Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-11-04 / 22. szám

üzlet tud abból a pálinkából megélni, amit cím­kézett, zárt palackokban fogyasztana a szatócs és füszerüzletek szerényebb igényű, vékony pénzű törzsközönsége, a munkásnép és a kevésbbé módos középosztály ? így aztán azok, akik a pénzügyigazgatóságtól korlátolt italmérési enge­délyt kértek és kismértékbenit kaptak, többnyire vagy visszautasítják a kapott és nékik értéket- len engedélyt, vagy pedig látszólag megnyugod­tak egy hétig. Egy hét múlva azonban már ismét benyújtották a kérvényüket — ez megint két korona bélyeg — s esedeztek kibővítésért, mert hát bizony a zárt palack nem fogy s ha van is valami csekély forgalom, ebből sem házbért fizetni, sem adót kiizzadni, sem leróni nem lehet. Mit célzott a minisztérium a korlátoltak számának csökkentésével? Ugyebár tán anti- alkoholisztikus szándék vezérelte ! Azonban intéz­kedésével visszalőtt, mert ha a munkásnak keze- ügyében van a félliter itala: alkalma van min­den percben a zsebéből előhúzni a pálinkát, még munkaközben is. De poharazásra nem sza­ladhat át untalan a szatócshoz. Ha azonban nem ezt célozták: lehet gátat vetni a korlátoltak szaporodására, de nem olyan tökéletesen félszeg modorban, mint ez ma gya- koroltatik. 15—20 évig fennálló szatócsüzlet ma gazdát cserél. Az öregebb kereskedő, aki meg­kereste az aggkorára kamatoztatandó tőkéjét, vonuljon nyugalomba és engedje át a teret a fiatal erőnek, aki szinte a két könyökével akar magának egzisztenciát biztosítani. Ez a fiatal szatócs megveszi a régi boltot s ha modern ember: kitataroztatja, feldíszíti, átalakítja. Szó­val, eltekintve az érte adott összegről befekteti — ifjúkorában szájától megvont — megtakarí­tott pénzecskéjét. Most jön a finánc s tulajdonos változás címén elvonja a korlátolt engedélyt, ami nélkül szatócsüzlet akár meg se nyíljon. Az utód kérvényez, leró bélyeget, illetéket, de en­gedélyt nem kap. Illetve nem olyat, aminőt kért Erre fellebez, ismét rója a bélyeget, illetéket, de engedélyt nem kap ismét. Szóval, engedélyt nem kap oda, ahol 20 évig volt, mert a környéken lévő italmérők kielégítik a szükségletet — igy szól a végzés stereotip indokolása. A szegény ördög befektette összekuporgatott garasait, a fe­lesége hozományát és a sógor kölcsönét ebbe az üzletbe, abba a reményben, hogy jó boltot vesz. De jön az igazgatóság és keresztet húz reális számításain. Ez nem helyes. Ezt a szigort ujjonnan ala­pított üzletekkel szemben szabad csak gyako­rolni és akkor érthető és megmagyarázható de a régi üzletektől az engedélyt megtagadni igaz­ságtalanság, mert jelentékenyen csökkenti az üzlet értékét, minélfogva vagy annak, ki üzletét el akarja adni, vagy annak, ki azt a korlátolt kimérés gyakorolhatása reményében magas áron megveszi, anyagi kárt okoz. — Elolvasni! — törte a szót harmadszor is az ő sajátságos tompa hangján vágván a sza­vamba — Elolvasni! tárczcza ! Belepillantottam a kéziratba, csakugyan afféle tárcza lehetett. — De mit csináljak én ezzel ? kérdeztem most már izgatottan. Nem vagyok én szerkesztő! Nem vagyok én iró ! Én tisztességes, becsületes államhivatalnok vagyok, Hubelka bácsi! Iroda- segédtiszt, Hubelka bácsi I Hát mit akar mégis tőlem? Minek néz maga engem? A kíváncsiság ördöge azonban már belém lopózott. És mivel őrizkedtem attól, hogy raagam- malvigyem az öreg kezeirását (csak Írást nem szeretek látni magamnál! Nem eleget körmölök bent az iglatóban reggel nyolcz órától, vagy eset­leg, ha elkésem kilenczedféitől, hanem akkor már bírságot kell fizetnem érte, — délután kettőig?) kaptam magam és az öreggel együtt behúzódván a legközelebbi kapualjba, futtában elolvastam az egész kéziratot, avagy tárczát — miként Hubelka bácsi nevezi — úgy, ahogyan kivévén a helyes­írási hibákat, amelyeket kijavítottam, itt követ­kezik : A kicsiny isaszegi házban, ahol laktunk, küszöbön volt a karácsony. Mátyás, az öcsém (ma is él, de már hat éve nem láttam, mert nincs pénzem, hogy elutazhassam hozzá és leg­alább egyszer meglássam a kis birtokál), nyolcz éves volt, én tizenkettő. Én nem tudtam