Felsőbányai Hírlap, 1897 (2. évfolyam, 3-22. szám)

1897-06-20 / 13. szám

FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP.

pes s?ülő és tanító az életben olyannyira szükséges hitet és jó erkölcsöket a gyermekek szivébe átültetni. Képes-e oly ember fogékonyságot kelteni a legszentebb igazságok iránt, képes-e nemes érzelmek veteményes kertjévé tenni az emberi szivet, kinek szive az Isten és hazaszeretet szent tüzétöl nem ég, ki az emberiség nagy és szent érdekeiért lángolni nem tud? Nevelni embereket, kik az élet minden körülményei közt tudjanak lenni emberek a szó nemes értelmében, kik akkor is hiven teljesitik kötelességüket, midőn az nagyobb mérvű önmegtagadásba kerül, önfeláldozással jár.

Az emberi lélek legszebb vonása a vallásosság, ezzel kell a gyermeki lelket gazdagítani, hogy majd minden tettét felemelje, megszentelje. És itt kell az iskolának az egyházzal együtt működnie, e nagy nevélő intézettel, mely az embert végczélja elérésére vezérli s melynek legfőbb tanítója Jézus, ki ekkép szólott az övéihez: »Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket.«

Csak a vallásos lélek bir ama gyöngéd és helyes lelkiismerettel, mely a nevelő minden tettét helyesen vezérli, ez adja meg a türelmet, melyre a gyermekek nevelésénél oly nagy szükség van, azon szeretetet, mely bir az apai szeretet erejével s az anyai szív gyöngédségével s mely az iskola emberének minden tettét, mint a napsugár a felhőt megaranyozza. Ez ad türelmet az élet nyomorúságainak, mi mindenkire — a tanítóra jó mértékben vár elviselésért, azon kellemetlenségek békés eltűrésére, melyek részint tudatlanságból, részint egyeseknek nem éppen jó indulatából azok részéről is történik, kiknek érdekében fárad.

Szeretettől áthatja a tanító, mily fontos az idő, mit az iskolában tölt, mily fontos a hivatás, melyet betölt, Isten és az emberiség szeretetével betelt szivet vigyen az iskolának ridegnek látszó falai közé s működése nyomán öröm virágok fakadnak, érdeklődése nem fog lankadni, felkarol mindent, figyelmét nem kerüli el semmi, mivel az iskola ügyét előre viheti.

Angyali foglalkozás a gyermek nevelés, j

de csak az nem ismeri nehézségeit, ki nem ismeri az emberi szív mélységeit s az érzések sokféleségét. Felismeri a gyermek jó és rósz tulajdonait, folytonosén szemmel kisérni hajlamait, gondos kézzel lemetszeni a fattyúhajtásokat, életre kelteni a jónak alvó csiráit, erősíteni a hol gyenge, büntetni a vétket, megkülönböztetni a hibát a gyarlóságtól, jutalmazni a jót, folytonos figyelmet, fáradhatlan munkát s az emberi lélek alapos ismeretét feltételezi.

De nem folytatom tovább, hiszen e tárgyat kimeríteni alig lehet. Ki a tanítás terén éveket töltött s hosszas tapasztalata kincseit elveszni nem hagyta, attól még sokat tanulhatunk. Nem a szép szavakban, de a jó tettekben áll a való érdem. Ha nemzedék áll melletted, mely az igazat, szépet és nemest sajátjává tette — ha semmit sem szólsz is, élő hirdetői lesznek, hogy mily fontos volt előtted tanítói hivatalod s mily hiven betöltőd ember-tisztedet.

finis tall Lajos.

Joós Lajos polg. köri elnök ünneplése.

Csendes kis városunk lakossága e hó 7-én, pünkösd másodnapján este ritka szép ovácziót látott. A polg. olv. kör rendezte ezt szeretve tisztelt elnökének városunkból Nagyágára való távozása alkalmából. A polgári erényeknek legszebb jutalmát, a közhasznú önzetlen működésért való elismerés és hála érzelem virágainak hervadhatatlan koszorúját nyújtva át zálogul az ün- nepeltnek eltávozása küszöbén.

A mint beállt az est, a piaczon és a föut- czán mint egy varázsütésre élénken nyüzsgő embertömeg verődött össze. Nyolcz órát kongatta az estharang, a midőn a fö-utczán levő polg. olv. kör helyiségéből a kör tagjai, mintegy nyolcz- vanan, ugyanannyi polgártárs és bányamunkás által vitt fáklya és bányamécs világa és a bányász zenekar »bányász indulója« mellett felvonultak az ünnepelt lakásához a Mike Gyulaféle ház elé. A hatalmas emberáradat eleje már egészen a lakás előtt foglalt állást, a vége azonban még mindig az »Ar any korona-vendé glő« táján hullámzott.

