Felsőbányai Hírlap, 1905 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1905-09-13 / 19. szám
IXL_ évfolyam. 1905- SzepteirLtoer 13. , • 19. szám. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN, j; Előfizetési ára : Egész évre 1 korona. Félévre 2 koro .a 1 Egyes szám ára 20 fillér. p Hirdetések és elcizetések Nagybányára, NánásyXstván könyvnyomdájába küldendők. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Drágaság. Egymásután két rossz esztendő még az őstermeléssel foglalkozó nép megélhetését is nehezebbé teszi, hát még ott. ahol a piaczról élnek az emberek, mint Felsőbányán ! Itt már tűrhetetlenek az állapotok. A piaczon valósággal kirabolják a vásárló közönséget és ez ellen nincs mentség. Ha drága az áru, hiába lamentálunk, csak meg kell azt vásárolni, mert enni muszáj! Nagyon jól tudják ezt a vidéki atyafiak, akik ha lehetne, a bőrünket is lenyúznák. Ha olyan czikkek drágák, amelyekből keveset termelt a vidék, szó sem lehet ellene, de azt tapasztaljuk nap-napután, hogy azokat az árukat is méregdrágán kell megfizetnünk, amelyeknek bővében van a vidék. A hus-árak is magasra felnőttek és daczára annak, hogy itt a felvidéken rengeteg széna-termés volt, sarju is van közepes hozam, ergo: a marhatartás is olcsó, a húst mégis drágán mérik a mészárosok. A mezei termények drágaságának oka az, — amint mondják — hogy Felsőbányának kicsi a vidéke és keveset termel mindenből. Ez is igaz lehet, de szerintünk a főok inkább Nagybánya közelsége. Ott a termelő közönség ügyes-bajos dolgát könnyebben végezheti, ha perel, ott a járásbíróság, ott vannak az ügyvédek, ha egyéb dolga van, ott a szolgabiróság, ott a közjegyző, szóval minden hivatal, odamegy tehát inkább mindenki, mint Felsőbányára, mert itt az elárusitás mellett semmi egyebet nem végezhet, mivel itt a köznépet érdeklő semmiféle hivatal sincsen. Nagyrészben segitve lenne tehát ezen az áldatlnn állapoton, ha Felsőbánya legalább szolgabirói hivatalt kapna. Mit reméljünk azonban, mikor még a körorvosi székhelyet is áttették tőlünk Kapnikbányára? Itt hivatalokat szüntetnek be, de újabbak szervezéséről szó sincs. Ha a vidéket nem lehet szorosabb kapcsolatba hozni a várossal, akkor más utón kell lakói megélhetéséről gondoskodni. Felsőbánya népe nem szereti a földmive- lést és kertészkedést, sem az állattenyésztést, mesterséges utón kell tehát az ezek által előállítható termények előállításáról gondoskodni. A Nyires erdő kiirtandó talaja okszerű kezelés mellett meglehet, jó mezőgazdasági, illetve kertészeti talajjá válhatnék. Meg kell tehát szakértőkkel vizsgáltatni és ha tényleg alkalmas az említett czélokra, irtassa ki maga a város és telepítsen oda bolgár kertészeket, kik bizonyára képesek lesznek annyit termelni, amennyi a város szükségletét fedezi, a fölösleget is értékesíthetik a szomszéd Nagybányán. Egyik részébe a Nyiresnek szívesen telepednének le alföldi parasztok, kiknek otthon föld nem jutott s ellátnának bennünket a többi gazdasági terményekkel. Ugyanezek szívesen állítanának fel tehenészetet is s nem volnánk ráutalva a sok falusi pancsra, amit most szükségből kénytelenek vagyunk elfogyasztani. Állatorvosunk bizonyára szivesen támogatná szakértelmével a város elüljárósá- gát, ha e téren alkotni akarna. Alkotni, tenni pedig kell, mert a mostani állapot tarthatatlan. A baromfitenyésztést is elő kell mozdítani, mert az aprómarha ára ma már ott áll Felsőbányán, mint Budapesten. A hús árak mérséklésére pedig jó ienne elővenni a régi jó világ hagyományai közöl a hatósági próbavágatás intézményét. Azt pedig mindenesetre megérdemelné a város közönsége, hogy a hús osz- tályoztassék. s ne legyünk kénytelenek sokszor csontot venni drága pénzen. Igaz, hogy a mészárosnak a csont is eladó, de adja azt a II. osztályú hússal és pedig olcsóbban. Szóval : ilyen nagy drágaság idején szerintünk a hatóság kötelessége arról gon - doskodni, hogy az üzleti spekuláczió az élelmiszer-árusoknál mennél kisebb térre szo- rittassék és a közönség az élelmiszer-hiénák ellen radikális védelmet találjon. Elszármazottak levelei. Tekintetes Farkas Jenő polgármester urnák Felsőbánya. Végtelen sajnálatomra, nem vehettem részt azon, az igazi örömünnepen, amely f. hó lo-én Felsőbányán, az onnan »elszármazottak« összejövetele alkalmából lefolyt. Egészségi állapotom váratlanul kedvezőtlenre fordulta folytán nem lehettem részese ennek az örömünnepnek, amelyen a szerető édesanya keblére ölelte az őt rég elhagyott gyermekeit, akik az ő szerető ölében, játszópázsitjain, hűs