Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1899-06-04 / 12. szám

ITT"- évfolyam. IS- szám. 1890. jianixxs 4TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP,

Szerkesztőség: Felsőbányán.

MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP.

Minden a lap szellemi részét illető közlemények és elő fizetések Felsőbányáin a szerkesztőhöz küldendők.

Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán.

Előfizetési ára : Egész évre 2 frt. — Fél évre I frt. — Egyes számok io krért kaphatók. Hirdetések olcsó árak mellett közöltéinek.

Nyilttér soronkint io hr.

Nem ki, hanem mi?

Hála a felettünk örködé gondviselés szeli* mének, a nagy világtörténelem folyásának, hogy már leomlottak a sorompók külön válaszfalai, lejárt az emberi-nemet és emberi jogot sértő kiváltság (privilégium) korszaka, midőn a földesur a jobbágyot, a nemes ember a parasztot, a szabad sátorozással biró jobb módú czigány a szegény hontalan bolygó zsidót lenézte. Ma már hála az idő szellemének, a minden tekintetben haladó kornak, minden egyén annyit ér, a a mennyi tért vagy helyet képes elfoglalni a társadalomban, és azt szorgalma közhasznúsága, de nem egyedül önhaszonkeresése által igazán híven betölteni képes; ma már szerintem, de remélem minden valódi müveit ember előtt, ki ismeri önmagát, ismeri az egyéni, lelkiismereti szabadságot, hatáskörét, emberi méltóságát, honának, nemzetének, Istennek kíván élni-halni, ki nem fel attól, hogy elveszti azt, a mivel bir, mig a neveletlen és esztelen azt is félti elveszíteni, a mivel nem bir. Két osztály van az emberi társaságban önként felállítva: úgynevezett művelt és műveletlen osztály, vagy nevelt, neveletlen osztály.

A müveit osztály közé sorozom a legelső embertől kezdve a legutolsó emberig, ha megüti a kellő műveltség mértékét, ha mindjárt ur és szolga, gazdag és szegény, milliomos vagy filléres, aranyköntöst vagy koldus jelmezt visel is. A neveletlen osztály közé tartozik pedig minden ember, habár herczegnek született volna is, vagy ha tömérdek kincsesei, pénzzel, fényes állással, hatalommal bírna is, hogyha nem képes neki megfelelni, ha neveletlen, érdemeden,

jellemtelen, lelkiismeretlen, kevély, önző, hitetlen, nem méltó az emberi nevezetre.

Honnan van mégis a különbség, a mindent megemésztő, összeromboló idő daczára, az ezer meg ezer alakban fennálló válaszfal ezerfejü hydra osztály, mely egymás életére, vagyonára tör a társadalom kebelében? honnan származik a kölcsönös emberi, egyéni szabadságoknak letiprása, a személyi és vagyoni jogoknak a törvény ellenére tiszteletben nem tartása, vagy a sok visszaélés, visszavonás a világon, a nem mit, hanem ki mondotta legyen hallgatása ?

Egyéni meggyőződésen és tapasztalaton alapuló vélekedés szerint a különbséget, szakadást, hibás társadalmi életviszonyt, túlzott ferde helyzetet okozza leginkább az emberek között: kevélység, önhittség, irigység, gyülölség, önérdek, neveletlenség, esz- telenség, önbecsérzet, vagy önismerethiány.

A kevély ember fennen hordja a fejét, mint az üres kalász, mig a szerény ember megalázza magát, megtartja egész életén át jó és bal szerencse közt ama fontos társadalmi törvényt, illemszabályt, hogy a ki mást megbecsül, magát h megbecsüli önmagában és mások által. » Valamit akartok, hogy ti veletek cselekedjenek mások, ti is azt tegyétek másokkal.« A ki pedig magát nem ismeri, nem tudja megbírálni, miként ismerhetne, vagy ítélhetne meg másokat. A rossz lelkiismeretű ember mindég maga után Ítél, gyanuskodik, mivel szeretné elhitetni magával, hogy az egész világ rósz.

Nem kell tehát kétségbe vonni anyagi szegénysége, rendkívüli helyzete miatt ismeretlenül senkinek emberi jogát, egyéni szabadságát, képességét, nem illik elit élni ok

nélkül, jogtalanul és méltatlanul senkit, megfosztani jogától, érdemétől kenyerétől, hivatalától csak azért, mert mer a közjó érdekében felszólalni, tenni, hatni, még pedig ingyen önérdek nélkül, sőt szárnyat, tért, időt, alkalmat kell neki nyújtani, hogy élhessen, mert vannak szegény gazdagok, a kik nem tesznek semmit és ismét vannak gazdag szegények, a kik egyetlen fillérükkel áldoznak.

Ne azt nézzük tehát az indítványban, beszédben, hogy ki mondta, hanem hogy mit mondott? ne azt tekintsük, hogy ki? hanem mi? minő ésszel, szívvel, lélekkel bir valaki? mit óhajt? mit akar? ne kérdezzük, hogy születhetik-e Názáretben valami jó? mert Jézus a világ megváltója az ellenkezőről győzte meg a világot.

Az igazságnak pedig ma is győző erejének, hatásának kell lenni a világon. Tanuljunk e tekintetben igazságot, tisztaságot, hűséget, szeretetet, ügyességet, bátorságot, éleslátást, együttartást, szorgalmat, takarékosságot, egymás iránti ápolást az oktalan állatoktól, melyek jóval felülmúlják és megszégyenítik a józan észszel, szabad akarattal és lélekkel biró Isten képére és hasonlatos- ságáia teremtett embert.

