Felsőbányai Hírlap, 1905 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1905-08-15 / 17. szám
IXL évfolyama. ÍTL szám. 1905. -A_-u.g"u.sztu.s 15. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koro a Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyvnyomdájába küldendők. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Családi kép. Az édesanya szegény. Az ősi örökség nem birja eltartani szeretett gy érméit. Szárnyaikra bocsátja tehát őket, hogy messze tájakon szétszórva keressék a boldogulást, mit az édes, de kimerült szülőföld nekik meg nem adhat. És a gyermekek — nehéz szivVel bár, de — elmennek. Uj otthont alapítanak maguknak, egyik itt, másik amott. Egyik meglelte a keresve-keresett boldogságot, másik ma is űzi, hajtja — hasztalan. Az élet utai messze elsodorták őket egymástól, testvér a testvérről el is feledkezett talán a létért való nehéz küzdelemben, de mindnyájan sóvárognak viszontlátni a rég elhagyott édesanyát. . . . Egyszer csak e néma vágynak hangot ad egyik testvér. És e hang bejárja széles e hazának rónáit és bérczeit s hallatára összedobban az elszármazott testvérek szive. Mindnyájan megértik a kiáltó szózatot és felelnek rá örömtől repesve: „Megyünk, meglátogatjuk a mi szerető s szeretett édesanyánkat! “ Ma itt vannak az elszármazott testvérek : Felsőbánya fiai és leányai. Eljöttek nagy messze földről, hogy az édesanya kebelén elsírják a viszontlátás édes könyeit. Leborulnak a rég nem látott virághimes hantokra, andalogva hallgatják a bérezi patak csevegését, szívják a fűszeres, üdítő levegőt, örvendenek az édesanya és az ittmaradt testvérek látásán, öröm és boldogság ragyog a szemekben és az arezokon . . . Kell-e ennél megragadóbb családi kép? Oh, elevenítsétek meg ezután idönkint e bájos képet s ne hagyjátok megoldatni a köteléket, mely egykor szorosan fűzött titeket egymáshoz és az áldott édesanyához ! Most pedig legyetek üdvözölve ez ősi város falai között ! Isten hozott benneteket!! j £ Emlékezzünk régiekről. Örömmel olvastam a polgármesternek, egykor kedves tanítványomnak fölhívását, hogy augusztus 15-dikén gyűljenek össze Felsőbánya szülöttei és egykori lakosai, akiket a sors onnan az ország különféle részére sodort. Szép gondolat! Mert édes szülőföldünkről még legboldogabb napjainkban is kedvesen emlékezünk és igazi boldogsággal tölti el lelkünket, ha idönkint abban a házban, amelyben a napvilágot először megpillantottuk, azokon a helyeken, ahol gyermekéveinket eljátszottuk, megpihenhetünk. Mily édes fájdalom tölti el szivünket, mikor egy-egy helyen elmerenghetünk és egymásnak dicsekedhetünk, hogy itt meg itt ez meg ez történt velünk .. . akkor ... régen! Nekem Felsőbánya nem szülővárosom, de talán annál is több. Ott léptem férfiúi koromba, ott adta a Gondviselés mellém azt, aki évtizedeken át nehéz küzdelmeimben hűséges kísérőm volt, napjaimat megédesítette és nyugodt, boldog aggkorra segített. Idálásan, boldogan emlékszem arra a kis fészekre, melynek oly sokat köszönhetek. Föl is kerestem sokszor, hogy fiatal korom napjait visszavarázsoljam. De a sors megfosztott az örömtől, hogy most, a kedves összejövetelkor örömötökben részt vehessek. De lelkileg közöttetek vagyok; elkísérlek benneteket minden utatokon és eközben elmerengek a régi idők fölött ; eszembe jutnak a 40 év előtti állapotok, egymás után elvonulnak lelki szemeim előtt mindazok, akik szerepeltek . . . akkor... régen. Épen augusztus 14-én este érkeztem meg a csöndes városba. A főutezán, — melyet a kegyelet már más névvel jelöl — sorban elolvastam a ezégek föliratait. Hamar elkészültem velők. Amint Török Simon, Török Pista, Han- zulovits Kristóf bácsi, Török József, Husovszky Gyula, Pap Antal és Bab Jani — más nevét soha sem hallottam — boltja előtt elhaladtam, még csak Simoncsics László nevét találtam és a kereskedőkkel végeztem. Mert ezeken kívül csak itt-ott volt egy-egy kis boltocska, ahol brinzát, meg szalonnát árultak. Most ? Ugyancsak gondot adna, ha valaki a kis és nagy kereskedők czimtábláit össze akarná írni! Pedig, amint tudom, a lakosok száma megfogyott. Hanem a folytonos bevándorlás folytán most nem a közönségnek van szüksége a sok-sok kereskedőre, hanem . . . megfordítva. Másképen áll a dolog a korcsmákat illetőleg. Akkor. . . régen . . . minden szőlősgazda elmérhette saját termését. Szőlője igen soknak volt, tehát pinezéjét bormérésre rendezte be. Volt is dinom-dánom! Még a szegény munkás is megitta naponkint a maga porczióját. Főleg a hónap elején hangzott a város a mulatók danájától . . . itt-ott Anti czigány hegedűjétől vagy a bányász-zenekar trombitájától. De nemcsak a köznép áldozott Bachus ő felségének. A jobbmóduak, sőt az'uriosztály is — főleg, mikor alkotmányunkat