Felsőbányai Hírlap, 1903 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1903-12-23 / 26. szám
Felsőbányái Hírlap hiszem, mégsem fogok meddő munkát végezni, ha szorosan fölvett tárgyam keretén belül néhány ecsetvonással képet festek mélyen tisztelt hallgatóim elébe a méhek rendkívül hasznos voltáról; mirenézve kérem: kegyeskedjenek néhány pillanatra becses figyelműkkel megajándékozni. A méhekkel való foglalkozás rendkívül hasznos és végtelenül kellemes voltának leg- eklatánsabb bizonyítékául szolgál a méhtenyész- tésnek az emberiség legrégibb korába évezredekkel visszanyúló ősrégi volta. »A méh tartás kezdete — mint dr Rodiczky Jenő:« A inéhről való ismereteink s a méhészeti elmélete czimü munkájában oly találóan mondja — összeesik a művelődés hajnalhasadásával.» Az ősidők ős embere, megismerkedve az erdők odvas fatörzseiben talált méhek mézterményének kedves zamatával, legelső méz-szükségletét azok rablásszerü kifosztásával szerezte be, ami természetesen csak a méhcsalád teljes kiirtásával történhetett. Később meggyőződvén a talált méhcsalád értékéről, hogy annak édes termékét magának jövőre is biztosítsa, kímélni kezdte a jól kamatozó tökének mutatkozó méhtórzset s módot talált reá, hogy annak időnkiut csak flöösleges j mézkészletét vegye el s magát a tőkét, mint I jogszerű tulajdonát, magának továbbra is biz- j tositsa. így már csak egy lépés kellett hozzá, hogy az ősember a méhet, úgy, mint ma létező ösz- szes háziállatainkat, valódi háziállatává tegye; I hogy a méhcsaládot magában rejtő egy, esl etö- leg több fatörzset is levágva, hazavigye s lakóhelye közelében elhelyezze; s midőn észrevette, hogy méhtörzsei idönkint rajokat bocsátanak, könnyen jöhetett azon gondolatra, hogy magának a szaporulatot is biztosítandó, a rajokat befogja és mesterségesen kivájt fatörzsekbe, később agyagból, vesszőfonatból, gyékényből vagy szalmából készített kasokba belakolva, méhtelepén elhelyezze. íme az ősember első méhese! ime az első méhészet! Csakhogy ennek az őskori méhesnek elállítását kakucsi Liebner József 1400 törzsből álló műméhészetének vagy a m. kir. földmiv. miniszter ur által pár évvel ezelőtt létesitett remek berendezésű gödöllői állami méhgazda- ság telepének felállításától sok ezer évre menő rengeteg időköz választja el; mert már a világtörténelem legrégibb ismert kultur-népé- nél, az ó-aegyptomiaknál használatban volt a méhkas, mint melynek képe a Thebai-ban fölfedezett, több mint 4000 éves királysírokon tisztán felismerhető s mert a biblia szerint a régi zsidóknak már kifejlett méhészetük volt. Az emberiség tehát már a legrégibb ősidőkben is ismerte a méh hasznos voltát, s a méhtenyésztőknek kezdettől maiglan minden törekvésük odairányult, hogy a méhészetből maguknak lehető legnagyobb anyagi hasznot biztosítsanak. Ezen törekvés azonban hosszú időn keresztül — mondhatni: egészen a múlt század közepe tájáig — egyedül és kizárólag abban nyilvánult, hogy a méhcsaládok számát a rajzási időszak tartama alatt a lehetőséghez képest felszaporitva, őszszel — a gyümölcsszedés időszakában — a méhészetnek is mennél több gyümölcsét szedhessék el olyképen, hogy egyes 1 köpüknek népét, melyekből tudnillik legnagyobb mézhozamot várhattak, kénfüsttel kiölve, megsemmisítették s összes méz-készletét elszedték, a