Felsőbányai Hírlap, 1908 (13. évfolyam, 1-27. szám)
1908-06-17 / 13. szám
IS. szám. 3^111. évfolyam. PL SOB ANYAI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMIJ LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN C Előfizetési ára : Egész évre 1 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Í! Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC . Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint <a lap . szellemi részét illető köz'emények a szerkesztő címére Felső |.| hányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. ri ______________________* Eg y igen áldásos intézményről. Ha valaki érdeklődik más iránt s például tudakozódik amannak viszonyai felöl, rendszerint mihamar azt veszi figyelembe: van-e az illetőnek — nyugdija ? »nyugdij- képes«-e az illető? S ha ebben az irányban kedvező feleletet hallhat az érdeklődő, az értesülést különös megelégedéssel fogadja. Ez igy szokott lenni, s hogy a nyugdíj kérdését általában nagyon nevezetes szempontnak szoktuk tekinteni, ezen egy cseppet sem lehet csodálkozni. Mert munkájával megkeresheti az ember mindennapi kenyerét maga és családja részére, de valóban igen nagy szó az, mi lesz az emberrel akkor, ha megöregszik s dolgozni nem lesz képes, vagy pedig ha előbb is, a mit soha nem tekinthetünk kizártnak, valamiképen munkaképtelenné, mint mondani szokás, »rokkanttá* talál lenni. Hiszen akkor, hacsak vagyona nincs, pedig ilyennel a legtöbb ember nem rendelkezik, a legretten- több sors vár arra is, a ki egész életében becsületesen meg tudta keresni kenyerét; a nyomor réme az, mely felé integet, sápadt arcú, éhes és rongyokba burkolt gyermekek veszik körül, a kiket nem hogy nevelni nem tud, de hajlékot sem tud nekik adni, mehet koldulni, vagy pedig élősköd- hetik más nyakán s eheti a legkeserübb kenyeret: a kegyelem kenyeret. Persze azt mondhatná valaki.: tegyen félre mindenki és gyűjtsön a keresményéből öregsége napjaira. Csakhogy ez a jó tanács jó részben azok közé a dolgok közé tartozik, melyekről tudjuk, hogy könnyebb mondani azokat mint megtenni. Különösen pedig a szegényebb embereknek, mondjuk : munkásoknak, a kik két kezök munkájával keresik kenyerüket, nem olyan fényes a keresménye, sőt olyannyira szerény, hogy örülhetnek, ha abból a legszükségesebbekről gondoskodhatnak maguk és hozzátartozóik részére, nem pedig, hogy még félre is tehessenek és vagyont gyüjthessenek. Megtehetik ezt egyes kereskedők talán, nagyobb iparosok s a hivatalnokok közül a jobb javadalmazásuak, ha csakugyan takarékosak, de az emberek legnagyobb része a mai nehéz gazdasági viszonyok között vagyongyűjtésre nem gondolhat. Nyugdija pedig hány embernek van? Akik állami szolgálatban vannak, azoknak az állammal szemben nyugdíj-igényük van, de ezen aránylag elenyészően csekély számmal szemben, leszámítva még egy két foglalkozási ágazatot, melyek a maguk körében nyugdij-alapot teremtettek, amennyiben volt ahhoz elég anyagi erejök, de többnyire azt is küzdelmesen, nagy áldozatok árán tartják fenn, az aránylag igen kis számmal szemben összehasonlíthatatlanul nagyobb, óriás embertömegek állanak nyugdíj nélkül, akikre csakugyan az a sors vár, mint amit fönnebb sötét színekkel talán, de a valósághoz híven ecseteltünk : ha megöregszenek az ilyen szegény emberek vagy pedig idő előtt rokkantakká lesznek, Siralmasan fejezik be életüket: gyermekeik, esetleg más hozzátartozóik jóvoltából kegyelemkenyéren tengődnek, vagy pedig öregen, betegen munkával kínozzák fáradt testüket akkor, amikor már pihenést érdemelnének. A rettenetes kérdés megoldását napjainkban egyre jobban az állam feladatául kezdik tekinteni, sőt immár csaknem általánosan vallott elv, hogy a népnek aggkori és rokkantsági biztosításáról az államnak kell gondoskodnia. Milyen széditöen nagyszerű gondolat is volna az, hogy széles Magyarországon minden embernek nyugdija van öregségére az államtól! minden özvegy és minden kiskotu árva rendszeres segélyezésben részesül! Ez valóban eszményi betetőzése volna minden szociális tevékenységnek ! És hasonlóra a külföldön van is példa. így a hatalmas német birodalomban, melynek teherviselő képessége sokat megbir. törvényhozásilag szervezett munkáspénztárak működnek s hatalmas népjóléti tevékenységnek az eszközei. Betegség- és balesetbiztosítási törvé- n)ünk már nekünk is van s az alkotásért a legnagyobb magasztalást érdemli az illető kormány. — Mikor aztán két évvel ez előtt nálunk a koalíció kormányra jutott, ezen nemzeti kormányunk elhatározta magát a munkások aggkori és rokkantsági biztosításának megalkotására is, de erről le is kellett tennie, tekintettel polgárságunk ki nem elégítő pénzügyi erejére. Minden újságolvasó ember emlékezhetik arra, hog alig pár hete az országgyűlésen Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter a költségvetés tárgyalásakor a munkások aggkori és rokkantsági biztosításáról nyiltan megmondotta, hogy a kormány programmja ezen részének egyelőre el kell maradnia s ezen ígéretét nem válthatja be a kormány. Magyarországnak sok volna még ilyen hatalmas alkotás s ilyen szegény országban, ahol iparunk még annyi válsággal küzd s a fejlődés utján olyan lassan halad, egyelőre nagyon elég a munkásoknak állami betegség- és balesetbiztosítása, illetőleg az ezzel járó terhek viselése. Az iparos, a munkás nem részesülhet tehát nyugdíjban s az özvegy és árva segélyben ? Nincs más hátra, mint egyelőre önkéntes magánegyesülés. És ilyen egyesület — van! Magyarországon tehát minden embernek nyugdijaié hét a kinek csak tetszik. Nem kell-e tehát azt az egyesületet a legnagyobb mértékben áldásosnak tekintenünk, benső örömmel üdvözölnünk, rokon- szenvvel felkarolnunk és . mindnyájunknak hazafias készséggel támogatnunk ? ! Aki beíratja magát abba az egyletbe, Jóbarátok. — Irta: ilj. Kárpáti Endre. — Mihelyt a szép tavasz kibontogatja szárnyait s a meleg időjárás megindítja a külső munkát; városi helyen is felélénkül az utca képe. Az ódon, roskatag épületek fáradt falainak nekifeszitik a bontóvasakat és mire a nyár itthagyja ezt a szép vidéket, fényes, uj paloták emelik büszke homlokukat. A város egyik utcájában különösen nagy a sürgés-forgás. Gyönyörű, monumentálisnak Ígérkező épület emelkedik a föld alól; terjedelméből és vastag falaiból Ítélve bizonyára dominálni fog a szomszédos, földszintes törpéken. Az építkezés körül egymást érik a téglás, homokos szekerek; de a város közönsége is süni rajokban lepi el a környéket, hogy a munkában gyönyörködjék. A kőművesek reggeltől késő estig serénykednek; kattog a kalapács, szól vig danájuk. Közben kihallik a zűrzavarból a munkavezető érces, katonás parancsszava. A nap már majd a zenithre emelkedett, perzselő heve ellankasztotta a dolgos karokat, amikor megcsendül a közeli zárda kis templomi harangja. Sietve hagyják ott a munkások az állványokat, s az árnyékos helyeken neki látnak a hazulról küldött ebéd elfogyasztásának. A munkavezető egyik lombos fa alatt he- verész. Hamar végzett szerény ebédjével; vé- gignyujtózott a füvön és,,gondolatokba merül- ten szíttá Eserta pipáját. Őszülő haja a homlokán erősen kezd már ritkulni, arcbőrét ,a tűző nap barnára pirította. Termete a nagy munkában erősen meghajlott; és szomorú, kedvetlen arccal szokott járni munkásai közt. Amint igy nyugodtan elmélkedett, feltűnt neki egy úri ember, aki jó ideje körülötte forgolódott. Elmegy előtte, meg visszatér, közben pedig folyton nézi-nézi a pihenő munkást. Egyszer aztán hirtelen hozzálép. — Te vagy az, Márton ? . . . — kérdi, kissé bátortalan, fátyolos hangon az idegen. A megszólított nem felel mindjárt, hanem felül fektéből és figyelmesen szemügyre veszi az urat. Úgy rémlik neki hirtelen, mintha már látta volna ezt az arcot valaha. Kis idő múlva meglepetve feleli: — Én vagyok ... És te Mihály vagy, ugy-e? — Az, az! Mihály vagyok — válaszol az ur és örömtől csillog a szeme. — Hisz akkor mi jóbarátok vagyunk, régi bajtársak. A boszniai keserves napokat együtt éltük át De hát hogy vagy, kedves barátom? — Hm, te csak meg vagy jól; amint látom a finom öltözetedből: sokra vihettek. Hanem én bizony nem igen örvendhetek az életnek. Szegény voltam, szegény vagyok ma is .. , — De hiszen az nem baj; csakhogy ismét viszontláthatlak. Régóta kereslek már mindenütt, végül bele is nyugodtam, hogy talán többé nem is láthatlak. De a jó Isten megengedte . . . meg . . . Hogy vagy? ... Van családod is ? . . . Két kis gyermeked ? . . . Hogy telnek napjaid ? A régi jóbarát egész kérdészáport zudi- | tott Márton bácsi fejére. — Hogy mint érzem magam? Itt látsz magad előtt, mint közönséges munkást. Nap! estig izzadok, küzdők és amit keresek, szorgosan kell kuporgatnom, hogy kis családommal ne éhezzünk. Aztán jő a hosszú tél!’. , . Nincs munka . . . így vagyok, és érzem én : soha sem lesz jobb a mi sorsunk . . . — No, ne busulj, barátom! Nem olyan sötét a jövőd, mint ahogy te befeketíted magadnak. Majd lesz még jobban is, meglátod! — Nem hiszem. Ha csak a jó Isten meg nem könyörül mirajtunk. Talán . . . vagy ej, dehogy is! Hiába . . . még nem is remény - kedhetem. — No, jó, kedves öregem. Néked már most menned kell, mert a kolomp munkára hí. De látogass meg a jövő vasárnap . . . majd tovább tervezgetünk . . . — Én? . . . Nem is tudom, hol lakói. — Igazad van . . . Várj, majd felirom erre a papírdarabra . . . így . . . Tehát a viszontlátásra . . . Isten veled! . . . — — — Márton bácsi pontosan megjelent a kitűzött időben. Fényes terembe vezette az inas, ott várt rá jó barátja. Finom bor és szivar az asztalon. Űri pompa, kényelem az egész lakásban. Márton bácsi szemei elkápráz- tak a sok drága holmi láttára és, amint a süp- pedős perzsaszőnyegen végiglépkedett, szinte azt hitte, hogy talán egészen más, uj világba jutott . . . Csakhamar élénk beszélgetés fejlődött ki a két régi ismerős között. Különösen a cus- tozzai ütközetről folyt az eszmecsere, amelyben.
