Felső-Szabolcs, 1925 (6. évfolyam, 2-46. szám)
1925-10-22 / 42. szám
FELSO-SZAB ELŐFIZETÉS! ÁR: Negyed évre .... 25.000 K. Tisztviselőknek . . . 20.000 K. Egyes szám ára . . 2000 K. TÁRSADALMI HETILAP Az Ált. Ipartestület hivatalos lapja. Felelős szerkesztő: dr. KASTALY LÁSZLÓ T. Kir. ügyészség Debreczen Megjelenik minden csütörtökön SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIV. Kisvárda, Szt László.utca 28 cncD Telefonszám 55 cncn VI. évfolyam Kisvárda :: 1925 október 22, Csütörtök 42. szám. Öngyilkosok. Egy olyan sajnálatos és szomorú jelenségre kell ez alkalommal rámutatnunk, hogy tragikus volta dacára is, élénken tükrözi vissza a mai társadalom zilált helyzetét és erkölcsileg megrongált alapját. Az öngyilkosok száma ijesztő módon és napról-napra szaporodik. Nem múlik el nap, hogy ne olvasnék az újságban az öngyil- kosok mindig újabb névsorát, akik azonban, a szerelmi öngyilkosok kevés százalékát kivéve, mind a nyomor vagy a gazdasági összeomlás okozta károk elől menekültek a halálba. A napilapoknak ez a mindennapi rovata olyan szomorú statisztikáját mutatja a kényszerhalálozások arányának, melytől megdöbbenve kérdezi meg minden dolgozó magyar ember ebben az országban: miért kellett ide jutnunk a megszanált és állítólag konszolidált helyzetünk dacára is. Hát tudnak-e felelni erre a kérdésre azok, akik folytonosan azt hangoztatják, hogy már régen visszatértünk a rendes kerékvágások közé és minálunk már sokkal egészségesebbek a gazdasági viszonyok, mint például a körülöttünk lévő államokban. Az öngyilkosok statisztikája nem ezt mutatja. Az a szomorú névsor, mellyel naponta találkozunk a reggeli kávénk mellett, ellenkezőleg arra utal, hogy itt, ebben az országban, esetleg csak az állam mérlege billent helyre, de a gazdasági élet még mindig bé- nultan hever és nem tud lüktetőén működésbe jönni a reánehezedő terhek súlyaitól. A napról-napra megismétlődő öngyilkosságok azt igazolják, hogy a társadalom minden rétegéből, tudóstól egészen a cselédig, még mindig nagy tömegek vannak munka nélkül, akik a mindennapi kenyér után való hajszát megelégelve, az éhező család, a siró gyermek és az adósok hajszája elől egymásután menekülnek a jótékony halál karjaiba. Nem hisztérikus tünet ez, mintahogy igen sokan szeretnék ráfogni és nem az idegileg lerongyolt és kábult-agyuak mániákus menekülése az élet nehézségeitől. Nem. Hanem igenis jellemző és szomorú dokumentuma annak, hogy egy magára maradt kis ország, ha erejének kilencven százalékát agpoli- tikumban meriti ki, a meglévő tiz százalékkal nem tudja adófizető polgárainak nyugalmas jólétét biztosítani. Minálunk pedig most egy hetedhét országra szóló játékbarlangot akarnak létesíteni, valamilyen zopotti érdekeltség ajánlatára. Hadd növekedjék a kalandorok, a munkakerülők és öngyilkosok száma. A halál lista ugy- látszik még most is kicsinynek bizonyul, hadd jöjjenek hát az újabbak, akik majd egy óriás nagy temetővé varázsolják Magyarország eddigi virágos kertjét... (y.) Adatok az 50 éves kisvárdai áll. el. iskola történetéből. (Folytatás és vége.) Nagy dolog volt ez abban az időben. Hiszen az akkori iskola politika szinmagyar községek tanügyére nagy súlyt nem helyezett. Eléggé biztosítottnak látta azt az egyes hitfelekezetek által