Felső-Szabolcs, 1920 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1920-05-27 / 7. szám
Ki&várda, 1920. I. évfolyam, 7. szám. _______________Csütörtök, május 27. cs ütörtökön és vasámp. Előfizetési ar: Negyedévre 36 K, Egyes szám 1 K 50 f. Szépirodalmi, társadalmi és közgazdasági hetilap. Felelős szerkesztő: BOBSÁS GÉZA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: KISVÁRBA, Somogyi utca 1. sz. Csak magyarul! Valamikor, nemis olyan régen bujdosóba estem. A kultúra tultengésben szenvelgő oláh hatalom elűzött arról a vidékről, melynek minden fáját, bokrát tizenhét hosszú esztendő szép emléke véste lelkembe. Földönfutóként hazám földjén elhatároztam, hogy az oláh szóból elég volt fülemnek, most már csak ott ütöm fel tanyám, ahol majd más nyelvet nem hallok, csak magyart. Hadd feledjek. Kisvárdára küldtek s jöttem. Itt már csak nem sérti többé fülemet idegen szó, hisz Magyarország szivéhez oly közel esik. A hires Nyírségen csak nincsenek mások, mint magyarok! Mennyire csalódtam 1 Az utcákon, de különösen a kereskedésekben valami zagyva, német nyelvhez hasonló beszédet hallottam folyton-folyvást. Hát ez mi ? Itt se magyarok laknak ? Elkeseredetten állapítottam meg, hogy vannak itten olyanok, akik szívesebben beszélnek németül, mint magyarul, pedig az utóbbit szívták magukba az anyatejjel. Az oláh megszállás alatt még csak megértettem, hogy az alkalmazkodó képességű zsidóság németül beszélt. Az oláhnak hizelgett, ha e vidéken sem beszélnek magyarul, mert fájt a foga a Tiszáig terjedő területre, s az általános német beszédet fel lehetett volna használni az en- tentenál arra, hogy neki Ítéljék, ha már nem magyarajku a lakosság. A sok galíciai is itt volt még akkoriban, s azok tényleg nem tudtak magyarul. Ma már ez is megváltozott. Az oláh odébbállott, galíciai vendégeink is megláthatták annyira hőn óhajtott szülőföldjüket a kormány jóvoltából. A német nyelv azonban itt maradt, él és virágzik tovább. Most is sérti fülemet ufon-utfé- len. A kereskedésekben mire való az? Talán csak nem azért, hogy a falusi vásárlót jobban be lehessen fonni. Legalább a falusiak ezzel magyarázzák. A polgári becsülettől megengedett hasznot a kereskedő nyíltan bevallhatja a vevőnek, hisz neki is meg kell élnie, befektetett tőkéjének és ráfordított munkájának ellenértékét joga van nyíltan is megszerezni. Aki ezt nem teheti, vagy nem teszi nyílt őszinteséggel, aligha jár a polgári becsület utján. Valaki azt mondhatná, hogy kul- turembernek mi kifogása lehet a német nyelv ellen; mindenki úgy beszél, ahogy neki az legjobban esik. Ez igaz, illetőleg igaz volt eddig, de ma már fordult egyet a világ kereke s vele együtt, sajnos, hazánké is. Ellenségeink országunk testéből hatalmas darabokat téptek le azzal az ürüggyel, hogy ott nem magyarok laknak, mert nem tudnak vagy nem akarnak magyarul beszélni. Ennek a hazug beállításnak hitelt adott az entente. Talán csak nem ezt akarták bizonyítani a Nyírségről is, mikor két született magyar zsidó folyton németül beszélt. Ez az oka, hogy megbot- ránkozom, ha német szót hallok. A magyar ember, már lovagias gondolkodásánál fogva is, mindig szívesen beszélt, ha törve is, azzal saját nyelvén, aki nem tudott magyarul. Ma azonban olyan világot élünk, hogy elfelejtettünk minden más nyelvet . . . Csak a magyarhoz ragaszkodunk görcsösen, mert a nemzeíi érzésen kívül ez az összekötő kapocs köztünk és elvesztett véreink között. Azoknak tilos a magyar szó, mi pedig németül beszéljünk! Csak nem akar ez is az entente előtt bizonyíték lenni ? Hisz ez hazaárulás volna! Lőw Imánuel állítólag azt mondotta, hogy Magyarországon csak el- németesedett magyarok laknak. Nem tudom elhinni, hogy Kossuth Lajos (3 „^Felső-Szabolcs“ tárcája. Diákszerelem. Bocsánat, nagyságos asszonyom, hogy '&y. ismeretlenül beköszöntöttem