beszélni, ő nem birt járni. Hét teljes hónap óta feküdt az ágyban. Sem az isaszegi, sem a péceli, sem a gödöllői orvos nem volt képes talpraállítani. Sem a pesti klinika. A doktorok azt állították, hogy meghűlt, a szomszéd zsidó asszony azt mondta, Felsób Anyai Hírlap Halottak emlékezete. (F.) Az őszi napsugár aranycsókos fény­kévéje már nem tűz alá a zöld hegyoldalakra. A vidám madárdal, pacsirtaszó, fülemile-ének elhangzott, hideg északi szél sivit a rónákon keresztül. A fák elhullajtották már sárgás leve­leiket, üdítő zöld nem örvendeztet már bennün­ket. Hideg zúzmara rakódik ablakunkra s vonja be fehér diszszel a tarlóit bokrokat. Ősz van. Fázós, bideg ősz. Csak bennt a szivekben forr, hullámzik s ég a kegyelet soha ki nem hunyó fáklyája, ott ég az áldozati oltá­ron az emlékezet lobogó szövétneke, melyet a hálás utód az elköltözött ős emlékének áldoz. A temetők gondozott kertjét keresi fel e napon a kegyelet. Feldíszíti a természet által kopárrá varázsolt sirhantokat s hova a vagyontalanság díszes márvány emléket nem rakhatott, oda a gyermeki szeretet forró szívből fakadó hálája, az ősz zsugori virágaiból fakaszt uj tavaszt. A siri mécsek ezer imbolygó fényinél ott látjuk egymás mellett térden a szegényt a gazdaggal, a hírest a névtelennel, az elsőt az utolsóval. Nincsen kivétel. A temetőben egyenlőek vagyunk, ott fejlődik ki a legideálisabb demok­ratizmus. A sir mindent kiegyenlít s a fájdalom­ban egyek vagyunk mindannyian, emberek. Emberek! Halandó emberek vagyunk! A legnagyobb lángész is kihuny s teste porrá vá­lik, bármily nagy teremtő zsenit is rejtett por­hüvelye. Ott domborulnak sírjaik az elsőknek, szépen egymás mellett, különbség nélkül s az ő pora egybevegyül a legegyszerűbb polgár hamu­jával. Ilyenkor jövünk reá arra a tudatra, hogy minő véges az emberi élet, milyen szűkre sza­bott a kor határa. Porból lettünk s porrá le­szünk. Repüljön bár az emberi tudás a csillagok között, találják fel a kutató elmék a szérumok ezreit, öljenek ki minden baciliust s alakítsák át e földi siralomvölgyet paradicsomkertté, mindig s mindenkor a vég egy sirdomb, mely körül a kegyeletes utókor hozza csupán babérjait. S ez a tanulság intő példaként lebegjen mindnyájunk szeme előtt. Mindennek vége van, minden halandó csak a jó tettek, a nagy elmék világjavitó találmányai, a kutatók felfedezései, az irodalom jeleseinek müvei halhatatlanok s teszik egyben halhatatlanná azok neveit. Nem az ember, de az ember cselekedetei maradnak az utókornak s épen azért úgy kell cseleked­nünk, hogy senkit cselekedetei után el ne ítél­jenek. A temető kertje egy vailásu. Ott helyet ta­lálhat minden hivő lélek, lett légyen a hívás formája esetleg különböző is. Ott fennt, hol az embereket tetteik s nem születésük szerint bírál­ják el, ott fennt csak azokért fogja minden egyes ember jutalmát, esetleg büntetését elnyerni, ami­ket itt lent belátásától vezéreltetve elkövetett. hogy Sára czigányasszony verte meg a szemével, de akármelyik volt is igaz a kettő közül, Má­tyás öcsém már hét hónapja feküdt, soványodott és senyvedett. Anyám, özvegy volt szegény, egész éjsza­kákon át sirt, de hát ez sem használt az öcsém lábának. Kiment a javasasszony tanácsára már egyszer a nyáron éjfélkor a temetőbe is és ott ebcsonttai háromszor körülvájkáíta az édesapám sirját, hanem a Mátyás lába még attól sem lett jobban. . Végre karácsony böjtjén, éjfél után se szó, se beszéd, eltűnt hazulról az anyám. Csikorgó hideg volt és a hó bokáig ért. — Hová ment a mama ? — kérdezte ujjú­val mutogatva az üres ágyra Mátyás, amikor reggel fölébredt. — Nem tudom — vonogattam a vállamat és mivel én meglehetősen ébren aludván, az órát is tudtam, amikor kisurrant a szobából, elmond­tam az öcsémnek, (hiszen mi egészen jól meg tudtuk magunkat értetni egymással) mindazt, amit tapasztaltam. Tudakozódtam a szomszédoknál, nem kap­tam kielégítő választ. Vártuk, hogy csak majd megérkezik legalább délre. De bizony nem jött. Szalonnát, mit hagyott kint a számunkra, hát ■nagyon szomorúan elköltöttük magunkban. Sj — Na iszen, most szép karácsonyunk