Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1909-11-04 / 22. szám
XIV. évfolyam. ÖÍ3. szám. 1909. november 4, TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP.----MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = íj El őfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona, í Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DE MOLDOVÁN FERENC . Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére Felsőik s| bányára küldendők. — Nyilttér garmond sora £0 fillér. Társadalmi forrongások. A haladó kor fokozódó szükségleteivel szemben a létküzdelemben eddig rendelkezésre állott eszközök elégteleneknek bizonyultak. Szerencsére, hogy nemcsak az életfeltételek, de maga az emberi nem is folytonos evolúcióban van és mindig uj fegyvereket nyer a létért való küzdelemben. A fejlődő tökéletesedés nyomai már is erősen mutatkoznak, különösen a nyugoti nemzeteknél, amelyek mint legrégibb európai kulturnépek a legkedvezőbb körülmények között éltek és melyeknek fejlődése következéskép a legelőrehaladottabb stádiumban van. Ezek körében már mutatkozik a legújabb szükségletek felismerésére és kielégítésére egy újabb érzék — a társadalmi érzék. A magyar faj még nem érte el ezt a fejlődési fokot és szinte tanácstalanul áll a XX. század elején a legkülönfélébb vel- leitásoknak eddig soha nem tapasztalt szörnyű káoszában, melyben az istentagadás a fanatizmussal, a mindenható állam az államnélküliséggel, a legkorlállanabb individualizmus az anarkia, a vasmarku szocializmussal, egoizmus az altruizmussal vívja szörnyű harcát. Szinte félő, hogy ez a féktelen forgatag, mely mindent veszélylyel fenyeget, tényleg elsöpri azokat az államokat, melyek nem látják az ellentétes erők eredőjének irányát, mely a kibontakozás felé vezet. A kérdések tömkelegéiben, a hol az okok komlexumánál fogva az ész hatalma megtörik, mintegy beidegzi az ember a. hatásokat és ellenhatásokat és csak ezen irányítása után mehet. A társadalomnak még azon rétegeiben is, melyek vezérszerep vivésére volnának hivatva és tényleg visznek is, a legtöbbekben hiányzik a társadalmi öntudat, vagyis nincs meg bennük az a fizikai állapot, mely megismerteti az emberrel nemcsak azt, hogy ő minden más embertől különálló »én«, hanem azt is, hogy azokkal együtt egy összefüggő organikus egészet, egy élő individumot képez, melynek magában véve ő csak elenyésző csekély része. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a társadalmi öntudatnak a kifejlődésére csak várni kell, és hogy az, ha itt van az ideje, úgy is kifejlődik. Az evolucionális fejlődés mindig a viszonyok hatása alatt keletkezik, tehát utólagos, alkalmazkodó jellegű; de kifejleszthető preventive is, ha előidézzük az okokat, amelyeknek eredménye. Annyi bizonyos, hogy a szükségletek felismerése nélkül a társadalom nem ismerheti fel azon feladatait sem, melyeket maga elé tűzni és megvalósítani, vagy melyért küzdeni hivatva van. Ezen szükségleteknek és feladatoknak fel nem ismerése az oka nagyrészt annak is, hogy a parlamentarizmus annyira lejárta magát. De oka másrészt annak is, hogy nálunk hiányzik a közérzületnek és közvéleménynek hatalmasabb kifejlődése. Nincs meg a közérdeknek az a világos felfogása, mely megtanítaná az embereket, hogy a közjó előmozdítása a legjutalmazóbb befektetés. Ezen felfogásnak beleoltása az állampolgárokba a legjobb szer a torzsalkodások és politikai gyülölség ellen, ez maga képes az annyit hangoztatott korrupció ellen síkra szállani. És társadalmi érzékünk hiányának még egy végső oka van : hogy a társadalom semmi elismeréssel sem adózik azoknak, akik ezekkel a kérdésekkel behatóbban foglalkoznak. A minek okát legalább részben abban kell keresni, hogy igen sokan ezek közzül, ,akik ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak — sajnos — szembehelyezkednek a nemzeti eszmével. i_i. Fűszeresek italmérési engedélye. Újabb időben a pénzügyi kormányzat utasította a pénzügyi igazgatóságokat, hogy csökkentsék lehetőleg a korlátolt italmérési engedélyeket, illetve,azok kiadását Ez az utasítás egy késői visszhangja Wekerle két esztendő előtti rendelkezésének. A pénzügyigazgatóságok azonban félreértették a minisztérium intencióját, mert az utasítás tévesen felfogott értelmében a következők történtek : Az a szatócs, fűszeres, aki az idén korlátolt italmérési engedélyt kérelmezett, többnyire elutasittatott, vagy pedig az úgynevezett »kismértékben való elárusitási engedéllyel« igyekeztek a száját betömni. Az illető vagy megelégedett ezzel, vagy nem. De 99 százalék inkább nem elégedett meg, mert ugyan melyik szatócsFalusi történet. — Irta: Zsoldos László. — Van nekem egy szegény siketnéma ismerősöm, fehér pofaszakállas, mőkusképü, fürge öreg emberke, akivel akárhányszor találkozom az uí- czán (ez pedig gyakran megesik), mindig már messziről olyan diadalmasan mosolyog és olyan örömmé! integet — mit? Gyönge szó! — hado- nász felém a keztyüs kezével, (miközben sietve tipeg hozzám), hogy a járókelők szinte megállnak, és derülten pillantanak reánk: — Nini két rokon, aki legalább tiz esztendeje nem látta egymást! Vagy, ami már kissé kellemetlenebb föltevés: — Nini nil Azt a fiatal embert (már minthogy engem) most megcsipte a hitelezője ! Őszintén szólvást, én csak az utczáról ismerem az öreget (egy Ízben tüzet kértem tőle és innen számítódik a barátság), hanem azért igazán nagyon szívelhetem. Különösen az tetszik rajta, hogy bár én egyáltalában nem értek a siketnémák jelbeszédéhez, és csak úgy a magam esze szerint magyarázgatok neki a kezemmel, ha nem bizom eléggé az ajkam mozgásában, hogy megérteti vele, amit mondani akarok, mégsem éreztette velem soha, hogy lekicsinyel, amiért nem tudok a nyelvén, vagy hogy éppenséggel talán kinevet, ha a jelbeszédben hibát (még pedig bizonyára szarvas hibát és azt is minél többet) j követek el. Mert egyszer, hogy megvalljam az igazat, már nagyon megsértett egy siketnéma társaság. Halottak napján a temetőből jövet betértünk a két bátyámmal egy krisztinavárosi korcsmába, ne tessék megítélni minket, de bőrig átáztunk a szakadó, hideg esőben és ott ült a szomszéd asztalnál valami három ur, meg ha jól emlékszem egy fitos orrú, szőke hölgy. Nagyon csöndesen voltak, és ebből én eleintén arra következtettem, hogy talán valami családi harag tört ki közöttük a fehér asztalnál, később azonban, amint véletlenül arra pillantottam, láttam hogy hevesen integetnek egymásnak. — Na gondoltam, mindjárt kitör a vihar. Hanem ahogy én elbeszéltem valamit a bátyáimnak, hát a kezemmel (pedig nem szokásom,) egy két gesztust tettem. És ekkor egyszerre csak látom, hogy a hölgy s a három ur a másik asztalnál hol összenevet, hol meg rám nevet, hanem ezt is egészen hangtalanul, aztán az öt újukkal hirtelen elkezdik a másik öt ujjúkat püffölni, (ekkor láttam csak, hogy siketnémák szegények) alkalmasint annak a jelzésére, hogy igy kell igazában siketnémán beszelni, ahogy ők! Nem pedig amint én kontárkodom a gesztusokkal. Ezt akkor nagyon megzokoltam a siketnémáktól, mert hiszen mindenkit kellemetlenül érint, ha valamely hibája, vágy tökéletlensége miatt kigunyolják. Én meg éppenséggel már gyermekkoromban is olyan voltam, hogy amikor, gondolom, a harmadik gymnásiumi osztályban német órán egy alkalommal az Augeias király istállójáról szoló részt lévén kénytelen felolvasni, ezt a mondatot: — »Der König Augeias hat drei tausend I Rinder (Augeias királynak háromezer marhája I volt)«, —‘ igy betűztem ki: — »Der König Augeias hat drei tausend Kinder (Augeias királynak háromezer gyermeke van)«, és ezért az egész osztály kinevetett, akkor én ott rögtön állti helyemben a padban sírva fakadtam, méltatlankodó hangon kiáltva a körülöttem vihogok felé: — Rinder vagy Kinder! Hát háromezer gyerek nem csinálhat akkora piszkot, mint háromezer marha, egy istállóban ? Hisz ti csak ötvenen vagytok és ez az osztály mégis olyan, mint a Teleki-tér! Amely nyilatkozatomért először is tanári megrovásban részesültem, másodszor pedig a pedellus felesége, aki a tantermeket söpörte, másnap kijelentette, hogy nem vehetek tőle többé hitelbe sóskalácsot a tegnapi rágalmazó szavaim után, (pedig bizony Isten piszkos volt ez a terem). Hubelka bácsi azonban (igy hívják az én öreg siketnémámat) sohasem sértett meg, avagy nézett le, amiért nem értek jól a jelekkel való beszédhez, sőt ellenkezőleg, ámbár az szemmel láthatólag nehezére esik neki, mert a régi időben még nem tanították ám olyan ügyesen a beszédre a némákat, mint manapság, még ő iparkodik itt- ott, ahol éppen tud, egy-egy hangos szót kimondani. A minap is, csípős, fagyos szél futt az ut- czán, összejöttem vele valahol a belvárosban és valóságos beszédáradattal rohant meg az öreg: — Ürn . . . üm — ... elolvasni! És, mivel a beszédáradat nála ezzel a három szóval már ki is merült, az ő sajátos kapkodó mozdulatával belenyúlt a vékony őszi (oh, nem téli) kabátjának a belső zsebébe s kihúzott belőle, képzeljék, egy kéziratot! Ezt aztán, folytonos kézveregetés. meg a ruhám gombjának barátságos ráncigálása közben beleerőszakolta a markomba: — Elolvasni ... üm . . . üm . .. mindjártj — De micsoda ez, Hubelka bácsi ?, kérdeztem nem annyira fennhangon, mint inkább az ajkam billegetésével, — csak nem valami?...