házukba, de. kedves férjével óhajtottam találkozni. Iskolatársak voltunk sok éven át s szinte gyermekes örömmel vágytam viszontlátására. Gyermekéveim javarészét e városban töltöttem, kedves férjével jócimboraságban éltünk, jóban-rosszban mindig elüljártunk a főtisztelendő piarista tanár uraknak hol örömére, de leggyakrabban bosszúságára. Szüleim később elköltöztek innét, én is velük mentem s itt hagytam kenyeres pajtásomat. De, ne vegye rossz néven, kérdeznék valamit. Úgyis szeretném bevárni urát s igy kellemesebben múlik az idő. Arca oly ismerős előttem, mintha láttam volna, vagy talán ' ismertem is nagyságos asszonyomat leánykorában. Nem ott laktak-e a Váradi utcában egy zöldzsalus házban ? Bólint, tehát jól emlékszem. Hisz akkor még nevét is tudom. Máskának hívták. Most már elmondhatom, legfeljebb mulatni fog rajta: nagyságos asszonyom volt az én első szerelmem. Még most is élesen elém. rajzolódik az a pöszi, kékszemü kisleány, ki mindig a zöldzsalus ablakból nézegetett ki. Akkoriban a harmadik polgáriba járhatott, én még talán az ötödik gimnáziumot láboltam. Abban a korban lehettem, mikor az efajta legények szivök körül valami meleg bizsergést kezdenek érezni, de még nem tudják, hogy mi. Inkább Jókainak, meg Mikszáthnak a diákéletéből vett rajzaiból jutnak arra a gondolatra, hogy nekik ideált kell választaniok. Én is úgy tettem. Ideálom a kisleány lett, ki a zöldzsalus keretben oly jól nézett ki szőke hajával, éj- szin szemével. Az ő nevének kezdőbetűjét véstem magam elé a padba, ö hozzá intéztem első’ iirai megnyilatkozásaimat, csak ő róla szólt titkos könyvem, melyet valamelyik Verne-féle regényből szedett titkos Írással jegyeztem. S én azt a szőke kisleányt személyesen nem ismertem, soha az életben nem váltottam vele még csak egy szót sem. Valóban mily csodálatos is a gyermekszív, mily kevéssel beéri! Látni s róla álmodozni, ez neki elég . . . Kedves férje, Miska barátom (szivem titkát hogyne közöltem volna lelkem felével,) biztatott, meg kell vele ismerkedni s mi diákésszel a leglehetetlenebb terveket eszeltük ki. Nem akarom untatni, de egyet elmondok, legalább azért, hogy kedves férjét érte, ha jó későn is, kapassa ki. Kifundál- tuk, hogy mikor a lányka hazafelé jön az iskolából, szembe megyünk vele, Miska mellette elhaladva gáncsol vet neki, mire okvetlen el kell esnie. Itt következett volna az én szereplésein: hölgyemet felemelni, bemutatkozás után haza kisérni, előbb azonban lovagias mivoltomat is bebizonyítani azzal, hogy Miska barátomnak utána kiáltsam : Károlyi ur, ezért még számolunk! Ez ugyan az ismerkedésnek cseppet sem szokott, még kevésbé udvarias formája, de mi azt gondoltuk, hogy — hatásos lesz. Hajh, de bennem hiányzott a bátorság. Szidott is váltig Miska, hogy lehetek olyan gyáva, de bizony én a platói szerelemnél sosem mertem tovább menni. Miska nagy unszolására egyszer mégis nagy elhatározásra szántam magam: köszönni fogok neki. A biztatáson kívül nagy lendületet adott tervemnek az a körülmény, hogy uj kalapot kaptam. Fekete, ragyogó posztókalapot, keményet. Vasalt nadrágomon, kétfelé fésült szénfekete hajamon kívül ez lett harmadik büszkeségem. Mosolyog, úgy látszik, derengeni kezd már emlékében a ficsur kisdiák képe. Ismétlem, az uj kalap ösztökélt arra, hogy köszönni merjek. Természetes, önbizalmam megnőtt, hisz keménykalapja az egész osztályban nem volt senkinek. Két napig tanultam tükör előtt, hogyan kell vele gavallérosan köszönni. Végre nemes elszántsággal nekiindultam az utcának, hogy ta- lálkozhassam. De mintha a külső ajtó nyillott volna, talán kedves férje érkezett haza, abbahagyom tehát, hisz talán nem is igen érdekli. Nem ő. Udvarias kérésére folytatom. Az igazat megvallva, jól esik a visszaemlékezés, pedig még nem vagyok abban a korban, hogy csupán emlékeimnek éljek,
