fuccs ! .. .

Ha reggel én kelek fel elébb, rámförmed az asszony: no, te bakter, te kisértet, már megint a tyúkokkal kelsz fel, nem engeded, hogy tisztességesen kipihenjem magamat.

Ha pedig megvárom, mig ő bújik ki elébb, no, van akkor mit hallanom! Te murmutér, te jegesmedve! Félesztendeig is aludnál, ha nem volnék a hátad mögött!

Sokszor el is gondolom: mért is nem lettem hát inkább jegesmedve ! Annak nem szokott törvényes felesége lenni . . .

No, most öltözködéshez kezdek. Tán békét hagy... Ha mosakodás közben egy-két szem viz megy a pokrócra, ott van mindjárt. No te viziborju, te kergüít réce, hát nem sajnálod ezt a nehéz, drága szőnyeget. Pedig, kérem, csak ócskarongyokból szőtte valami elkeseredett takács a külvárosban, A Kukavecz ur. 18 krajcár