Felsőbányai Hírlap, 1910 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1910-04-07 / 7. szám

XV". évfolyam. rZ- szám. 1910. ^.parilis T, MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá­ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Nemzetgazdasági és szociológiai tanulmányok. — Irta: Tomasovszby Imre. — A család. I. Régen jegyezték föl Magyarországról, illetve a magyar nemzetről ezt az axiómát: »Extra Hungáriám non est vita ...» A ma­gyar nemzet különösen Mária Terézia és fia, József császár idejében ezt politikai szem­pontból értelmezte; ellenben a külföld azt a magyar nemzet sajátosságára, különleges­ségére vonatkoztatta. S mi is a magyar ember különleges természetére vonatkoztat­juk. Mert hogy különleges sok tekintetben, az már tény. Bontsuk fel elemekre ezt a szót: állam. S vizsgáljuk meg ezen elemeket szociológiai szempontból egyenkint s összesen, miben egyeznek s miben különböznek egymástól. Az állam (t. i. magyar állam) alkotó részei a megyék; a megyéknek a községek s a községek elemi részei az egyes családok. Tehát a család az állam legkisebb része, vagyis molekulája. Minden családnak meg­van a maga feje. Ezen családfő, legyen az müveit vagy kevésbé az, gazdag vagy sze­gény, hazánkban autokrata, aki azt tartja magáról, hogy neki szabad minden (ázsiai tipusz), mert övé minden. Tehát első sor­ban a saját passzióit, szenvedélyeit kell kielé­gíteni, mert ö a pénzszerző. Az itóka, a kártya meg a flört, ez a triumvirátus lenyűgözője, mondhatjuk átka a legtöbb magyar család­nak. Hogy aztán a család magával tehe­tetlen tagjai részére marad-e valami, az mellékes dolog, az nem jő kérdésbe. Ezer meg ezer tisztelet a kivételeknek! De hát a kivétel nem rontja meg a szabályt. Más müveit nemzeteknél (mint német, angol, francia) ez épen ellenkezőleg van, t. i. a családfő (a kenyérkereső) előtt a családja az első s ö maga-magát legeslegutolsó helyre teszi. Milyen csekélységnek látszik ez az egész dolog, amely fölött majd minden ember átsiklik s figyelmére sem méltatja, pedig az egy nemzet jólétének, felvirágzásá­nak s hatalmának a fundamentuma. Miután a község egyes családokból ala­kul, tehát a milyenek a családok, olyan lesz maga a község is. És igy tovább fűzve a dolgot, a milyenek a községek, olyan lesz a vármegye. S végre a milyenek a vár­megyék, olyan lesz maga az állam is. Innét származnak aztán ezek a szomorú állapotok, amelyek az egész társadalmat dezinficiálják. Az önző családfő nem sokat törődik család­jával, annál kevésbé másokkal, a község elöljárói a község népével, polgáraival, a megyei tisztviselöség a községekkel, a közön­séggel s végre az államhatalom az ország népével. Mindenki csak a maga hasznát haj- hássza, csak a maga rideg érdekeit szolgálja. Szóval mint megzavart, szétkergetett hódok, ki-ki csak magának él, individuálisztikus tár­sadalmi felfogásnak hódol. De hát ez csak természetes folyománya a dolgoknak. A milyenek az atomok, vagy a molekulák, amelyekből valamely tömeget összetéve képzeljük, ép oly jellegű lesz a tömeg is. Az arany atomok csak arany tömeget alkothatnak, mig az ólom atómai csak ólmot képezhetnek, stb. Ez tehát a legnagyobb szerencsétlen­sége hazánknak és nemzetünknek, hogy — dacára annak — miszerint annyi természeti kincsesei vagyunk megáldva, mégis oly sze­gények vagyunk, hngy nemzetünk javarésze kénytelen vándorbotot kezébe venni, más hazát keresni, hogy magának s családjának a mindennapi kenyeret biztosítsa ; mert azok a nagyszájú, öblös torkú s erős tüdejü, de kevés tudományit és még kevesebb jóaka- ratu népboldogitók mindig és mindenben csak a saját hasznukat keresik. Azt mondotta a nagy Széchenyi, hogy »sokkal gazdagabbak vagyunk, mintsem gondoljuk és sokkal szegényebbek, mintsem kellene lennünk.