Felsőbányai Hírlap, 1905 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1905-08-15 / 17. szám

IXL évfolyama. ÍTL szám. 1905. -A_-u.g"u.sztu.s 15. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koro a Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyv­nyomdájába küldendők. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Családi kép. Az édesanya szegény. Az ősi örökség nem birja eltartani szeretett gy érméit. Szár­nyaikra bocsátja tehát őket, hogy messze tájakon szétszórva keressék a boldogulást, mit az édes, de kimerült szülőföld nekik meg nem adhat. És a gyermekek — nehéz szivVel bár, de — elmennek. Uj otthont alapítanak maguknak, egyik itt, másik amott. Egyik meglelte a keresve-keresett boldogságot, másik ma is űzi, hajtja — hasztalan. Az élet utai messze elsodorták őket egymástól, testvér a testvérről el is feledkezett talán a létért való nehéz küzdelemben, de mind­nyájan sóvárognak viszontlátni a rég elha­gyott édesanyát. . . . Egyszer csak e néma vágynak hangot ad egyik testvér. És e hang bejárja széles e hazának rónáit és bérczeit s hallatára összedobban az elszármazott testvérek szive. Mindnyájan megértik a kiáltó szózatot és felel­nek rá örömtől repesve: „Megyünk, megláto­gatjuk a mi szerető s szeretett édesanyánkat! “ Ma itt vannak az elszármazott testvé­rek : Felsőbánya fiai és leányai. Eljöttek nagy messze földről, hogy az édesanya ke­belén elsírják a viszontlátás édes könyeit. Leborulnak a rég nem látott virághimes hantokra, andalogva hallgatják a bérezi pa­tak csevegését, szívják a fűszeres, üdítő levegőt, örvendenek az édesanya és az itt­maradt testvérek látásán, öröm és boldog­ság ragyog a szemekben és az arezokon . . . Kell-e ennél megragadóbb családi kép? Oh, elevenítsétek meg ezután idönkint e bájos képet s ne hagyjátok megoldatni a köteléket, mely egykor szorosan fűzött titeket egymáshoz és az áldott édesanyához ! Most pedig legyetek üdvözölve ez ősi város falai között ! Isten hozott benneteket!! j £ Emlékezzünk régiekről. Örömmel olvastam a polgármesternek, egykor kedves tanítványomnak fölhívását, hogy augusztus 15-dikén gyűljenek össze Felsőbá­nya szülöttei és egykori lakosai, akiket a sors onnan az ország különféle részére sodort. Szép gondolat! Mert édes szülőföldünkről még legboldogabb napjainkban is kedvesen emlékezünk és igazi boldogsággal tölti el lel­künket, ha idönkint abban a házban, amelyben a napvilágot először megpillantottuk, azokon a helyeken, ahol gyermekéveinket eljátszottuk, megpihenhetünk. Mily édes fájdalom tölti el szivünket, mikor egy-egy helyen elmerenghe­tünk és egymásnak dicsekedhetünk, hogy itt meg itt ez meg ez történt velünk .. . akkor ... régen! Nekem Felsőbánya nem szülővárosom, de talán annál is több. Ott léptem férfiúi koromba, ott adta a Gondviselés mellém azt, aki évtize­deken át nehéz küzdelmeimben hűséges kísé­rőm volt, napjaimat megédesítette és nyugodt, boldog aggkorra segített. Idálásan, boldogan emlékszem arra a kis fészekre, melynek oly sokat köszönhetek. Föl is kerestem sokszor, hogy fiatal korom napjait visszavarázsoljam. De a sors megfosztott az örömtől, hogy most, a kedves összejövetelkor örömötökben