Felsőbányai Hírlap, 1901 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1901-03-24 / 6. szám

VI. évfolyam.

6. szám

1901. márczius 134.

77

FELSŐBÁNYÁI

Lí'u'

TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁG! ÉS VEGYESTARTALMU LAP.

Szerkesztőség: Felsőbányán.

Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán.

MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP.

Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉSEK OLCSÓ ARAK MELLETT KÖZÖLTETNEK.

Minden a la^ szellemi részét illető közlemények és előfizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők.

Nyílt tér soronkint 20 fillér.

Választás után.

A szabad eszméknek legkimagaslóbb diadal-jelvénye az önrendelkezés joga. Midőn nemzetünk az 1848-ik évi törvények védelme alatt uj életre kelt és lerázta magáról az anyagi és szellemi szolgaság súlyos bilincseit, a nagy eszmék dicső bajnokai, kik a szabadság érdekében sajátjokból sokat, igen sokat áldoztak, bizonyára egy eszményi önkormányzatot láttak lelki szemeik előtt feltűnni a messze jövőben, látták, mint bontogatja majd ki lassan-lassan szárnyait az a szabadságszeretö hősi faj, mely századokra terjedő tespedése alatt a repülést már-már elfeledte volt.

Látták a nemzetet nagygyá, hatalmassá, boldoggá fejlődni a saját fiai által alkotott törvények oszlopaitól gyámolitva, látták, mint fog egykor nemzeti hitvallássá magasztosulni a közérdek ápolása; mint húzódik el a küzdőtérről a kicsinyes személyi, családi vagy rokoni aspirátió ; mint fognak tömörülni a századok óta széthúzó hatalmas erők, hogy felvirágoztassák végre ezt a sokat szenvedett szegény hazát. És ezek közt a férfiak közt számosán voltak, akiket jó sorsuk megkímélt attól, hogy a jövő rózsaszínű ködfátyol-képein kívül egyebet is- lássanak; ezek szellemviláguk Nébó- hegyéröl széttekintve, látták az uj Magyar- ország Kánaán-földjét s szivökben azon édes öntudattal hajtották le fejőket az örökálomra, hogy látomásuk egykor valóra válik. Vájjon mit szólnának ezen, sírban porladó nagyaink, ha egy megfoghatatlan hatalom életre keltené hamvaikat s látnák, mint váltotta be sejtelmeiket az idő?

Mit szólnának, ha látnák, hogy a nép zöme sokszor saját érdekeivel homlokegyenest ellenkező módon használja szabadrendelkezési jogát; hogy hamis próféták szavára hallgatva, igyekszik rést törni az alkotmány sánczain, hogy bevigye azon keresztül a közügyek romlására szolgáló fegyvereket

magában rejtő falovat, amelyet Homeros napjainkban bizonyára a saját nevén önzésnek nevezne el. Ilyen körülmények között a feltámadás egyértelmű volna a második halállal és ez a második halál borzasztóbb volna az elsőnél, mert ebben nemcsak a test, de a lélek is meghalna . . .

Napjainkban, midőn alkotmányos jog gyakorlására nyílik alkalom, röktön megmozdulnak a társadalom gépezetének különféle kerekei s munkába veszik az alkotmány anyagát — a népet. — Kezdetét veszi az őrlés. A kerekek forognak, egyik lassabban, másik sebesebben; egyiknek élesebb, másiknak tompább fogai vannak. Az eredmény mindig attól függ, hogy a gépezet melyik részén hullik keresztül nagyobb mennyiségű anyag.

Illúzió csupán a remény, hogy ez az állapot valaha megváltozik. A gépezet maga örökké megmarad. Egyes kerekei elkopnak, használhatlanokká válnak, de a nagy hámor: az östermészet mindig pótolja a hiányokat. Ne áltassuk magunkat csalóka képzelődésekkel, hogy valaha szabadon fog megnyilatkozhatni az egyéni meggyőződés a társadalom minden rétegeiben. Az alkotmányos élet ilyen formája csupán utópia, mely megvalósulni nem fog soha. Mindig voltak és vannak kicsinyes magánérdekek, melyeknek a közérdek alá volt és alá van rendelve. Ez Így lesz a jövőben is. Változás mindössze annyiban remélhető olykor-olykor, ha néha a magánérdek jobban összefér a közérdekkel. Ne is csodálkozzunk ezen ; hisz az ember igen gyarló földi lény, mely csak testileg érte el ezideig a tökélynek relativ értelemben vett legmagasabb fokát, lelki tulajdonságaiban azonban ne keressük az állandóságot, az érdek nélküliséget soha.

Azon se botránkozzunk meg, ha az érdekhaj hászat küzdelmei között az élettengeren olykor örvények, hullámok keletkeznek, melyek mindent elnyeléssel, pusztulással fenyegetnek; ez is a természet vaskövetkezetessége. Az idő halad, az örvény kiapad, a hullám elsimul és más helyen folytatja játékait. Akiket ma elborított a nagyobb erő hatalma, azok talán már holnap lerázzák magukról a rájok nehezülő élethullámokat s megújult erővel ismét talpra állnak. »Forog a kerék le is, fel is.« »Hodie mihi, eras tibi.«

Levél a nfefear „iiőkh öz..

(Vége.)

