Felsőbányai Hírlap, 1905 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1905-02-15 / 4. szám

IXA évfolyam 1905- Február 15_ MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koro.ia Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyv­nyomdájába küldendők. ! [ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czinfUre Felsóbányára küldendők. HIRDETÉ.EK OLCSO ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Élhetetlenség, vagy közöny? El kell ismernünk, hogy hazánkban sok erő van lekötve, amelyeknek tétlen­sége képezi egyik fő-okát annak, hogy évről-évre válsággal küzdünk a gazdasági életben, minek folytán az elszegényedés ! réme fenyeget bennünket. Ha széttekintünk a négy' folyó és hár­mas bérez honában, mindenünnen az áldás mosolyog felénk. Rónáinkon a kenyéradó növényeken kivül a gazdasági, ipari és ke­reskedelmi növények is dúsan tenyésznek, folyóink halat, erdeink vadat és fát bőven teremnek és mindezek daczára tele van a szájunk panaszszal, hogy nem boldogulunk. Persze hogy nem. De ennek nem az ős természet, hanem mi magunk vagyunk az okai. Mert ugyan mit ér annak a va­gyon, aki nem tud vele gazdálkodni, mit ér a fösvény az ö pénzes zsákjaival, ha — ahelyett, hogy kihasználná azokat — csu- : pán őrzésökre szorítkozik és amellett szinte ^ éhen hal? Nekünk is megadott a Gondviselés mindent arra nézve, hogy gazdag, hatal­mas, boldog és független nemzet lehessünk, csak épen az életrevalóságot feledte el be­lénk oltani ajándékainak kihasználására. Most daczára annak, hogy ma már vasutak hálózzák keresztül-kasul hazánk földjét, hogy kereskedelmi összeköttetéseink révén módunkban volna terményeinket tisz­tességes haszonnal értékesíteni, hogy az ipar fejlődéseivel az eddig úgyszólván ha­szon nélkül elkallódott terményeket is fel­dolgozhatnék, — még ma is igen sok em­ber nem tudja mindezeket az előnyüket mérlegelni, hanem valódi keleti fatalizmus­sal várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Avagy nem ezt a szomorú igazságot bizonyitja-e azon körülmény, hogy nálunk csak igen csekély mértékben működnek hazai pénzen szervezett gyárak, ipartelepek és egyéb vállalatok. Ami e téren látható, azt túlnyomó részben az idegen vállalkozó szellem, idegen tőkével és idegen munka­erővel hozta létre, megfojtván vele a hazai tőke érvényesülésének lehetőségét, leszo­rítva a munkásság teréről a honi munkaerőt és terjesztve az idegen szellemet, kárára a nao-v áldozatokkal megteremtett és mostani állapotáig fejlesztett magyar kultúrának. A migyar pénz, a magyar töke, mint | ezt a takarékpénztárak és egyéb hitelinté- ' zetek kimutatásai bizonyítják, betét alakjá­ban van lekötve és hajt a tulajdonosoknak 3—4 százalék hasznot, holott ez a töke, vállalatokba fektetve, kérszer, háromszor akkora hasznot is produkálhatna De nálunk félnek ám a pénzt kocz- káztatni. Ennek oka a bizalmatlanság a meglevő vállalatok vezetősége iránt, ami nem is egészen alaptalan. De ezt is a ma­gyar nembánomságnak köszönhetjük. Mert a legtöbb vállalat vezetőségében laikus ele­mek dominálnak, akiknél megvan ugyan a jóakarat, de hiányzik a szakértelem. Miért van ez? Azért, mert mindenki fázik azon gondolattól, hogy szakértő iparosokat, keres­kedőket neveljen a hazának, ehelyett min­denki a hivatalnoki pályára tör. így aztán ha arról van szó, hogy egyik-másik termé­szetadta kincsünk kihasználására társaságot kell alapítani, ahhoz nagy nehezen össze­gyűl a tőke, de hiányzik a vezetőkben a hozzáértés, miért aztán csakhamar virágzás helyett hanyatlás következik. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a foly­tonosan megújuló gazdasági válságnak nem annyira az élhetetlenség, mint inkább a kö­zöny az oka, sőt talán még inkább az ok­talan, nemzeti büszkeség, mely irtózik az anyagi munkától. Ezért hever még ná­lunk parlagon sok olyan közkereseti tér, amely milliókat tudna adni okszerű kihasz­nálás mellett. Csakhogy erre vonatkozólag első sorban felsőbb oktatásunk ügyét kel­lene regenerálnunk. Mert nem elég az, hogy pl a gimnáziumokból tüzzel-vas.sal ügyekeznek kiszorítani az ifjúságot, ha egy­idejűleg nem gondoskodnak arról is, hogy azt ugyanoly mértékben tereljék