Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-08-26 / 17. szám

XIV - évfolyam. 1 r7. szám. 1900. a.-u.g-u.sztias 26, FELSŐBÁNYÁI TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DE MOLDOVÁN FERENC Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a láp szellemi részét illető köz’emények a szerkesztő címére Felső­bányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. s igy műveletlen zsidók nálunk uj hazát keresnek. Magyarország mint liberális állam úgy ezeket, valamint a Galíciából beván­doroltak lassan-lassan kicsiny tőkéjükkel kiuzsorázzák az egyszerű tapasztalatlan parasztságot s mire kerül-fordul az idő kereke, a bevándoroltakból benszülöttek, birtokosok lesznek, anélkül, hogy a magyar­állam nyelvét, szokásait, tulajdonságait ma­gukra vennék, anélkül, hogy uj hazájuk együttérző polgárai lennének. Az orosz zsidók, ezek a marcona, félig vad, félig müveit ember koloszusok pedig egyáltalában nem találják uj hazájuk törvényeit magukra nézve kötelezőnek s az egyik rémtettet a másik után követik el. A vakmerő bankrablók mindkét eset­ben orosz bevándorlók voltak. A legutóbbi fiumei véres dráma hősei valamennyien azok s a felháborodott közvélemény semmi ment­séget sem talál az elvetemültek amaz ellen­vetésére, hogy náluk Oroszországban az ilyen bankrablások napirenden vannak s hogy azokat csak egy pár esztendei fog­sággal büntetik. Nekünk az ilyen bevándorlók nem kel­lenek. Ezek a minden tőke nélkül szűköl­ködő, kétségbeesésükben mindenre kapható individuumok nem támaszai, csupán nyűgei uj hazájuknak s mint ilyenek kiközösitendők az országból. Németország, mely a kulturállam jel­zőjében tetszeleg, e bajokat előre látva, már évtizedekkel ezelőtt meghozta a kelle­metlen idegenek elleni törvényét, mely sze­rint bármely külföldit indoklás nélkül, tisz­tán, mint kellemetlen idegenre hivatkozva, Németország területéről örök időkre kitilt­hatja a kormányhatóság. Hát vájjon nékünk hasznunkra válnak azok a bevándorlók, kik semmi anyagi tőké­vel, tisztán két kezük munkája után óhaj­tanak nálunk kenyeret, megélhetést és ol­talmat találni. Nálunk, hol a munkahiány önvéreinket kivándorlásra készteti? Mi szük­ségünk van ez ijjesztő alakokra ? Minő ha­szon háramolhatik gazdasági életünkre ? A nemzetgazdaság magasabb politiká­jában, az emberbaráti, humánitárius érzel­mekre nem lehet appellálni. Ott rideg szi­gorúsággal azt tekintik, hogy mi válik az ország előnyére s mi hátrányára, tekintet nélkül az egyed érdekeire. Nos tehát az ország érdekében áll min­dezen bevándorlások megakasztása. Első­sorban közbiztonsági szempontból, másod­sorban pedig azért, hogy a munkákat ma­gyar állampolgárok, lehetőleg magyar szár­mazásúak nyerjék el. Intézkedni kell tehát a felsőbbségnek, hogy e kellemetlen bevándorlásoknak gát akasztassák s hogy első sorban, sürgősen a »kellemetlen idegenek« elleni törvény be- iktattassék. Ha ez megtörténik, úgy mindama kel­lemetlen izgalmak, melyek a legutóbbi na­pokban a vért ereinkben felforralták, meg­szűnnek s mi nem leszünk kényszeritve el­tűrni, hogy idegen országok kiutasított, hozzánk bevándorolt söpredéke, legna­gyobb rémületünkre nálunk garázdálkod­hassanak. Bevándorlók. (F. É.) Magyarország lakossága nem homogén, egynemű emberek összesége, ha­nem különféle nemzetiségek konglomerátuma. Szinte hihetetlen, hogy hányféle náció lakja ezt a szép országot. Mintha épen természet­beli kiválóságai csábították volna annak idején a különböző néptörzseket, hogy a hármas bérc és négy folyó honában keres­senek letelepülést, olyannyira különféle s vidékek szerint változó hazánk lakosságá­nak úgy eredete, mint nemzetisége. S ha a politikai hatalmat ezer eszten­dőn keresztül a faji tulajdonainál fogva is kiváló turáni faj, a magyar tartja kezében, azért a különböző nemzetiségek nem egy­szer törtek s törnek borsót orrunk alá s nehezítik meg abbeli küzdelmeinket, mely- lyel Magyarország előrehaladását, kultúrá­ját s a külföld által való elismertetését akarják előmozdítani. De most nem a nemzetiségekkel aka­runk foglalkozni, noha újabb fészkelődéseik- kel erre kellő akalmat nyújtanának. Nem ezekkel a már évszázadok óta köztünk lakó, vélünk azonban összeforrni még saját ér­dekükben sem akaró nemzetiségekkel aka­runk foglalkozni, hanem azokkal, kik a legutóbbi évtizedek alatt, észrevétlenül, mint valami duvad, belopózkodnak hazánk hatá­rai közé s itt letelepedve nem hasznos pol­gáraivá lesznek uj hazájoknak, hanem ij- jesztö rémeivé, szipolyozó uzsorásaivá, gyű­löletes elemeivé. Az Oroszországból s Romániából ki­üldözött, évszázadokon elnyomatásban élt Elment... (Csöndes alkony. A mi embereink a kertben egy pádon ülnek elmerengve. Gyönyörködnek