forrásai, csörgői mellett, erdeinek lombjai alatt töltötték el a boldog gyermekkort, később pedig évről-évre nagyobb számmal — ott hagyták a boldog gyermekkor tanyáját, hogy ma már majdnem az ország mindenik megyéjében szétszóródva — keressék és találják fel boldogulásukat. Különös rendelkezése a sorsnak, hogy ez a kis város, Felsőbánya, oly nagyszámú ipari, szellemi munkást nevel, de nem önmagának, hanem az egész hazának. Talán csak a székelyek földje hasonlítható össze e tekintetben Felsőbányával. Mindkettőnél ugyanaz az ok. Az ipari, szellemi téren kiképzést nyert fiaik befogadására, képzettségöknek megfelelő foglalkoztatására nem képesek. Ezen túlságos mértékbeni kiköltözés ismertetője és egyszersmind következménye a hanyatlásnak. A hanyatlás okai a bányaipar és az egykor oly virágzó kisipar sülyedése. A Két ipar karöltve haladt egykor a virágzásban és karöltve haladt a pusztulás felé. E város életében uj korszaknak, uj foglalkozási ágaknak kell megnyílni, hogy — ha nem is állítható többé vissza a régi vagyonosEgy öreg tanító levele. Tekintetes Farkas Jenő Polgármester urnák Felsőbánya. Akkor . . . régen, mikor még Kistanitó voltam, az ősz Duna mellett egy nagyobb városban vezetgettem a nebulókat az irás-olvasás mélységes titkaiba, kollegáim között volt egy jóságos öreg bácsi, aki már teljes félszázadot töltött az iskola falai között. Akkor a gyászos emlékezetű kormány mindenképen azon volt, hogy a szerencsétlen magyarok közöl, akiket csak lehet, maga részére hódítson. Osztotta tehát a kitüntetéseket, a dicséretet, akire csak ráfért. Amint tudomására jutott, hogy a mi öreg kollegánk már 50 esztendeje kertészkedik az Ur szőlőjében, se szó, se beszéd vele, hosszas hivatalos tárgyalás után egyszercsak hire járt, hogy a megyefőnök kieszközölte a veterán tanitó meg- jutalmazását, és annak rendje és módja szerint — persze német »Verordnung«-gal — értésére is adták a nagy újságot, hogy t. i. aranyérdem- keresztet kap, meg teljes fizetéssel, nyugdíjjal tüntette ki a helytartótanács. Hanem az öreg kollega korántsem fogadta a kitüntetést oly örömmel, mint azt odafön várták. — Mit csinálok én, ha nem lesz dolgom . .. Mit csinálok én, ha a gyermekek nem lesznek körülöttem ! — sóhajtozott az öreg nem egyszer közöttünk. Mi biztattuk, vigasztaltuk; eléje tártuk, hogy mily megnyugtató a szabad élet; sőt irigységünknek is szavakat adtunk, hogy ő most már ingyen huzza teljes fizetését. Eljött a nagy nap. Ünnepelt az egész város, még pedig teljes szivvel-lélekkel. Mert majdnem a félváros örege-apraja az öreg bácsitól nyerte tudományának fundamentumát; tehát vetélkedett egymással, hogy mikép tiszteljék meg egykori szeretett tanitójokat. Hanem az öreg csak szomorú arczczal hallgatta végig az ünnepi dikcziókat, fájdalmas tekinteteket vetett az ünneplő közönségre, itt-ott egy-egy könnycsöpp gördült le az ősz szakálán. De hát megtörtént a dolog. Az öreg mellén a csillogó kereszttel búcsúzott el osztályától, tanítványaitól, az iskolától és kollegáitól. Pár nap múlva napirendre tért város; ami meg folytattuk munkálkodásunkat. Gyuri bátyánk immár nyugalmát élvezi. Alig egy hét múlva, mikor mi az iskola folyosóján, szokásunk szerint, a tanitás megkezdése előtt sétálgatunk és a napi eseményeket tárgyaljuk : halaványan, könnyekkel telt szemekkel csoszog elénk az öreg kollega. — Kedves kollegák, édes barátim, nem bírom tovább .... igy nem élhetek — szólt szaggatott hangon, mielőtt üdvözölhettük volna. — Mi az, Gyuri bácsi ! ... mi történt ? — kérdeztük meglepetve. — Most épen nem történt semmi — válaszolt majdnem zokogva — csak egy nagy kéréssel jövök hozzátok . . . Mert ez igy nem tarthat tovább . . . nem lehet . . . nem . . . nem bírom tovább. — Csak ki vele, bátyám — szóltunk — akármi az; ha lehetséges megteszszük. — Engedjétek meg, hogy iskola előtt, mikor ti itt beszélgettek, mindennap hozzátok jöhessek, erre a folyosóra, melynek tégláit 50 esztendeig koptattam. — Ha csak annyi, bátyám, úgy rendben vagyunk. Csak jöjjön, jöjjön mindennap ; szivesen várjuk : még örülünk is, ha egyben-másban jó tanácsát hallhatjuk. — Köszönöm, édes barátim. Most már nyugodtan tűröm a számkivetettséget. Most már visszajön kedvem; most látlak benneteket, látom a nyüzsgő gyereksereget, és azt gondolom majd, hogy a harang nekem is szól, én is készülődöm, hogy no, most mindjárt kezdődik a tanítás.. És a jó öreg bácsi hűségesen megjelen minden istenadta nap óra előtt, még pedig ö volt a legelső közöttünk. Mily élénken társalgóit ve-
