Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-11-04 / 22. szám
"V_ évfolyam. 3fi3_ szám. 1900_ n.o-ve23aber..<3:_ Ff FELSŐBÁNYÁI TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁG! ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAI MELLETT KÖZÖLTETNEK. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Nyilttér soronkint 20 fillér. Viribus unitis. Koronás főnek a jelszava s egy (nemzetnek a zászlójára való. Egyesült erővel! Mily gyakorlati buzdítás, mily kincseket érő bölcseség megnyilatkozása rejlik e két szóban. Különösen nekünk, magyaroknak, a magyar haza fiainak kellene e szózatot kitörölhetetlenül bevésnünk szivünk táblájára, nekünk, akikről találóan mondja a népdal: »Átok fogta meg a magyart, Mert az együtt soha nem tart. . . .« Nekünk, akiknek tömörülés által kell azt a tekintélyt kivívnunk, amelyet más nemzetek számbeli sokaságukkal érnek el; mert mi oly kevesen vagyunk, hogy mint a legnagyobb hazafi mondá: »nálunk még az apa-gyilkosnak is meg kellene kegyelmezni. « És ahelyett, hogy egymást támogatva, igyekeznénk megközelíteni ama magasztos czélokat, melyek minden nemeskeblü polgár és hazafi előtt világitó fáklya gyanánt emelkednek ki a durva anyagi élet zsibongó zűrzavarából, vájjon mit tapasztalunk ? Egyetértés helyett félreértés, emberbaráti szereiét helyett gyűlölet, összetartás helyett visszavonás felhői tornyosulnak társadalmi életünk egén. Az igazság lekötött szemű isten- asszonya koldusbotra támaszkodva, házról- házra jár, mig az ármány, fényes fogatán robogva, a gyalázat sarával fecskendezi be. — Megelégedés, boldogság és jóllét helyett elégedetlenség, nyomor és szegénység kezdenek maguknak szállást késziteni falaink között. Az erők egyesülése, mely által mindezen sötét rémeket eltávolítani lehetne, csak jámbor óhajtás, melynek mindannyiszor útját állja a megrendült bizalom, a nembánomság, az erkölcsi fásultság gyilkos, romboló szelleme. Aki ezekről beszél, szava hatástalanul hangzik el a pusztában, nincs aki megértené, nincs társadalmi élet, mely a sok oldalról nyilvánuló óhajt megvalósítani törekednék. Mindenki visszavonul a nyilvános szereplés teréről, és ha ennek okát kérdezzük, hallunk nem egyet, de százat. Pedig tétlenül nézni az események folyását akkor, midőn e tétlenségből kiszámíthatatlan károk származhatnak, megbocsáthatatlan bűn önmagunk és embertár- társaink iránt. Midőn az apák részvétlensége miatt megdől egy sarkalatos jog, melynek gyökere századok méhébe nyúlik vissza, vagy meggyökerezik egy intézmény, melynek sorvasztó befolyása évrö!-évre nagyobb teher gyanánt nehezedik a köz vállaira, kárhoztató ítélet hangzik a fiák ajkairól, s az ilyen apák nem nézhetnek a jövőbe azon megnyugtató öntudattal, hogy megtették kötelességüket, az ilyeneknek »szent neveit nem fogják az unokák áldó imádság mellett elzengeni. ...» Midőn egy község vagy egy ország lakossága meg van győződve valamely eszme üdvös, életrevaló volta felöl és amellett tömörülve, küzd rendületlenül, vájjon mi az eredmény? Vájjon nem tudja-e kivívni a maga akaratát? De igen! Az erős akarat és az egyesült erő nemcsak jogos, hanem jogtalan kívánságokat is számtalanszor diadalra juttatott már és viszont: a legszentebb eszmék is megbuktak a részvétlenség, a pártolás hiánya miatt. Hogy ez igy van, bizonyítja a tapasztalat, igazolja a történelem, Atalános a panasz, hogy népünk szegény, emiatt városunk fejlődése megfeneklett. Ez igaz. De a panaszkodással legfö- lebb alamizsnát lehet gyűjteni; már pedig egy életerö's népnek nem alamizsna, hanem jövedelmező munka kell, s ha ez megvan, megszűnik a panasz, megszűnik a szegénység. Nem lehet talán minálunk oly iparágakat meghonosítani, oly keresetforrásokat nyitni, amelyek a tisztességes megélhetést lehetővé teszik ? Egyesült erővel, szilárd akarattal lehet. Az erőket ily czélra csoportosítani nem is háladatlan feladat. mindenki akarja, ilyesmire a köz-vagyonból is lehet valamit fordítani, hiszen ez nem pazarlás, csak előlegezett töke, mely busásan meghozza a maga pénzbeli és erkölcsi kamatait. Bármily körültekintő gazdálkodás mellett, kétségtelen, hogy városunk költség- vetése évről-évre jobban terheli meg a különböző forrásból származó bevételeket; mert hiába, haladni nemcsak kell, de muszáj! A kiadás emelkedik, a bevétel pedig a legjobb esetben állandó. Mi következik ebből? A pótadó. Nem bevégzett tény ugyan, de a közel jövőben várható már, hogy a bányászosztály fel lesz mentve a kereset-adón kívül minden másnemű közterhek viselése alól. Községi-adó