Tanuljunk a hangyától hangyaszorgalmat, élelemgyüjtést a méhektöl, tisztaságot, társadalmi rendet, az ebtől hűséget, a sastól éleslátást, a galambtól párja iránti szerelmet stb. tanuljunk a kevéssel megelégedő Diogenestöl sorssal való megelégedést, ki szegény pásztortól sem szégyeneit megtanulni saját tenyeréből inni, ki oly nemesen megszégyenité a kevély világhódító Nagy Sándort magatartásával szerény hordójában, a királynak adott feleletével, midőn az előtte

=C=t|j TÁRCZA. |1»-ür ^Wisí*'6 #

A papucs.

— Elbeszélés. —

Irta: Guy de Maupassant.

Egon gróf kora reggel óta a parkban bolyongott s a szép Valentinre gondolt, akit nőül venni szándékozott, A kiszemelt ara hozománya legkevésbbé sem foglalkoztatta őt, mivel gazdag volt, de tetszett neki az a gondolat, hogy majdan e mérhetlen park urává lesz s ennek eleve megörült.

Még eddig nem tett szerelmi vallomást. Tudta, hogy Valentin anyja amúgy is örömmel fogadja őt vejéül s egyetlen szavába kerül, hogy az ifjú urhölgy odanyujtsa neki fehér kezét. Azonban azt tartotta, hogy a dolog nem olyan sürgős. A kastélyban ma nagy társaság volt jelen, ő tehát a parkba menekült, a hol nem zavarta senki.

A parkban mindenfelé zöldült és virágzott, hogy öröm volt látni. Hosszas járás után végre, árnyas utak labilintjébe tévedett Egon s egy napsugaras tisztásra jutott, melyett magas fenyők zártak körül. Eközben azt gondolta, hogy valamelyik keresztuton majd csak szemébe tűnik a kastély tornyocskája s az Útmutatásul szolgálhat neki a visszatérésre.

Valahol a fák között vizlocsogást hallott és

csakhamar egy halkan folydogáló patakot vett észre, mely kavicsos medrében, tiszta habjaival átfurakodott a zöld bokrok között. A liliomok és egyéb mezei Virágok a kelyhüket nedvesítették a csöndes vízfolyásban s az ifjú gróf, ki gyönyörtelve nézte ezt a kedves játékot, hirtelen észrevett valami tárgyat és csodálkozó felkiáltásba tört ki.

Egy papucs, egy kicsiny barnavörös papucs úszott az árral, megakadva néha a kavicsokon mig eltűnt a zöld növényzet között, hogy aztán ismét előbukkanjon a réten. Egonnak úgy tetszett, mintha soha még kisebb papucsot nem látott volna. Nyomban átugrott egy vizrehajtó fűzfa törzsén és miután czipőit a vizes fűben megáztatta, egy hosszú vesszőt tört le magának s annak segítségével partra húzta a gazdátlan jószágot. Megvárta, mig a napon megszárad s akkor zsebébe csúsztatta . . . Nemsokára aztán megtalálta a helyes utat és visszatért a kastélyba, hol éppen reggelire csöngettek,

Valentin már várt reá. Arczán rózsás pir ömlött széjjel mikor öt megpillantá: akit álmaiban már a vőlegényének nevezett, A leány magas, karcsú, barna, szóval bájos volt, ámbátor a korai időhöz képest túlságos gazdagon öltözött. Azt tartotta: mit ér a gazdagság, a pénz, ha úgy öltözködnék, mint bármely szegény leány.

Egon gyengéd csókot nyomot keze fejére, azután a kissé még nedves papucsot zsebéből előhúzva fölmutatta.

— Találtam, — szólt. — Sminthogy szerintem ön az egyedüli, aki ily parányi papucsot

viselhet, kérem, hagyja meg nállam. Ez legyen talizmánom és — tette hozzá érzelgős hangon — egyúttal édes reményem is ... .

Valentin szigorúan összeránczolta szemöldökét.

— Ez az ócska czipő nem az enyém, — felelt kevélyen, — tehát nincs mit kérnie. Ha azonban úgy tetszik, tartsa meg.

Ezzel anyjához sietett, kihez suttogó, de gyors szavakat intézett. A két nő a távolból Egent szemlélte, ki zavartan állt helyén, — a papucscsal kezében.

— Én százszoros szamár! — mormogott maga elé. — Mért is nem gondoltam mindjárt, hogy e kis papucs nem fér a lábára! De terin- gette, vájjon kié lehet ?

A kastélyban Valentinen és anyján kívül más nő nem lakott, tehát most már fölhagyott a további kutatással, sőt inkább azon volt, hogy a megsértett ifjú hölgy kegyét visszanyerje. Valóban oly szeretetreméltó volt, hogy Valentin még amaz este egy virágot nyújtott át neki csokrából. Éjszaka nyugodtan, boldogan aludt, — a virág ajkán volt. A barnavörös papucsról megfeledkezett.

Midőn Egon másnap fölébredt, tekintete a papucsra esett, mely előző napon oly óriási tapintatlanságba keverte. Gyorsan felöltözködött s a park bejárt helyeit kereste föl, mert elhatározta, hogy a papucsot visszahelyezi a viz partjára.

— Aki elveszité, — gondolta, — bizonynyal keresni fogja s tán leszek oly szerencsés . . .

Könnyen odatalált s éppen a patakhoz