egyszer­smind a gazdasági, ipari és kereskedelmi pályákra. Azt mondják: nem érdemes az ifjúsá­got ezekre az életpályákra nevelni, mert úgysem tudnak érvényesülni. Ez igaz je­lenleg. De gondoskodni kell róla, hogy már a közel jövőben ne úgy legyen. Az államtól szoktak e tekintetben min­dent várni, de maguk a községek is sokat tehetnek, ha megvan bennök a kellő érzék és jóakarat. Mindenki sokkal nagyobb bizalommal fekteti pénzét egy olyan igazi gazdasági, vagy kereskedelmi vállalatba, mely a köz­ségnek, mint erkölcsi testületnek anyagi és erkölcsi garancziája alatt áll, mint valamely magán vállalatba. Az ilyesmire meg kell ragadni az első kedvező alkalmat. Minden o kezdet nehéz, de megfizeti a fáradságot, ha nem is nekünk, legalább utódainkn k. Nálunk is többfele anyag vár feldolgo­zásra, igy pl. a kő és fa. Ha ezeknek értékesítésére a város valami ipari telepet létesítene, hiszsziik, hogy rövid időn a ma­gán tőke is hozzájárulna annak fejlesztésé­hez, midőn bebizonyulna jövedelmező volta. Mennyi pénz vándorol ki évenkint tőlünk olyan czikkekért, amiket mi is meg tud­nánk itthon csinálni és pedig sokkal jobban, mint szomszédaink. Ezer meg ezer ember találna foglalkozást, ha a most holt tőkét képező anyagok felszabadulnának az ipar és kereskedelem számára. Sok-sok millió maradna itthon munkabér és értékesítés czimén. Ezzel mind mi lennénk gazdagabbak, Anyám mosni jár. Későn, korán, Ha elandalgok az utczák során, Nyitott szemmel, de félig öntudatlan, Es messze-messze szállók gondolatban; Egy szebb világba, hol örök a nyár — Szegény anyám meg másnak mosni jár! . . A paloták Reám ragyognak s mintha mondanák: Tekints ide ! Rajtunk a fény, a pompa, Arany- s ezüstbe tobzódunk naponta. Lélekzetünk is édes illatár. Szegény anyám meg másnak mosni jár! . • Hintó robog Villámsebesen s benn a boldogok Selyem, bársony közt pislognak unottan, jégkeblökben a szív tán meg se dobban; Milv gazdagok s a leikök mily sivár! Szegény anyám meg másnak mosni jár! . . Elgondolom: Ott lenn a sikon s fenn az ormokon A boldogság rózsái tán jobban virulnak ; Alázatos szegénynek, büszke gőgös urnák Egyformán zöldéi a buja határ. Szegény anyám meg másnak mosni jár ! . . . Szegény anyám ! Szivem füzét, ha én úgy ontanám A földre, mint te pazarlód fiadra, Hogy forró lángja az égig dagadna, Az ember boldog volna ugy-e már? t Szegény anyám meg másnak mosni jár!. . . A gondolat Sodor magával s ahová ragad Látok sok ezret, aki izzad, fárad Virasztva teknő mellett éjszakákat, S keblembe megvillan egy uj sugár: Szeretem mind, ki másnak mosni jár! Csizmadia Sándor. Szénrajzok. Irta: PETERDI SÁNDOR. Vigasz. A szegény poéta lehorgasztott fővel rótta az utczát Szerencsétlennek és' nagyon, de na­gyon nyomorultnak érezte magát. Sokszor megírta ő már ezt az állapotot, csinált is reá egy csomó szép hasonlatot, el is képzelte, hogy mily rettenetes helyzet lehet, de érezni csak most érezte először és igazán. Az a sok szép hasonlat egyik se vágott. Az űrbe kilökött csillag ő ? Letépett és viharverte falevél? Villámsujtotta tölgy? A tenger hullámai által dobált csolnak ? Nem, valamennyinél rosszabb helyzete. Azok érzéketlenek, de neki sajog, fáj ott be­lül. Ez a csapás éles késként hasogatja szivét. Inkább ahhoz a játékoshoz hasonlított, aki egy kártyára feltette minden vagyonát, vá­gyát, reményét, hitét, jelenét, jövőjét és — elvesztette a játszmát. — Igen! ez vagyok én! — sóhajtja ma­gában nekibusultan — most már nincs semmim. Pedig azt hittem,, hogy szeret; azt hittem, hogy az enyém lesz! És ime az ostoba véletlen, de milyen ostoba véletlen És szomorúan lehajtott fővel ment to­vább. Végiggondolta szerelmének történetét. Csapongó fantáziája mindig jobban, mindig élénkebben színezte ki az eseményeket; a poéta most már nemcsak azt látta maga előtt, ami megtörtént, hanem azt is, ami megtörténhe­tett volna. . . Egyszerre megállt. — Nini! igv kiáltott fel As elgondolko­dott. Csakugyan! hiszen ez egy pompás tárcza théma ! Nagyszerű 1 Mintha a zsebemben volna már a harmincz korona. És vidáman fütyörészve sietett a legkö­zelebbi kávéházba, hogy megírja szerelmének történetét — egy tárczában.

Next

/
Thumbnails
Contents