czimén tehát bizonyos összegtől elesik a város. Ezt pótolni kell. Más mód pedig nem lesz reá, mint a pótadó emelése. És kik fogják fizetni ezt a pótadót? Azok, akik ez idő szerint is tekintélyes összeggel járulnak a közköltségek fedezéséhez. Kevesen lesznek, nagyon természetes tehát, hogy bőven kivehetik belőle a maguk részét. Lesz a pótadó 100 —120%, még talán több is. Mielőtt tehát ez az idő bekövetkeznék, olyan jövedelem-forrásokat kell teremteni, amelyek — amellett, hogy a nép nyomorán segítenek — tisztességes kenyeret adván kezébe, segítenek egyszersmind a vagyonos osztály és a város érdekein, mint amelyek beruházásaik után nem megvetendő jövedelmet élvezhetnek. És mi kell mindehhez? Ügybuzgóság, egy kis elötanulmányozás, egy kis tőke-befektetés és mindenekfelett összetartás. Viribus unitis! Lássuk már most az érem sőtétebb oldalát . . . Tegyük fel, hogy marad minden a régiben. Meg lesz tehát terhelve a vagyonosabb osztály, anélkül, hogy ezzel szemben akár nagyobb kényelmet, akár nagyobb jövedelmet élvezhetne. El lesznek tehát vetve az elégedetlenség magvai azon Halottak napján. — A Felsőbányái Hírlap eredeti tárezája. — A halottak emlékének áldoz a keresztényi hálás kegyelet. Borongós időben, bus hangulat vesz erőt az érzékeny kebleken. Amikor az ősznek első dere megcsípi a fáknak még zöld leveleit; amikor az éles őszi szél végigsivit a fák és bokrok között s utjának nyomát a lehulló sárga levelek jelzik: önkénytelenül meglepi mindnyájunknak lelkét az elmúlás, a megsemmisülés szomorú gondolata. A természet hervadása fájdalmas érzelmeket kelt a szivekben, szomorú emléket varázsol elénk, mely mintegy visszaszállva a múltba, keresi, szüntelenül keresi és végre megtalálni véli a rideg sírban nyugvó, porladozó kedvesinket, akikre való élénk visszaemlékezés valóban szomorú érzetet ébreszt a rokonszenvező szivekben. Ezen érzet kiapadhatlan forrása a hálás kegyelet szép ünnepének, a halottak napjának. Ha valamikor és valamiben, úgy ez alkalomból elmondható, s be kell látnunk ama sarkalatos igazság megdönthetien valódiságát, hogy csakugyan egyenlők vagyunk e földön és egyenlő mértékkel mérnek mindenkinek. —■ Nincs kivétel szegény vagy gazdag, koldus vagy király közölt. Vagyon, rang és kor itt nem határoz. A halál kaszája kit hol ér, egyformán lekaszálja; öreget és ifjút egyaránt. Csupán az isteni Gondviselés a megmondhatója, de emberi gyarló ész ki nem számíthatja, kinek alszik ki életének mécse előbb vagy utóbb; ki élvezi az isteni kegyet tovább, mint a másik ?! De bármikép legyen is, egy sorba kerülünk édes-mindnyáján; ma vagy holnap? nem kérdés, mivel földi hivatásunk szerint születtünk, hogy meghaljunk, és csupán az égiekben keressük leendő boldogulásunknak megnyerését. E napon ezen harmonikus szavakban egyesül a bánatos sziveknek minden fájdalmas dobbanása: »Imádkozzunk az elhunytak lelkiüdvéért!« Azt mondják, hogy a legszebb temetők Olaszországban vannak, a művészetek hazájában, ahol az elhunyt nagyoknak emlékét díszes sírhelyek örökítik meg nagybecsű műemlékekben. De a mi szivünk csak haza vonz; minket kizárólag csak a mi szerény, de természeti szépségekben bővelkedő temetőnk érdekel, ahol szeretteink porai nyugosznak. Ide, e helyre gondolunk ez alkalommal, hol minden rög, fa, viráglevél elhunyt kedveseinkre emlékeztet. Gondolkozunk. . . . Ha azok a kedves hantok avagy síremlékek szólani tudnának, bizonyára kérdést intéznének a szemlélőhöz: Te büszke ember! kinek becsvágya végtelen, nézz körül e múlandóság országában, nézz körül a sirhantok között és magyarázd meg magadnak, hogy tulajdonképen miért is vagy te oly büszke, oly nagyravágyó és másokat lenéző?! Mikor te is .............. Va lósággal beláthatod, mert be kell látnod azt, be kell látnod azt a szomorú, elkerülhetetlen valóságot, hogy bizony a földnek te is épen oly halandó férge vagy, mint a többi embertársaid. A múlandóságnak eme kegyeletes ünnepén rá kell jönni az emberiségnek azon igazság beismerésére, hogy a földi hatalom, fény, pompa s gazdagság nem lehetett czélja a véghetetlen böl- cseségü Istennek, ki mindent tökéletesen intézett, mert Írva vagyon: »Magadért teremtettél minket, Ur Isten s nyugtalanul hánykódik szivünk, mig Benned meg nem nyugszunk.« Mig én igy elmélkedem, megcsendül az imára szól hang, kigyulad a kegyelet világossága, virágok és koszorúk veszik körül a drága hantokat az egyenlőség csendes birodalmában; bizonyára nem múlja felül kegyeletben a gazdagok dús pompája a szegény mécs-világát. Magyar László.