visszanyertük — mintha helyre akarta volna pótolni a szomorú elnyomatás alatt mulasztottakat, napimunkája után összeült és ugyancsak kivette részét a mulatságból. De nem a pinezékben, korcsmákban — korcsma csak egy volt: a Seres — hanem saját háza körében. Barátságos poharazás, kártya, ének mellett virradt meg sok számtalanszor. Nem okozott fejtörést, hogy ki hová menjen; mindenütt tárt karokkal fogadták a vendéget. .. akkor...régen! Persze telt. Mert a szőlő kevés költséggel, fogyasztási adó nélkül dúsan jövedelmezett... a bányaauspájtokat meg hordókban, nagy vászonzacskókban hozta a pénztáros. Most? . . . a mellénye zsebében is elfér az a csekélység, mely többnyire arra sem elég,' hogy belőle a munkásokat kielégíthesse. Aztán jöttek egymásután a névnapok. Akkora névnapokat azóta sem láttam! A vendégeknek se szeri, se száma. Roskadt az asztal a sok jótól; húzta a czigány kivilágos-kivirrad- tig akkor . . . régen. Mert szükséget nem szenvedett még a szegény ember sem. A hús fontja 7 krajezár, a csirke párja 15—20 krajezár, a lúd 35, krajezár, a bárány 40 krajezár volt, stb. stb. Én vettem egyszer egy feketeszőrü bárányt 40 krajezárért és bőrét eladtam 50 krajezárért! Boldog . . . paradicsomi idők ! A fiatalság sem panaszkodhatott a mulat- ! ság ellen. Hanem csak vasár- és ünnepnapokon volt benne része. Majd adott volna a tata, ha gyermeke köz- | napon mulatságba készül! A köznap a dolog Felsőbánya szülötteihez. — Irta: Pap Márton. — hajnalának első harmatcseppje: A köny legelőször itt jött a szemünkbe. Itten születtünk mi, e kies szép tájon. Gyermekkorunk itt múlt, ez a tündérálom I E város volt nekünk az a kedves fészek, Mely szárnyrabocsátott. s melybe visszatértek Egy napra fiai a szülőanyának. Kihez távolban is ők hívek valának. Ma, hogy viszontlátunk s üdvözlünk titeket : Átuszsza lelketek a hű emlékezet? Elvezet-e vissza a rég letűnt múltba, Mikor — mi az élet? — egyikünk se tudta!... Mikor gondtalanul Űztük a lepkéket, Virágcsokrot szedve, jártunk mezőt, rétet?!... Rég volt. Rég szétfoszlott ez a tündérálom — De emléke megvan minden kőn s fűszálon ! Kedves a szülőföld! Abban van varázsa, Hogy minden: ház, fű, fa emlékek forrása. Ébren s alva látunk édes emlékeket, A m It visszfényénél ragyogó képeket, Melyek lelkünk fátylán szépen szövődnek át.-. . Az emlék átuszsza a szív rezgő tavát. . . — Azt, ki emlékezni nem tudna a múltra: Gyermekemlékinkhez elvezetem újra. A gondolat szárnyán szállván a múltakba: Emlékeztek-e a Szmtjánospatalcra, Melynek hfis vizében fürödtünk, halásztunk, Vagy a Somoshegyre, melynek bérezén másztunk ? Hát a szép Árokra, Bettegi-csorgúra, Honnan csak későn hitt el az esti óra ? Addig barangoltunk, földiepret szedve, Vagy a fűben fekve, fürge gyikot lesve. Hát a Bányahegyre, e kis hegykirályra, Mely kis városunkat büszkén dominálja. Amely ma is büszkén tartja a homlokát, Melyre — ha száll az éj — csillag rak koronát. — E hegynek sok vihart látott kopasz bércze. Sok arany-ezüstöt rejtett nemes ércze! . . . Ma már Felsőbányán kevés az érez, arany, Ami mégis maradt: az a szivekben van! Komoran ül e hegy ; borús arezulatja, Pedig a nap magát itt estig mulatja. E hegy volt e népnek dús aranyforrása, Közelében nem volt s ma sincs párja, mása. Meglátszik a hátán a sok száz kéz nyoma, — De benn, már rászállt a hanyatlás alkonya . . . — Tán arczán azért leng néha felhőfátyol, Hogy kevesbet lásson népünk nyomorából?! Hát a Schacht- s Borkútra, a Kálváriára ?. . — Labdázni hányszor hitt gyepes pázsitjára? ! Itt a bükkös ölén ringó szép Budi-tó. Bájos képe szivet s lelket andalító. Kerete befogja tükörül az eget, Az ég rónán úszó fodros fellegeket. Nefelejts s gyöngyvirág szegélyezik partját . . . Harmatos szárukat letépésre tartják. Itt a Gurut, ahol a havasikürt zeng, Amig szelíd birkák szépen legelnek lent. Itt fakad s kél útra a kis Killér-patak. Habjai kövekről-kövekre omlanak. Partján nefelejcsek búcsucsókot adnak Utravalóképen a kristály haboknak. De lenn, Lacsfaluban, — úgy tűnik fel nékem. Hogy azt a báránykák visszalopják szépen, Hogy a kelő nappal, a regg érkeztével Szomjukat eloltsák az Ér hűs vizével. A temetők felett húzódik el az Él, Első csókja ide tűz a napnak, ha kél. Az Él domboldalán egykor szőlő termett. Borral töltöttek meg sok pinezét és vermet, Ma már a bor-ágnak csak itt-ott van nyoma. Helyét felverte a fű szép zöld bársonya, Melyet szellő ringat. Lejebb búza terül. Aratók víg dala hallik mindenfelől. Csendes szellő ölén harmatos fű reszket. Hordják a kévéket, rakják a keresztet. Amig lágy széltől ring a tölgy lomha lombja: Rigó a bokorban búját dalba ontja. A közel láthatár nagy dombjára pedig Látom, hogy egy pásztorfiu emelkedik . . .