részt vehessek. De lelkileg közöttetek vagyok; elkísérlek benneteket minden utatokon és eközben elme­rengek a régi idők fölött ; eszembe jutnak a 40 év előtti állapotok, egymás után elvonulnak lelki szemeim előtt mindazok, akik szerepeltek . . . akkor... régen. Épen augusztus 14-én este érkeztem meg a csöndes városba. A főutezán, — melyet a kegyelet már más névvel jelöl — sorban elol­vastam a ezégek föliratait. Hamar elkészültem velők. Amint Török Simon, Török Pista, Han- zulovits Kristóf bácsi, Török József, Husovszky Gyula, Pap Antal és Bab Jani — más nevét soha sem hallottam — boltja előtt elhaladtam, még csak Simoncsics László nevét találtam és a kereskedőkkel végeztem. Mert ezeken kívül csak itt-ott volt egy-egy kis boltocska, ahol brinzát, meg szalonnát árultak. Most ? Ugyancsak gondot adna, ha valaki a kis és nagy kereskedők czimtábláit össze akarná írni! Pedig, amint tudom, a lakosok száma megfogyott. Hanem a folytonos beván­dorlás folytán most nem a közönségnek van szüksége a sok-sok kereskedőre, hanem . . . megfordítva. Másképen áll a dolog a korcsmákat ille­tőleg. Akkor. . . régen . . . minden szőlősgazda elmérhette saját termését. Szőlője igen soknak volt, tehát pinezéjét bormérésre rendezte be. Volt is dinom-dánom! Még a szegény munkás is megitta naponkint a maga porczióját. Főleg a hónap elején hangzott a város a mulatók da­nájától . . . itt-ott Anti czigány hegedűjétől vagy a bányász-zenekar trombitájától. De nemcsak a köznép áldozott Bachus ő felségének. A jobbmóduak, sőt az'uriosztály is — főleg, mikor alkotmányunkat visszanyertük — mintha helyre akarta volna pótolni a szo­morú elnyomatás alatt mulasztottakat, napi­munkája után összeült és ugyancsak kivette ré­szét a mulatságból. De nem a pinezékben, korcsmákban — korcsma csak egy volt: a Se­res — hanem saját háza körében. Barátságos poharazás, kártya, ének mellett virradt meg sok számtalanszor. Nem okozott fejtörést, hogy ki hová menjen; mindenütt tárt karokkal fo­gadták a vendéget. .. akkor...régen! Persze telt. Mert a szőlő kevés költséggel, fogyasztási adó nélkül dúsan jövedelmezett... a bányaauspájtokat meg hordókban, nagy vá­szonzacskókban hozta a pénztáros. Most? . . . a mellénye zsebében is elfér az a csekélység, mely többnyire arra sem elég,' hogy belőle a munkásokat kielégíthesse. Aztán jöttek egymásután a névnapok. Akkora névnapokat azóta sem láttam! A ven­dégeknek se szeri, se száma. Roskadt az asztal a sok jótól; húzta a czigány kivilágos-kivirrad- tig akkor . . . régen. Mert szükséget nem szenvedett még a sze­gény ember sem. A hús fontja 7 krajezár, a csirke párja 15—20 krajezár, a lúd 35, krajezár, a bárány 40 krajezár volt, stb. stb. Én vettem egyszer egy feketeszőrü bárányt 40 krajezárért és bőrét eladtam 50 krajezárért! Boldog . . . paradicsomi idők ! A fiatalság sem panaszkodhatott a mulat- ! ság ellen. Hanem csak vasár- és ünnepnapo­kon volt benne része. Majd adott volna a tata, ha gyermeke köz- | napon mulatságba készül! A köznap a dolog Felsőbánya szülötteihez. — Irta: Pap Márton. — hajnalának első harmatcseppje: A köny legelőször itt jött a szemünkbe. Itten születtünk mi, e kies szép tájon. Gyermekkorunk itt múlt, ez a tündérálom I E város volt nekünk az a kedves fészek, Mely szárnyrabocsátott. s melybe visszatértek Egy napra fiai a szülőanyának. Kihez távolban is ők hívek valának. Ma, hogy viszontlátunk s üdvözlünk titeket : Átuszsza lelketek a hű emlékezet? Elvezet-e vissza a rég letűnt múltba, Mikor — mi az élet? — egyikünk se tudta!... Mikor gondtalanul Űztük a lepkéket, Virágcsokrot szedve, jártunk mezőt, rétet?!... Rég volt. Rég szétfoszlott ez a tündérálom — De emléke megvan minden kőn s fűszálon ! Kedves a szülőföld! Abban van varázsa, Hogy minden: ház, fű, fa emlékek forrása. Ébren s alva látunk édes emlékeket, A m It visszfényénél ragyogó képeket, Melyek lelkünk fátylán szépen szövődnek át.-. . Az emlék átuszsza a szív rezgő tavát. . . — Azt, ki emlékezni nem tudna a múltra: Gyermekemlékinkhez elvezetem újra. A gondolat szárnyán szállván a múltakba: Emlékeztek-e a Szmtjánospatalcra, Melynek hfis vizében fürödtünk, halásztunk, Vagy a Somoshegyre, melynek bérezén másztunk ? Hát a szép Árokra, Bettegi-csorgúra, Honnan csak későn hitt el az esti óra ? Addig barangoltunk, földiepret szedve, Vagy a fűben fekve, fürge gyikot lesve. Hát a Bányahegyre, e kis hegykirályra, Mely kis városunkat büszkén dominálja. Amely ma is büszkén tartja a homlokát, Melyre — ha száll az éj — csillag rak koronát. — E hegynek sok vihart látott kopasz bércze. Sok arany-ezüstöt rejtett nemes ércze! . . . Ma már Felsőbányán kevés az érez, arany, Ami mégis maradt: az a szivekben van! Komoran ül e hegy ; borús arezulatja, Pedig a nap magát itt estig mulatja. E hegy volt e népnek dús aranyforrása, Közelében nem volt s ma sincs párja, mása. Meglátszik a hátán a sok száz kéz nyoma, — De benn, már rászállt a hanyatlás alkonya . . . — Tán arczán azért leng néha felhőfátyol, Hogy kevesbet lásson népünk nyomorából?! Hát a Schacht- s Borkútra, a Kálváriára ?. . — Labdázni hányszor hitt gyepes pázsitjára? ! Itt a bükkös ölén ringó szép Budi-tó. Bájos képe szivet s lelket andalító. Kerete befogja tükörül az eget, Az ég rónán úszó fodros fellegeket. Nefelejts s gyöngyvirág szegélyezik partját . . . Harmatos szárukat letépésre tartják. Itt a Gurut, ahol a havasikürt zeng, Amig szelíd birkák szépen legelnek lent. Itt fakad s kél útra a kis Killér-patak. Habjai kövekről-kövekre omlanak. Partján nefelejcsek búcsucsókot adnak Utravalóképen a kristály haboknak. De lenn, Lacsfaluban, — úgy tűnik fel nékem. Hogy azt a báránykák visszalopják szépen, Hogy a kelő nappal, a regg érkeztével Szomjukat eloltsák az Ér hűs vizével. A temetők felett húzódik el az Él, Első csókja ide tűz a napnak, ha kél. Az Él domboldalán egykor szőlő termett. Borral töltöttek meg sok pinezét és vermet, Ma már a bor-ágnak csak itt-ott van nyoma. Helyét felverte a fű szép zöld bársonya, Melyet szellő ringat. Lejebb búza terül. Aratók víg dala hallik mindenfelől. Csendes szellő ölén harmatos fű reszket. Hordják a kévéket, rakják a keresztet. Amig lágy széltől ring a tölgy lomha lombja: Rigó a bokorban búját dalba ontja. A közel láthatár nagy dombjára pedig Látom, hogy egy pásztorfiu emelkedik . . .

Next

/
Thumbnails
Contents