Az ünnepelt lakásának nyitott ablaka előtt Pap Márton polg. köri ellenőr, lapunk szerkesztője, üdvözölte a volt elnököt, a polgári olvasókör nevében. Méltó elismeréssel, dicsérettel és hálával emlékezett meg Joós Lajosnak, mint a

indult az életnek Kemény Jóska, a mikor az orvosi diplomáját kezéhez kapta. Most már mindene megvolt, társadalmi állása, kenyere, csak | még egy hiányzott, — egy kis édes, kaczagó feleség, a kiről oly sokat álmodozott hosszú éjszakákon, a mikor a tanulásban kifáradt agyát megpihentette.

De ez sem váratott sokáig magára, mert három hónap múlva eljegyezte Soóky írónkét.

Gyönyörű lány volt Irénke harmatos arcz- czal, nefelejts szemekkel, aranyszőke hajjal, hó- ! fehér váltakkal, rózsapiros ajakkal szende szűzies tekintettel, szobor termettel. — Egy mesebeli káprázatos lény, kinek minden hajszála felért a napsugár ragyogásával, kinek mosolyától még az élettelen szikla is megmozdult volna.

Milyen boldog volt Jóska az esküvő napján? — azt elmondani nem lehet. Tele volt szive érzéssel, boldogitó, mámorossá tevő érzésekkel, a melyeket az ajk csak csókokkal tud megmagyarázni.

A menyasszony gyönyörű kék szemei a boldogság forró könyeivel voltak telve, mig a nyo szoiyólányok a ruháját igazgatták, a koszorút tü- zögették és a nagy fátyolt lebontották elöl az arczán és összefogták a dereka körül. Tavaszi nap áradt be a kert felől a menyasszony szobájába, sugarai színes pókhálóhoz hasonlóvá tették a menyasszonyi fátyolt.

Nagy volt az öröm, kimondhatlan a boldogság az esküvő napján, de még nagyobb volt akkor, a mikor az a csúf, hosszucsörü madár elhozta messzeföldnek virágos tavából azt a kis szöszke, angyalarczu babát, mely szentebbé erősebbé teszi a hitvesi köteléket, templommá avatja a házi szentélyt, mosolygó, viruló boldogságot, örömet, vidámságot fakaszt a szivekben.. ..

*

Aurora lehellete végig suhant a táj felett, a milliónyi tündöklő harmatcsepp felszállt az illatos pázsitról, hogy futkosó, játszi bárányfelhőkké egyesüljön a ragyogó égen. Május elsejének tündöklő, harmatos reggele volt. . ..

Mosolyogtak, kaczagtak a sétatér virágai és örömmel fürdették szirmaikat a kelő nap sugár- özönében. Minden örült a nyiladozó életnek, a vi- rulásnak, a zsibongó zene nöttön nőtt, tündöklő bogárkák, himes szárnyú lepkék repkedtek sze- i relmes zsongással, édes zizegéssel. Szerelemről suttogott a májusi szellő, szerelemről zümmögött a balzsamos levegőtől elkábult szállongó bogárka is, a levegő telítve volt szerelemmel . . .

A sétatéri korzón túláradóan jókedvű lányok, asszonyok csengő kaczagása, a tavaszi élettől nekihevült arczuk pirossága, ruhájuk halk susogása, hajuk illata, — minden, minden szerelemről beszélt.

Május reggelén, áz illatos tavasz hajnalán kezdődött az ismeretség is Irénke és Ernyei Pista fővárosi iró között, a kit egyik barátnője mutatott be neki.

Sugár, elegáns, érdekesen halvány férfi volt Ernyei Pista, lányosán üde arczszinnel, gondosan ápolt kezekkel, s tulfigyelemmel összeválogatott j ruhákká1. Lágy, dallamos hangjával, előzékeny, figyelmes modorával könnyű volt a babaarczu, gyönge, hiszékeny lelkű asszony fejét elcsavarni.

Az ismeretségből a fejlődő szerelem hatalma benső viszonyt teremtett és egy ragyogó nyári este, a mikor a csillagok miriárdja hintette szelíd fényét a földre és illatban úszott az egész liget, elcsattant az első csók, , . .