íöntartott iskolákban. A kérelmező iskolaszék pedig éppen arra hivatkozott, hogy Kisvárdán az összeírás szerint 849 tanköteles van s ebből csak 86 tanulót képesek ellátni a fennálló felekezet TÁRCA. régi jó időkről — Keletafrikában. Irta: Debreczeni Gyula. Mert hát ilyen is volt Keletafrikában, bárha ott nem szükséges, mint itthon, úgy 60—70 évet visszamenni, hogy a régi jó időkbe találjuk magunkat. Keletafrikában ehhez 20—25 év tökéletesen elég. Akkor még nem állottak a nagyobb parti városokban az egzotikus villák és paloták, akkor még nem árasztották el éjjel kókuszpálmák zizegő levelei alatt álmodó várost a villamos ivlámpák nappali fénye, automobilok sem száguldoztak, előkelő kávé- házak sem ragyogtak, európai kényelemmel berendezett luxus hotelok sem pompáztak. Nem koptatták az aszfaltot — mert nem is volt — fehérruhás, keménygalléros, lakkcipős gavallérok s nem sétáltatták az európai delnők, legújabb, Drecolle és Raguin párisi kreációit a tengerpartot övező kasnarinek s datolyapálmák lombjai árnyé- kában, Szóval — a régi jó idők voltak. Hahó! a paloták helyén bungalovok húzódtak meg, az ivlámpákat petroleum ; mécses helyettesítette, — ott, — ahol. Csak : a „rickshaw" karjai fogták át a fáradt járó- j kelőt, kik a korcsmákban verték el az ezres | rúpia bankókat s még csak fehér ruhát vagy j kemény gallért sem vettek fel hozzá, hanem barna khaki vászonruhát, feltúrt ujjal, nyitott nyakkal. S európai hölgyek ? — még csak az hiányzott volna ! Bibik! néger lányok, fekete, mint a subick! s fehérfogu, mint az alabástrom, ringójárásu, párducmozdulatu. Hahó! — a régi jó idők ! „Akkor kérem" — mondta egy „öreg" afrikai ismerősöm tréfás lóditással: „akkor kérem még a korcsma ablakából lövöldöztük az oroszlánokat." Vadállatok, — oroszlánok, leopárdok, elefánt, orrszarvú viziló, antilopok csak úgy nyüzsögtek a véghetetlen pusztákon s még az európai ültetvényesek is szilajabbak, fé- kezhetetlenebbek voltak, mint ma. , Afrikában meleg van, nagy meleg! s még a fehér férfi ereiben is hevesebben forr a vér. Fehér nők akkoriban még nem igen merészkedtek ki, csak legfeljebb a parti városokba — s az ország belsejében élő nőtlen ültetvényes, a hatalmas őserdőkben vadászó életerős európai férfi különös pillantásokkal méregette az országban élő legnemesebb vadnak, a fiatal fekete asszonyoknak, lányoknak kigyó termetét. Szépek a mi európai delnőink. Finom tejfehér arcukon a hajnalpir rózsaszinü fénye világit. Hajuk mint a fölkelő nap vagy mint a leszálló éjszaka. Szemeik, mint a galambszemek csörgedező patakok partján tejjel mosva és szépségük teljében. Ajkuk, mint a hasiték a gránát almában és mint a rózsa, mely myrrhától csepeg. Testük, mint a legszebb elefántcsont. Szépek ők, gyönyörűségesek, mint egy virág Sáronból s mint egy rózsa a völgyben. Senki, senki hozzájuk nem hasonló. De a sötét Afrikában a titokzatosság s rejtélyek világában sem mind csúnyák a fekete Évák. Oh ! bizonyára nem ! Egyszerre zizegve hajlódnak félre a borassuspálma legyező-levelei s kíváncsian kukucskál ki közülök egy pár izzó fekete gyémánt. — Már el is tűnt. Ők feketék, de ők kedvesek. Ők feketék, dehát nem szép-é az éjszaka ? A fekete márványnál simább-é a fehér elefántcsont? Az ébenfa kevésbbé kemény-é, mint a büszke cédrus ?