Kétféle módja van a varrottasok eladásának. Maga a nép járja be munkáival az országot; mondhatom, nagyon kelletlenül teszi; — vagy — s ez a leggyakoribb eset — lelketlen kereskedők (akad ilyen a nép között akárhány) megszimatolva, hogy mikor van a ládafiában szűkön a pénz, összevásárolják az elkészült munkákat potomáron, s tovább adják két, ha nem háromannyiért. Azt tapasztaltam, hogy a házi iparnak ez a nyereség - vágy a megölő betűje. Ezért üdvözölheti termelő és fogyasztó őszinte örömmel az Erdélyi Kárpát- Egyesületnek azt az ideális és praktikus tervét, hogy közéjük közvetítőnek állván, természetesen teljesen önzetlenül munkálkodván, a népipar miden ágát virágzásra juttassa.

Érdekes ennek a tervnek a története. A nevezett egyesület Kolozsvárt, Mátyás király születési házában, néprajzi múzeumot szervez; összegyűjti mindazt, amit a néplélek és népművészet eddig teremtett. Ez összegyűjtő akciónak eredményeképen mesés kincs és gazdagság került napfényre. E czikkem szűk keretében föképen a női kézimunkákról óhajtók megemlékezni; régi száz meg százesztendős hímzések kerültek a gyűjtök fürkésző buzgalma folytán a múzeumba. Le sem Írhatom, mennyi érdekes minta van itt összehalmozva: varrottasok, Írás után varrtak, (az elörajzoltakat hívják igy,) kereszt- és fonott öltéssel hímzettek olyan páratlanul gazdag változatosságban, hogy egy egész ipariskola találna benne mintának valót.

De nem ezekről akarok tulajdonképen szó- tani. Azt akarom elmondani, hogyan érlelődött meg az egyesület kebelében a népipar fellendítését tervező eszme. A gyűjtök majd minden faluban akadtak régi varrottasokra. Szép szóra, de legfóképen arra a kecsegtető kilátásra, hogy a muzeum századokra megörökíti nevöket, felemelEllentétek.

•— A Felsőbányái Hírlap eredeti tárczája. —

A Ms leánynak ezukrot adtam, Csókot adott érte.

Mindenki látta, mikor ajka Az enyémet érte.

j Szeretlek /« Mondám a leánynak És átfonta nyakam.

Titkon, mikor senki sem látta, Csókolta ajakam. . . ,, ,

A három rost.

(Folytatás.)

Hihetetlen dolgot kell most elhitetnem kegyelmetekkel jámbor olvasóim; azt hogy miképen fogta el Lassú Gáspár a nyulat futtában és mikép leve oly hires nyulászszá, hogy reáragadt a Sebes Gáspár név.

Ez a csoda bizony nem történt meg valami gyorsan. Mert mikor a lassú Gáspár elsőben kikerült a solymári vadászmester keze alá, minden

hajnalban hideg vízzel kellett ötét kiönteni az ágyból, hogy enni adjon a fáczánoknak és megnézze : nem falta-e föl malaczait a vad emse. Nincs az a nyomorult Lázár, aki siralmasabban vánszorogna, mint ahogy az erdőn bandukolt ez a szegény poczakos fiú.

Geréb mester mindig a sarkában volt.

— Szaporán, szaporán, kölyök! szedd a lábadat jobban; gondold, hogy tejbekásás kanál.

Délig a ficzkó bejárta az egész vadaskertet a vörösvári és az ürümi határig. Meg is éhezett czudarul. És mikor a mester házában eléje tettek ! egy darab nyárson sült őzezombot, egy karéj I fekete kenyeret, meg egy fél kupa fehért bort, úgy ízlett neki az étel, ital mint még soha. Ez nem volt többé a tespedő, lusta ember csömör- I letes falánksága, hanem a tiszta, jó appetitus. Most már sokkal kevesebbel is beérte, mint egykor az égett házban, és azon vette magát észre, hogy zubbonya derékszíján csaknem mindennap uj lyukat kell ütnie; úgy lefelé kezdett csappanni az ! a nevezetes dinnyehas.

És jóllakván egyszerű ebédjével, nem gondolt többé az evésre. Kezdte észrevenni, hogy van a világon egyéb gömbölyű is, nem csak a gombócz, van egyéb piros is, nem csak a cseresznye, van egyéb édes is, nem csak a nádméz. Mindezeket pedig tapasztalta Geréb mester uram

Erzsiké lányán, akinek gömbölyű volt a képe, piros az ajka és édes a nézése, a beszéde.

Az én Gáspár fiam lassan oda jutott, hogy ezt az Erzsiké leányzót többre becsülte egy tál cseresznyés, nádmézes gombócznál.

Hihetetlen dolog jez, barátim! de most következnek a még nagyobb hihetetlenségek.

Elkövetkezvén a tavasz, Erzsiké egyszer igy szólott:

— Talán ibolya is van már. Be szeretnék egy kis bokrétával í Az az én legkedvesebb virágom. Csakhogy mifelénk még nincs ilyenkor. Leg- fólebb a budai hegyek közt lehetne találni.

Mikor másnap virradóra a vadászlegény fogta a jeges-vizes csöbröt, hogy szokás szerint, kiöntse az ágyból Gáspár vitézt, — nagy álmél- kodására hült helyét találta a jeles nyulásznak, aki különben nem fogott még egy istentehénkéjét sem.

Déltájt mutatkozott csak a derék ifjú; porosán, sárosán érkezett vissza a budai hegyekről, egy bolond nagy kosár ibolyát hozva Erzsiké leányasszonynak.

Ez valóságos abszurdum! Hát még azt ki az ördög hiszi el nekem, ha azt mondom, hogy az a mindig a tyúkokkal fekvő lusta a szép holdvilágos áprilisi éjszakákon fennvirrasztott egész éjfélig, egy szörnyű pohos nagy kobozt penget-