« Azóta, hogy ezen arany szavak elhangzottak, körülbelül félszázad letűnt, de azért sem nem okultunk, sem nem tanultunk. Maradt minden a régi. De maradjunk a családnál. Mivel, mint fentebb mondottuk, ez minden nemzetnek, minden államnak a fundamentuma s igy mindazok, akik azt akarják, hogy az állam minden tagja boldoguljon, hogy mindenki­nek jusson a mindennapi kenyérből egy-egy falat, minden előtt kell a családi életet gon­dosságuk tárgyává tenni. Egy állam ház­tartásában semmi sem oly fontos és semmi sem bir oly kiható erővel, mint a család, Talán az egész világon van egyetlen országocska, t. i. Schweiz, ahol a fentebb vázolt elv ki van fejlesztve, vagyis az ugy­Egy választáson szerzett tapasztalat. — Irta: Ifj. Kárpáti Endre. — Azt mondják, hogy a tudomány, művelő­dés mindenütt épit, tökéletesit, ahová csak be­teszi lábát . . . Hát hiszen igy van ez nagyjá­ban ; de, ha egy kis körültekintéssel vizsgáljuk a civilizáció működését, röktön szemünkbe öt- lik, hogy kár volna a haladást a közönséges élet minden megnyilvánulására reáfognunk. Kevés megfigyelő tehetség kell ahhoz, hogy az alkotó, teremtő hatás mellett, a rohamosan terjedő kultúrának a romboló hatását is észre­vegyük. A megsemmisülés legnagyobb erővel a nép régi, puritán erkölcsét, szokásait fenyegeti. Ve­lük együtt hasonló káros befolyásnak van ki­téve maga a nép nyelve is. Néhány évtizeddel ezelőtt még csak a város falait kellett elhagy­nunk, hogy az eredeti, fajmagyar beszédben, szólásmódban gyönyörködhessünk. Mindenütt, a pusztán épugy, mint a népes falvakban, ha­misítatlan, tiszta népnyelv járta, s boldog volt az ember szive-lelke, hogyha a zamatos, naiv egyszerűségében tökéletes nyelvet hallhatta. De sajnos, ez az idő már elrepült és ke­resve kell keresnünk olyan vidéket, ahol a kristálytiszta, minden külső behatástól ment magyar népnyelvet beszélik. És ennek oka nemcsak az idegen ajkuak- kal való közlekedésben, összevevegyülésben rejlik. Legtöbbet ártanak a nép nyelvének az olcsó, széliében elterjedt újságok, meg az a körülmény, hogy manapság sűrűén érintkezik a nép az urakkal, a városok lakóival. Ezeknek a beszédjéből, meg a hírlapok nyelvezetéből eltanulják a kifacsart, cikormányos kifejezése két és alkalomadtán — főleg ünnepies tényke­déseknél — jól-rosszul elsütögetik tudományu­kat, a nép olvasatlan részének legőszintébb csodálatára. Mindenki meggyőződhetett már erről a körülményről, ha egyszer tudálékos kékbeli emberrel beszélgetett. Régen tudtam és meg­mosolyogtam már én is ezt az együgyü nép­nyavalyát, de egy ízben bő alkalmam nyilt különösebb tanulmány tárgyává tennem. Terjedelmes faluba vezetett utam. Régi ismerősöm volt az ottani jegyző, aki nagy örömmel fogadott és nem győzőit hálálkodni a látogatásért. — Pompás, kedves barátom! — , rajongott. — Jobbkor nem is jöhettél volna. Épen biró- választás lesz délután; az bizony. Ismerlek té­ged, hogy rajongsz a falusi életért; most ki­tűnő alkalmad nyílik, hogy a mi népünket ta­nulmányozzad. Igazi kíváncsisággal, érdeklődéssel vártam a nagy eredményt. Már az ebéd utáni órákban forgolódni kezdett a nép az utcán, s a kitűzött időre az egész választó közönség összesereglett a községházában. Kívül, a kapu előtt az asz- szonysereg korteskedett, vitázott. Megindult a szóáradat; dicsérték a jelöltet, mig a másik, kisebb párt hívei, irgalmatlanul lecsepülték a Hangyái bátya jóakaróit. S hogy még teljesebb legyen a kavarodás, az apró legénykék pokoli sivalkodással, pofozkodással kontráztak a nyel­velő Siska Pétörieknek. De ti ugyan akadékoskodhattok, amint csak a kedvetek tartja; azzal a dolog rendjét meg nem zavarjátok. Éám csak, kijött az igaz­ság! . . . Éljenzés hallik ki a község szobájából, amely a kívülállókat is lázba ejti. Éljen Hangyái Mihály, biró ur! . . . Szomorúan tapasztalják ezt az ellentábor­ban. Siskáéknak két olyan hosszú lesz a ké­pük és lekonyitott fővel elkullognak a hely­színéről. A győztes fél pedig annál egetverőb- ben vivátoz a tisztelettel övezett öreg bírónak. Hát szeretik is ám Hangyái bátyánkat. S hogy mennyire becsülik, az mutatja legszeb­ben, hogy immáron harmadszor hagyják meg a bírói méltóságban. De most még ezzel sem éiúk be a derék atyafiak, hanem közös akarat­tal elhatározták, hogy ezt a napot fényesen megülik és — mint illő — a biró urat az egész elöljárósággal együtt, derekasan megvendé­gelik. Mint egy az elsők közt, az én barátom is részt vett a lakomán és én is véle tartottam. Az elöljáróknak szörnyen imponált, hogy egy városi embert is vendégül láthattak. Feszes volt a társaság magatartása. A biró méltóságteljesen szűrte fogai közül a szavakat és a hozzá intézett kérdésekre is csak szagga­tottan, fontoskodva felelgetett. Nem is sokat abajgatták mihaszna firtatásokkal; lesték a tör- ténendőket, mert tudták, hogy mi oka a biró hallgatásának; dikciót farag a falu esze. Alig győzik kivárni, amig a pecsenyét felszolgálják.

Next

/
Thumbnails
Contents