mézet kisajtolták, a lépépitményt pedig kiolvasztották viasznak s csak annyi törzset hagytak meg magnak, amennyivel a kitelelés után rablógazdálkodásukat a következő évben folytatni szándékoztak. Igaz, hogy már a XVIII. században és a XIX. század első éveiben találkoztak emberséges gondolkodású lelkes méhészek, akik e kegyetlen, barbár eljárás észszerütlenségét és káros voltát belátva, fölemelték azellen tiltakozó szavokat s különböző módot kerestek és ajánlattok kíméletesebb és észszerűbb eljárásra, mely- szerint a méhektől csak a mézfölösleg lenne el- szedhetö, anélkül, hogy szorgalmuk jutalmaképen őket életűktől kellene megfosztani. Ilyen lelkes férfiú volt Gedde János angol méhész, kinek Londonban, 1721. évben megjelent ily irányú munkáját Szatmári Király György »Angliai meheskert« czim alatt lefordítva, ,1759-ben adta ki Egerben. Ilyen lelkes férfiú volt Christ Lajos kron- bergi plébános, ki a róla elnevezett, egymásra rakható és egymásba nyiló apró ládikákból szerkesztett rak-kaptárját ajánlotta 1770-ben kiadott munkájában. Ilyen lelkes méhész volt Csaplovits János hazánkfia, a gr. Schönborn-uradalom bécsi központi igazgató-tanácsosa, ki »Novam, facilem. et utilem apes in dublicatis alvearibus colendi ratio- nem omnibus apicolis commendat etc« czim alatt 1814-ben latin nyelven irt e tárgyban méhészeti munkát, melyet Szentiványi László fordított le magyar nyelvre és adott ki már 1818-ban Mis- kolczon. Ilyen volt Schihuls'ky József, ki Kassán, 1817-ben adta ki »A méheknek kettős köpük- ben leendő tartásokról« czimen irt munkáját. Mindezen jóakaratu törekvések azonban — noha számos követőre találtak — csak szü- kebb körű kisérelgetések maradtak, alig egy lépéssel vitték tovább a méhészet ügyét s legfö- lebb csak útját egyengették a mozgó-szerkezetű kaptár-rendszer feltalálásának, a méhészetre rendkívül nagyhorderejű azon találmánynak, melylye! a nagynevű dr Dzierzon János, a méhészet tudora, 1845-b'en váratlanul lepte meg a méhészvilágot, mely a méhészek előtt egy uj világot nyitott meg s melynek segélyével betekinthettünk a méhcsaládok azelőtt sötét, rejtélyes belvilágába, módot nyertünk megfigyelni csodálatraméltó életműködésük minden legkisebb mozzanatát. Ezen, a méhészet történetében korszakot alkotó találmány vetette meg alapját az okszerű méhészet tudományos alapon való tovább fejlesztésének s azt ered nényezte, hogy ma már a méhcsalád kiölése nélkül is képesek vagyunk tölök hasznot huzni, a töke elpusztítása nélkül élvezhetjük a kamatjövedelmet; azt eredményezte hogy a méhek okszerű kezelésének terjedésével párhuzamosan terjed a méhtörzsek létszáma is, elannyira, hogy mig a méhtörzsek száma a magyar királyság területén pl. : 1687-ben 355.559 s ezek közül ingószerkezetü Dzierzon-kaptárak- ban 60.186 volt, addig 1901-1 en 559.636 törzs közül már 201 672 volt a Dzierzon kaptárakban kezelt törzsek létszáma s mig hazánk méhészei 1987-ben összesen csak 9750 mm. mézet termeltek s ennek értéke az akkori frt átlagos folyóár szerint 584.-982 koronát tett, 14 évvel később, 1901-ben már az összes méztermés 30.525 mm.-ra rúgott s kereskedelmi folyóára 94 koronára emelkedvén, annak összes értéke 2,564 100 koronát tett ki, miből kitűnik, hogy a méhek által előidézett haszon is fokozódott. (Folyt, köv.) Különfélék. Lapunk mai száma utolsó ievén ez évben, olvasóinknak és munkatársainknak boldog karácsom ünnepeket és Ujesztendöt kíván a szerkesztőség és a kiadóhivatal. Személyi hir. Farkas Jenő polgármester f. hó 17-én szabadságáról hazaérkezett és hivatalának vezetését Nyisztor István h. polgármestertől átvette. Karácsonfa ünnepély. Évröl-évrőe meglátogatja az áldott szivü Jézuska állami óvodánk apró csemetéit, hogy kis szivüknek örömet okozzon ajándékaival. Ez évben decz. 22-én d. u. 1j24 órakor tartották meg a szépen sikerült karácsonfa ünnepélyt szép számú közönség jelenlétében az állami óvodában. A kicsinyek örömtől ragyogó szemekkel állották körül a szépen megrakott karácsonyfát, melynek ajándékait az azok megszerzésében sokat fáradozott Jancsó Janka óvónő osztogatta ki a növendékek között. A gyermekszívek hálafohásza legyen a jótékony emberbarátok jutalma. Előléptetés. A vallás és közoktatási m. kir. miniszter Schönherr Ilona nagybányai polgári iskolai tanítónőt a XI. fizetési osztály 2-ik fokozatában léptette elő. Megfagyásnak kitett árukat, igy tehát gyümölcsöt is, a vasútnál csak bérmentve fogadnak el szállítás végeit. A szatmárnémeti-i ügyvédi kamara választmánya közhírré teszi, hogy: a.) dr Szepesy Károly ügyvédet Mátészalka székhelylyel 1903. nov. 3. napjától kezdődő joghatálylyal; dr Vass Gyula ügyvédet Nagybánya székhelylyel 1903. nov. 5. napjától kezdődő joghatálylyal a kamaránál vezetett ügyvédek névjegyzékébe bejegyezte. — b.) Grósz Albert ügyvédjelöltet dr Harcsár Géza szatmárnémeti-i lakos ügyvéd joggyakor- nokaképen 1903. szept. 19-töl kezdődő joghatálylyal, — Róth Imre ügyvédjelöltet Adler Adolf nagykárolyi lakos ügyvéd joggyakornokaképen 1903. okt. 27-töl kezdődő joghatálylyal; — Butean Simon ügyvédjelöltet Dragosin László nagysomkuti lakos ügyvéd joggyakornokaképen 1903. november Végig lapozván ezt a szép kötetet, melynek tartalmát Erdélyi Pál nagy szeretettel és finom ízléssel válogatta össze a »Kurucz költészet« gyöngyeiből, megelevenedik előttünk ez a legendaszerü kor, melynek emlékét ma már csak a »Rákóczi-induló« őrzi köztünk. És amint erre a szilaj indulóra gyorsabb pezsgésbe jön vérünk, ugyanúgy hevesebb lüktetésbe kezd a szivünk is, mialatt szemünk révedezve jár az izzó hazaszeretettel telitett fekete betűkön, mert minden szó egy-egy fohász a szabadságért és egjr-egy fogadás, hogy »vérünk hullajtásával« is kivívjuk ezt a szabadságot, amely — fájdalom ! — elveszett akkor, és pedig sok időkre veszett el. Rákóczi, Bercsényi és Bezerédi — a »vitéz magyarok vezéri«, az áruló Ócskái, a »fejedelem j villáma,« a rettenetes vak Bottyán s a kurucz- j világnak valamennyi, többé-kevésbbé hires és ! hírhedt szereplője, föl egészen Károlyi Sándorig; * mind előfordulnak e dalokban, viselt dolgaik érdeme vagy becstelensége szerint, egész addig a szomorú pillanatig, amelyben — »kiállott Rákóczi a munkácsi sánezra — Reá támaszko- kodik pántos pallosára« . . . E szomorú pillanatig váltakozva csendül meg a »Kurucz költészetiben, a hol dicsőségesen fölragyogó, hol veszedelmes zátonyra jutott szabadságnak az ujjongása és keserűsége, aszerint, amint a Rákóczi fegyverei győztek, vagy vereséget szenvedtek. Ettől kezdve azonban, miután a szabadság ügye elveszett, csupa fájdalom sir a török sip, vagy a magyar