a nyugvó nap bibor- sugaraiban, a kert virágaiban. Hallgatják a lombok halk suttogását és a virágok álomba ringató illatos me­séit. Végre megszólal a másik, mire nagyot sóhajt az egyik és szintén beszélni kezd.) A másik: Mily jól esik itt ülni a kis kert­ben ! Mily jól esik itt ülni és hallgatni a virágok meséit! Hallgatni és nézni őket, amint összedug­ják a méhek csókjaitól elkábult fejecskéiket, ügy szeretem őket, úgy tudok bennük gyönyörködni... Az egyik: Ö is szerette őket! Nagyon, na­gyon szerette! Beteg, nagy vágygyal, kiméivé, áhítattal szerette! . . . De a mezei virágokat. A mezőknek magányos, kicsiny, pillanatnyi díszeit... ügy el tudott bennök gyönyörködni, úgy el tu­dott velők beszélgetni ... De most már! . . . Is­tenem, de régen volt! . . . Egy halk, párás haj­nalon elment, el, messzire . .. A másik: Öregem! Mi bajod? Miért lettél oly szomorú? Ki jutott eszedbe? Az egyik: Semmi . . . semmi . . . Nem, nem jutott eszembe senki! Nem . . . hiszen olyan ré­gen volt már . . . Van annak vagy negyven esz­tendeje. Talán több is. Nagyon régen volt, na­gyon régen .. . Fiatal voltam még akkor. Tizen­hét éves. És nyár volt, szünidő .. . A másik: No látod, hogy igazam volt? Eszedbe jutott valami, valaki mégis csak 1 Mesélj hát és én hallgatni foglak! No mesélj! Az egyik: Megkezdtem, folytatom . . . Nem bánom, elmesélem néked ezt az én régi emlé­kemet ... Jól esik visszagondolni arra az időre, mikor még örülni tudtam a nyárnak . . . Igen, örülni tudtam, hiszen tizenhét éves voltam. Fia­tal gyerek voltam és nyár volt, szünidő .. . Nya­ralni mentünk édes anyámmal egy felvidéki kis városba. A hegy közé. Egy kis városba, hol akkor voltam először. Hogy megnéztem mindent! A hegyeket, erdőket, patakokat szinte átöleltem tekintetemmel... Az odavaló embereket is ha­mar megszerettem. Mert jók voltak hozzám . .. Elvittek mindenfelé magukkal és beszéltek nékem a természet szépségéről .. . Egy ilyen kirándulá­son történt aztán egyszer a mi ösmeretségünk. Véletlenül, váratlanul . .. Mentünk az erdőben és hallgattuk a madarak énekét, az erdő fáinak titokzatos lágy zsongását. Elérkeztünk egy forrás­hoz. Letelepedtünk a forrás mellé és ittuk an­nak hideg, tiszta vizét . . . Amint igy üldögél­tünk, látok messziről jönni három női alakot. Mind közelebb és közelebb jöttek. Mikor odaér­tek hozzánk, az én ösmerőseim üdvözölték őket és szóltak nekik, hogy telepedjenek közzénk. Ekkor ismerkedtem meg velők. Egy anya volt, két leánnyal. Pestről jöttek ők is, nyaralni. Az anya özvegy volt; egyik leánya tizennyolc, a másik tizenöt éves. És szépek voltak, nagyon szépek. Hamar össze barátkoztunk . . . A másik'. Hogy hívták őket? Az egyik: Az idősebbet Jolánnak, a fiata­labbat Erzsikének, Jolánnak magas termete, barna haja, fekete szeme, Erzsikének valamivel alacso­nyabb termete, szőke haja és kék szeme volt. Egyformán kedvesek és elragadók. Hamar össze­barátkoztunk. Jó pajtások lettünk. Mindennap együtt élveztük a nyár kellemeit. És persze, ez a gyakori együttlét meghozta a maga következ­ményeit. Fiatal voltam, hamar lobbanó szivü. De különös, Jolán tetszett meg inkább. Beszéde­sebb volt, vidámabb, élénkebb, csábosabb. A kis Erzsikét észre sem vettem. Pedig ott járt mindig mellettünk. Olt járt mindig avval a finom, vékony, fehér kis ajakéval és mezei virágokkal a hajá­ban. És nézett azokkal a nagy, merengő kék sze­meivel. Nézett, nézett és nem szólt, olyan kis öreg volt. Csak mosolygott néha-néha. De az a mosolygás is oly különös, fájdalmas, kérő, panasz­kodó mosoly volt. A szemei pedig néztek, néz­tek ... Hamar elmúlt a nyár és mi, édes anyám­mal készülődtünk hazafelé. Mikor kimentünk az állomásra, ott kint voltak mind az ösmerősök, búcsúzni. Jolán most is beszédes, vidám, Erzsiké pedig csöndes, merengő volt... Fölelevenitettük az elmúlt napok minden kis eseményét és észre sem vettük, hogy a vonat már indulni akar. Hamar, hamar!. .. Még egy kézszoritás és sza­ladtam a vonathoz. Oda álltam a folyosó ablaká­hoz és onnét láttam, hogy Erzsiké sirva fakadt, ügy sirt, úgy zokogott és úgy nézett, nézett utá­nam ... A vonat megindult már és ekkor úgy éreztem, mintha elszakítanának valakitől. Ekkor tudtam csak meg, hogy ki volt Erzsiké. Ekkor tudtam csak meg, hogy kit hagytam én el .. . És a vonat ment, ment .. . A másik: Látod, látod ! . . . Az egyik: Nem sokára Pesten voltam. Egy hétre rá elindultam dobogó szívvel Jolánékhoz. ök ugyanis pár nappal utánunk tértek vissza a nyaralásból . . . Elindultam hozzájuk és már előre örültem a viszontlátásnak. Már előre örültem, hogy megláthatom az én kis Erzsikémet. . . Be-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents