Felsőbányai Hírlap, 1902 (7. évfolyam, 1-16. szám)
1902-06-15 / 12. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYEST ART ALMU LAP.---------------------------------------------■ Kr MEG JELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. . Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koro ia i Egyes szám ára 20 fillér. ’ Hirdetések és előfizetési dijak a kiadó : Nánásy István könyvnyomdász czimére Nagybányára küldendők. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Mindezeket nem azért hozzak fel, mintha a koldusnak adott filléreink panaszosak volnának, hanem, hogy megvilágítsuk a közönség helyzetét, melyet a szegény-ügy mostani állapotában tűrni kénytelen. Igaz, hogy a város nem képes megélhetést biztosítani valamennyi könyörado- mányra szorult szegényének, élni pedig mindenkinek kell, még a koldusnak is. Kénytelenek tehát ezek a szegények hetenként is összeszedni házanként járva azokat a keserves filléreket, amelyekkel úgy, ahogy tengethetik nyomorult életöket. Vannak azonban a városi koldusok közt olyanok is, akik öt napon keresztül valamelyes foglalkozást űznek, a hatodikon pedig elindulnak koldulni, hogy vasárnap annál több jusson a korcsmárosoknak. Ezeken kivül a környékbeli szegények is sza- badeterületnek tekintik városunkat a kö- nyörület adójának behajtására. Mindkét fajtával szemben intézkedésre van szükség. Az előbbieket a valóban alamizsnára szorult városi szegényektől mindenesetre meg kell különböztetni. E megkülönböztetés abból állana, hogy a valódi szegények részére a hatóság igazolványt állítana ki, esetleg, bárczával látná el őket, amelyet látható helyen viselni tartoznának, így aztán senki sem élhetne vissza a lakosság felebaráti szeretetével. Avagy talán még helyesebb volna, mint több községben szokásban van, hogy egyáltalában ne adassák koldulási engedély senkinek, hanem a szegények hatóságilag összeiratván, azok közül a szükséghez képest egy-kettő járna csak házalni a hétnek bizonyos napján, még pedig város-persely- lyel. Az ekként összegyűlt könyöradomá- nyok aztán esetröl-esetre hatóságilag osztatnának szét az arra utaltak között. Másközségbeli szegénynek pedig egyáltalán nem kellene adni koldulási engedélyt, gondoskodjék minden község a maga szegényeiről. Kivételt csak az elemi csapások által sújtottak képezhetnének. A rendőrségnek aztán szigorú kötelessége lenne az ellenőrzés. A hatóság bölcsesége megfelelő jóakarattal párosulva, bizonyára megfogja találni a leghelyesebb módot a házankénti koldulás megszüntetésére, mely ellen oly sok panaszt lehet hallani. Jelentése az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztár központi igazgatóságának igoi. évi működéséről. Az 1900: XVI. t.-cz. alapján szervezett Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztár 1901. évi január hó 1-én kezdte meg működését. Tekintettel azon emberbaráti czélokra, melyeket a földmivesnép részére nyújtott nyugdíj, haláleseti és aggkorra szóló segélyek, valamint baleseti segélyezés által megvalósítani hivatva van, már működése kezdetén a társadalom általános rokonszenvével találkozott. E rokonszenvnek tanujeléül vehető, hogy a társadalom minden rétegéből nemeslelkü birtokosok, továbbá a törvényhatóságok, községek, pénzintézeteknek hosszú sora támogatta működésének mindjárt kezdetén részint alapítványok tétele, részben pedig cselédjeik nyugdíjbiztosítása utján. De példát adott erre ő császári és apostoli királyi Felsége, a midőn ez intézmény működését 6000 koronás alapitványnyal segítette elő. Alapítványok és adományok czimén az 1901. évben összesen 1003 alapitó részéről 129,622 korona 89 fillér bevétele volt a pénztárnak. Ez összeg a mérlegszámlában azon okból szerepel mint teher, mert a központi kezelésre vonatkozó szabályaink előirják, hogy annal csakis kamatjövedelme használható fel. Intézményünk életbeléptének első éyéber már sikeresen küzdötte le a földmives népünk nek conservativimusából folyó közönyét, s tagok jelentkezése, melynek folytonossága a ország különböző részeiből meg nem szakac a kezdet nehézségeinek számbavételével kielég tőnek mondható. Legtöbb tagunk a rendkívüli tagok csopoi" jába iratkozott, mely csoportba évi csekély korona befizetéssel szemben az illetők a pén: A házankénti koldulás. Mindenütt vannak szegények, kikről a község gondoskodik. Városunk sem képezhet e tekintetben kivételt. A szegény-ügy rendezése azonban országszerte sok kívánni valót hagy fenn, nálunk sincs ez különben. Az adófizető polgárok vagyoni tehetségükhöz képest hozzájárulnak a keresetképtelen egyének eltartásához több vagy kevesebb pótadó alakjában s ez ellen nem is lehet kifogása senkinek. Hiszen a mások nyomora, szegénysége iránti részvét vele születik az emberrel. E tekintetben nem képezhet kivételt senki, bármelyik hitfele- kezethez tartozik is. Csupán a családi nevelés lehet oka annak, ha egyik-másik embertársunknál kevesebb mértékben találjuk meg e vonást, mint kellene. Nem is az adakozási hajlam csökkentését tűzte ki czélul maga elé e sorok Írója, midőn a házankénti koldulásról akar egyet- mást elmondani. Sok oldalról hangzik e tekintetben a panasz és e panaszokat nem lehet az önzés, vagy a szivtelenség rovására Írni. A törvény kimondja, hogy minden község tartozik gondoskodni a maga szegényeiről és ez nagyon méltányos. Ezen intézkedés mellett is kivagyunk téve annak, hogy elemi csapások által sújtott egyének veszik igénybe áldozatkészségünket, kikről gondoskodni késztetnek bennünket nem ugyan az emberi, hanem az isteni törvények. Hiszen ha még nem is a szív, csak az ész sugallatára hallgatunk is, akkor sem zárkózhatunk el ridegen azok elöl, kiket ön- hibájokon kivül ért a nyomorúság, mert mindnyájunkat érhet a sorsnak sujtoló karja. Különösen országos-vásárok alkalmával pedig minden nyomorék és béna, akinek csak valami jogezime van az emberi könyörületre appellálni, hadjáratot indít nemcsak a vásári, hanem egyszersmind a városi közönség zsebe ellen is. Két bányász. — A Felsőbányái Hirlap eredeti tárczája. — Itt lenn ülök egy nagy hegy lábánál, Bámulva a roppant mindenségbe, — Átellenben egy dohos nyitáson, A bányászok szállnak le a mélybe. Szótlan mennek, lecsüggesztett fővel, Tekintetük nem kószál szerteszét, Legfölebb csak egymásnak kivannak, Siri forma hangon »jó szerencsét !« Úgy elnézem, mikor látom őket, Hogy mily sáppadt — rongyosak szegények, Semmi tűz nincs szemükben, mintha csak Hálni járna beléjük a lélek. Nem is csoda. Ök a mélybe szállnak, Hol gyilkos lég és száz veszély rejti Azt a kincset, mely a becsületet És az erényt sokszor porba ejti. S mig e hiú és pazar világnak, Erkölcsrontó kincseket keresnek, Idő előtt készül a sir, melybe Szerencse, ha ép testtel mehetnek. Én is sáppadt, én is rongyos vagyok, Mert én is a kincsek után járok, De én kincsért nem a föld mélyébe, Hanem az egek egébe szállók. S mig ők félnek e rósz szellemektől, Kik őrzik a kőbe rejtett kincset, Én képzelmem szárnyán felszállva, Színről színre láthatom az Istent. És látom a megtisztult lelkeket, Köztük ülvén a huszonnégy vének — S hallom amint az égi karokból, Meg-megzendül az angyali ének. S kincseimet, a mik e dicsőség Látásától szivemben teremnek, Dalban szórom széjjel, hogy javára Lehessenek árva nemzetemnek. /ff. Báné István. Levél a szerkesztőhöz. Tekintetes Szerkesztő ur ! Jóllehet legutóbbi felsőbányái látogatásomat inkognitió akartam végezni, mégis megtörtént velem a szerencsétlenség. Mert ha Szerkesztő úrral találkozom, bizonynyal igy üdvözöltem volna: van, szerencsém. Miután pedig nem találkoztam, világos, hogy szerencsétlenségben vagyok. Nem palástolgatom egyébiránt hibámat, megvallom, hogy mulasztást követtem el, midőn Felsőbányán létemkor nem tettem tiszteletemet Szerkesztő urék- nál, de megbocsát nekem ezért, ha tudomására hozom, hogy én Felsőbányára Debreczeuből, a református hittanhallgatók majálisáról mentem, — s a majálison látott sok gyönyörű leány anynyira megzavarta gondolkozásom rendes meneté hogy lehetetlen volt a felsőbányái utat hiba né kül megtennem. Most a szőkén, majd a barná majd az igazi magyarfajtán járt az eszem szü telenül, mert hát házasulandó embernek k és min is járhatna legméltóbban az esze. Cs; gondoljon vissza Szerkesztő ur legénykorára s mindjárt megért, s hiszem, hogy megbocs nekem. Én különben teljes életemben a szerencsi lenségek gyermeke voltam, ami nyilvánvaló ne csak a felsőbányái utamból, ahol bár kocsin kellett volna a vonatnál várni, s nem ve hanem egyebek között abból is, hogy a mim nagy titokban egy szép képes levelező-lap üdvözöltem nevenapján egyik szép leányösn rősömet. Szánt-szándékkal nem írtam az üdv let alá nevemet, miután nekem bizonyos dóig nál tetszik a titok. Olyan érdekes az. S mi törtéi Egy barátom, ki a szomszédfaluban lal a napokban meglátogat s bocsánatot kér töl — Nem értem a bocsánatkérésedet. M dám neki. — Hát arra vonatkozik, hogy legközel egy képes lapot küldtél s a nevedet elfelejtel aláírni, mit bizonyosan szórakozottságból r tettél s én helyetted aláirtana. Én persze megköszöntem a kiváló figyelt