tárogató hangján s a szerencsétlen ország állapotát semmiféle korfestö rajz nem jellemezhetné hivebben, mint a kötetnek utolsó előtti dala, melyet ide iktatunk : Rákóczi, Bercsényi! Ragyogó vitézek ! Napkelet tájiról fegyverre kelének, És amint fölkellek, fohászuk égbe szállt: »Segíts meg, Istenünk, harczaink hevén át! Segíts meg, Istenünk ! És Te, Szűz Mária, Hogy el ne pusztuljon magyarok hazája ! Magyarok hazája, oly dicső volt hired, Hogy aranyalmának neveztek el téged « Az alma lehullott, csutkája van csak meg, Mióta az ország labanczczal lele lett ; Magyarok hazája, aranyos szép alma, Ki téged őrizeti, hideg hant takarja. A »Kurucz költészet« a »Magyár retnekirók«- nak mindenesetre egyik legszebb és legértékesebb kötete. Ugyanezt mondhatjuk a Széchenyi István gróf munkáinak első kötetéről is, melyet Berze- viczy Albert rendezett sajtó alá. A hosszú bevezető tanulmány, melyet a kötet élére irt, talán a legértékesebbek azok közt, melyeket valaha »a nemzetébresztö legnagyobb magyar«- ról Írtak. Meglátszik rajta, hogy nemcsak szereti Széchenyit, hanem alaposan ismeri mind lelki és kedély világát, mind politikai és társadalmi munkásságát is. Sikerre! védi meg ama nem régiben támadt tendecziózus törekvés ellenében, mely szeretné föláldozni Sséchenyi nagyságát a Kossuth-kultusz oltárán, s igen helyesen jegyzi meg, hogy nemzeti pantheonunk mindkettőt — Széchenyit is, Kossuthot is — csonkitat- lan nagyságában fogadhatja magába egymás mellett is; mert »az, hogy működésűk egy időben ellentétes volt, nem csökkentheti annak a ténynek az értékét, hogy mindkettőnek tüneményes alakja a mi hazánknak, a mi történetünknek ékessége, Széchenyinek ebben az első kötetében a j Hitel, Világ, Stádium és az útirajzok foglal helyet. ! Mindjárt ez a programm és beosztás is mutatja, I hogy Berzeviczy mily nagy értelemmel válogatta J össze Széchenyinek azokat a munkáit, amelyek- | bői az olvasó legjobban megalkothatja e kiváló i emberünk helyes képét. Tudott dolgot ismétlőnk, mikor azt mondjuk, hogy soha könyv nem tett akkora hatást nálunk, mint a Hitel. »A régi táblabiró paraaztlázitónak és birtokrablónak hitte | Széchenyit, de a tiszteletbeli aljegyző és a fiatal í ügyvéd a haza megváltójának,* — mondja báró Kemény Zsigmond. Tudjuk, hogy a Hitelt gróf Dessewffy megtámadta, cs Széchenyi a támadásin a »Világ«-gal feleit, amely czim azt jelenti, hogy Írója világosságot akart vetni a vitás kérdésre. Sokan a » Világ«-ot tartják Széchenyi legsikerültebb és legdiadalmasabb könyvének; de ha igaz is, hogy ellenfelét fényesen megczáfolta, viszont azt sem lehet tagadni, hogy a »Világ« hangja felette éles, sok helyütt pedig szinte maró és gyöngédtelen. A »Stádium« folytatása és kiegészítő része a két előbbi könyvnek, betetőzése annak a társadalmi és közgazdasági átalakulásnak, milyet Széchenyi oly forrón óhajtott s amelynek valósítására se pénzt, se időt, se fáradságot nem kiméit. E komoly és örökké becses tanulmányoknál — Széchenyi egyéniségének megítélésére — fontosabbak az Útirajzok, melyekben a nagy férfiú egész mivoltát szinte pongyolában látjuk. Nem sok az egész : alig nyolczadrésze a vaskos kötetnek, de a Széchenyi meghasonlott kedélye elégedetlensége a világgal és önmagával, a lelki egyensúly hiánya vagy legalább tökéletlensége