S mennyire megváltozott Irénke, az édes, hü feleség, a szerető anya? ! . ,. A szerető csókja még ott égett vérpiros ajakán, csillogó szemeiben még magasan lobogott a szenvedély lángja, megreszketett, szinte vonaglott az izgalomtól, henem j

polg. olv. kör 7 éven át volt elnökének a kör anyagi és szellemi felvirágoztatására irányult fáradhatatlan, buzgó és sikeres működéséről; sajnálva távozását, de megnyugvást keres és talál abban a gondolatban, hogy — bár időben és térben, el is távozik körünkből, szelleme, az a varázserő, mely őt mint a delej a vasparányt egygyé forrasztotta, bár merre vezesse is őt a sors keze, mindenkor közöttünk fog lebegni s az szív őszinte érzelmein alapuló viszony, melynek szorító kapcsa ö volt, nem fog meglazulni soha. Végre egyrészt örömét fejezte ki egyúttal, mert eltávozásában lépesét, emeltyűt lát, a mely körülmény remélni engedi, hogy néhány év múlva ismét viszont látjuk majd őt körünkben magasabb hivatal élén, mit szívből kíván. A beszédet az ünnepelt éltetésével fejezte be.

Az erre visszhangként felhangzott többszörös éljenzések lecsillapodása után Joós Lajos következőleg válaszolt:

Tisztelt uraim !

Nincs a föld kerekségén az a jutalom, mely polgártársaink kitüntető rokonszenvével, bizalmának megnyilatkozásával összehasonlítható volna. Igaza van a szülőnek, midőn az erkölcsöt az egyenes őszinteséget és munkaszeretetei oltja gyermeke vérébe, mert csak ez lehet az a valódi ösztön, mely az élet tengerén — sokszor küzködö- nek is — megmutatja mindig a leghelyesebb utat.

Engedjék meg tisztelt polgártársaim, hogy eme lélekemelő jelenetből merítsek magamnak ösztönző példát a jövőre is, — s azt a szeretetet és ragaszkodást, a melyet önök csekély személyemnek hódolatul hoztak, szivembe véstem örök emlékemül, hogy ama csekély munkának, a mit felsőbányái 11 éves működésem alatt úgy a közélet, mint a polgárias társadalom terén kifejtettem, mindig önzetlenül cselekedtem — méltó társemléke legyen.

Nekem, a munka jutott osztályrészemül, ebben nőttem fel; ez volt legkedvesebb szórakozásom. Az a tudat, hogy munkámmal a társadalomnak, közjónak is szolgálhatok: megédesítette annak fáradalmait.

A sors akarata az, hogy most önöktől s e kedves várostól, melyhez annyi apró, édes emlék köt, — válnom kell. A gondviselés ujjának működése ez. — El kell távoznom, azonban azt az érdeklődést, azt a rokonszenves vonzalmat, azokat az édes emlékeket, melyet Felsőbánya és polgársága iránt érezek, szivemből nem oldhatja ki többé soha semmi. A mily arányban sorsom Felsőbányához fűz és fűzött, épen olyan arányban Felsőbányáé vagyok és maradok jövőre is.

Midőn én a Polgári olvasókör elnökségére vállalkoztam, azzal a tudattal tettem, hogy itt e

azért volt ereje, bátorsága, vakmerősége hozzá, hogy oda omoljon a hazaérkező férj széles mellére, s volt lelke ahhoz is, hogy oda tekintsen abba a halovány, szenvedő férfiarezba, melynek minden vonása keserűségről, fájdalomról beszélt. Nem tudta férje még tisztán a valót, csak gyanakodott. De ez is elég volt, hogy erősebben dobbanjon meg egyszer-egyszer a szerető szív annak gondolatára, hogy talán már nem az övé az, a kit szeret, imád.. . .

— Olyan rossz hangulatban van ma Jóska!... szólott Irénke férjéhez és a kígyó simulékonyságával ölelte körül nyakát gömbölyű karjaival, a melyeknek rózsaszínű bőrén keresztül érezni lehetett a vér gyors keringését.

— Igaza van Irénke. Nagyon, de nagyon rossz kedvem van. A szivem mintha elszorulna, az agyamban pedig mintha valami háborogna. úgy érzem, mintha nemsokára valami nagyot, — életem mindenét fognám elveszteni.

Pista szembe fordult Irénkével, erős tekintete végig villant az asszonyon, azután olyan hangon, melyet csak a fájdalom, a kin hozhat elő az ember szivéből, esengett :

— Hagyja félbe Ernyei Pistával való ismeretségét. Tudja úgy fáj az nekem. A gyanú, a melyek egyesektől irt anonym levelek még inkább növelnek, keserűvé, fájóvá teszik minden ölelését, csókját. . . .

Irénke felkaczagott és még jobban Jóskához simult, ölelte, csókolta azzal a szenvedélylyel, a

mely oly édes, mámoritó volt a mézes hetekben...

*

Aranyos napsugár verődött keresztül a kis budoár ablakán s a nyári veröfény csillogó sugarai édesen ragyogták be a meleg rózsaszínre festett falakat, a mikor Ernyei Pista Irénkéhez jött.

A zsibongó lármás világnak zaja nem hatott