lesz, j— mozgatta az ajkát Mátyás, miután előbb meg- íbökött az ujjúval, mert engem mindig meg szok­I tak bökni, ha nem néztem oda és szólni akar­tak hozzám, — ha még az édes anyánk is elhagyott. — Bizony szép karácsonyunk lesz, bólin­tottam én is bánatosan. Senkit nem büntetnek, senkit nem jutalmaznak azért, amiért ő nem felelős, amiért ő nem tehet. A temetők kertje e napon a legnépesebb. Ilyenkor róják le még azok is a kegyelet leg­szebb adóját, akik talán az egész esztendőben nem tudtak időt szakasztani maguknak e gyer­meki kötelesség lerovására. Ekkor könnyitünk lelkünk fájdalmán, elsiratva azokat, akiket a sors bölcs akarata elszólitott körünkből. Béke és nyugalom, ez jelképezi e csendes helyet, melyet a lobogó lámpák ezrei, mint csil­lagos égboltozatot világítanak meg e napon. A megnyugtató sirás, a könnyek kiegyenlítő özöne, adja meg kritériumát e nagy, e dicső, e szent napnak. Béke és nyugalom, ez jelképezi e nagy vi­rágos kertet s kellene, hogy jelszava legyen tár­sadalmunknak, mert csak ez égi jelszó vezethet bennünket az előrehaladás, a kultúra, a műve­lődés egyenesre taposott, sima ösvényén. Szálljunk hát magunkba a nevezetes év­fordulón s a .Mementó móri csontvázát látva, jusson eszünkbe haladóságunk s az, hogy felet­tünk egy csalhatatlan mindent látó semmit előle el nem titkolható biró él, kinek itélőszékét egy földi halandó sem kerülheti el. Különfélék. Személyi hírek. Obholczer Gyula nagy­károlyi pénzügyi tanácsos nehány napig váro­sunkban időzött. — Dr. Tóth Gábor bányainü- orvos nejével Budapestre utazott. Kinevezések. A pénzügyminiszter Hegedűs Ferenc pénzügyi tanácsost Nagykárolyban pénz- ügyigazgató-helyettesnek kinevezte. — Dr. Köh­ler ]ánost a pénzügyminisztérium Kapnikbányára ideiglenes bányamüorvossá nevezte ki. Uj huszárkapitány, őfelsége a király Tortlny Istvánt, a Bécsben állomásozó cs. és kir. első huszárezred főhadnagyát kapilánynyá nevezte ki. Esküvő. Dr. Gergely György, a mármaros- szigeti jogakadémia neves tanára, néh. Gergely Károly volt ref. lelkész fia október 31-én esküdött örök hűséget Budapesten Szabó Emma úrnőnek. Az egyházi szertartást Kenessey Béla püspök végezte. Gyógyszertárvizsgálat. Dr. Aáron Sándor vármegyei tiszti főorvos f. hó 28 án a városi közegészségügyi hatóság jelenlétében Kilián Béla gyógyszertárát megvizsgálta s mindent a legteljesebb rendben talált. A főorvos másnap Kapnikbányára utazott. Rákóczi estély. A nagy fejedelem emlékére Felsőbánya város ez évben is estélyt rendez. Farkas polgármester fölkérte Ferenozy János szatmári lapszerkesztőt és Révész Jánost a közre­működésre. Az estélynek több vonzó pontja is lesz és érdekesnek Ígérkezik. Elkövetkezett a délután, beköszöntött az este, de a mi jó anyánk még mindig nem tért vissza hozzánk. Szemben velünk, a tanitóék házában kigyul­ladt a karácsonfa. Mi összedugtuk a fejünket és sirtunk. — Megszületett a Jézus is, — kiáltott mert láttam az ajkáról, Mátyás — és elveszett az édesanyánk! Erre a beszédre megdöbbentem. — Csitt, intettem az öcsémet, ne káromold az Istent! S rámutattam az apró Mária szoborra, karján a kisded Jézussal, amely üvegbura alatt ott állott a fiókos szekrényünk tetején, és mi reánk nézett. Ettől aztán Mátyás elesöndesedett, és mi­után még rádobtam nehány hasábot a tűzre, én is bebújtam öcsém mellé a takaró alá, s nem­sokára mindketten elaludtunk. Éjfel után két órakor — jól megjegyeztem magamnak az időt — egyszerre csak arra ria­dok fel, hogy Mátyás, az én béna öcsém, keresz­tül veti magát rajtam, és az ágy szélére ül. Aztán lassan leereszti a lábát a földre, s az egészen közelben álló asztalba fogódzva, megáll a földön. Azon a labán, amelyikre már hét hó­nap óta nem birt rálépni. Világosság volt a szobában. Anyám havasan, átfázva, fagyva, a hidegtől szinte megmeredve állt kis odúnk ajtajában, es bal kezével magasra emelve az éjjeli lámpást, jobbjával izgatottan mutatott — óh, láttam, hol kivörösödött, hol elsápadt az arcza, kék szeme pedig ragyogott, mintha tüzet csiholnának belőle — Mátyásra. Ámultán néztem az öcsémre. Erősen bele-

Next

/
Thumbnails
Contents