Felsőszabolcsi Hírlap, 1910 (23. évfolyam, 27-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
10 FELSŐSZABOLCSI HÍRLAP 1910. december 25. a derék fián, akit — ha az Isten el nem vesz — milyen „szerencsét“ csinálhatott volna. Még én is megsirattam szegény fiút. De Balajtiné, mig élt, mindig magával hordozta azt a lovas képet s a halálos ágyán is — mint hallottam — az volt az utolsó kívánsága: tegyék mellé a koporsóba is. . . . Hópelyhek. — Karácsonyi történet. — — Hallgasson hát ide, majd elmondom, mi történt azzal a szegény Rabcsák- kal és hogy hogyan lett vége ! Érdemes meghallgatni. — Hát tudja : hogyan halt meg? Hon- nét tudja ? — Ejh, várja be a végét! Lehetetlen magának valamit elmondani! Folyton közbekotyog !... Azt tudja ugy-e, hogy az a Rabcsák dijnok volt a minisztériumban ? De elbocsájtották. Pedig nem tett semmi olyasmit. Hiszen emlékeznek rá, milyen csendes, szolid, apró emberke volt ? Mégis elbocsájtották, mert bolondokat beszélt össze-vissza. És ezt nem is csodálom, mesés, vad gondolatok tombolhattak a fejében szegénynek. Mert ne higyje ám, hogy a szelíd, csendes, jó emberek : azok az egyszerű, az egyatomu lelkek ! Dehogy! A gonosz, a rideg emberek : azok az egyszerű lelkek! Amilyen például a Pritsch, az a kiaszott, sárga, denevérarcu cseh kucséber ! Az ilyen, ha álmodik is, legfeljebb olyasmit lát, hall, hogy az igazgató, a méltóságos ur hivatja, mert megakarja neki mondani, hogy mától fogva ő, a Pretsch lesz a szakosztályfó'nök, mivel a Vuskits az éjjel meghalt. A Rabcsákok ellenben!? Ohó! Azok, ha kiszabadulnak a hivatalszolga zöld ernyője alul, egyszerre átváltoznak. Barátságosan lóbálják az ernyőjüket és nagyon illedalmesen kitérnek mindenkinek, hogy megzavarják őket a gondolataikban. Mert ők akkor nagyon szépeket, dicsőket álmodnak ! Például, hogy van egy kis birtokuk valahol falun és ott a birtokon, meg egyáltalán mindenütt az ő kis feleségük az úrnő Hogy mindenütt ? No igen! Azt persze nem beszélik meg magukkal, hogy ez mint lehetséges, de hiszen azért álom, hogy ne kelljen a kerítés-gerendák leverésével zörögni! Ugy-e ? Nos, egy esős napon egyszer csak bemenekül hozzájuk a — Pretsch. És kezet csókol az ő feleségüknek Ők nagyon szívesen látják a főnököt és most végre másról is beszélnek vele. nemcsak az aktákról . . . . Vagy más ilyesmit álmodik a Rabcsak ott kint az utcán, az olvadozó hó felett billegő erős levegőben, De minden álmának középpontja a felesége, az édeskedves felesége. És amikor hazaér! ? Óh jaj! Hol a birtok!? Sehol. Ebéd is csak éppen hogy van ! Ilyenkor a Rabcsák dühöng, tombol, pedig hiszen szeretne odaborulni az asszonya rongyos cipője elé! Maga sem tudja, kire dühöng. Talán önmagára vagy arra a szeszélyes hatalomra, amelyik úgy intézkedett, hogy az ő feleségének csak olyan gyámoltalan védelmező jusson, amilyen ő. — De édes barátom, hiszen igy sohase jutunk a végére 1 — No, no, no ! Csak várjon ! Hát egyszar csak meghalt a Rabcsák felesége. Tudja, az olyan sápadt, vékony kishiva- talnoknék hamar meghalnak... És a Rabcsák ott, a homályos kis szobában ráborult a merev, sápadt kis figurára és nagyon buzgón, nagyon rimánkodva kérte a felső hatalmakat, hogy hadd maradjon ő, az asszony magüvegesedett szemében ezután is az, aki eddig volt, védelmezője ! Hogy az asszony ezután se tudja meg, hogy akinek addig otthon, vacsorautánon- kint áhítattal hallgatta a szavait, tulajdonképpen holmi félénk, alázatos kis emberke, aki meggörnyedve áll a nagy Pretsch előtt. Azután elvonultak előtte azok a napok, amelyeken a kabátja alatt vitte a felesége egyetlen selyemblúzát a zálogoshoz ... Aztán eljött a temetés. És a Rab- csáknak, abban az elállónyaku fekete kabátban szorongva, amelyikről a telesége el tudta hitetni vele, hogy nagyon jól áll neki, kénytelen volt végiggyötrődni, hogy a lakását kitárják, hogy a napfény betóduljon a nyomorúság minden szögletébe, hogy a szomszédok végigbámulják a rettenetes, buta tortúrát. De hát annak is vége left. A Rabcsák újra bejárt a hivatalába és egy darabig nagyon csendes volt. Hanem egyszer csak elkezdte ám beszélni, hogy a felesége ma ezt meg ezt vásárolta a csarnokban ennyiért meg ennyiért. Eleinte még a dijnokok, ezek a piszkoskezü jenidge szívók is hallgattak, de később, amikor a Rabcsák egyszer azt mondta, hogy szeretné, ha valami rettentő nagy veszedelem csapna íe, talán földrengés, vagy árviz, hogy ő megmenthesse a fe leségét, — a jenidge-huszárok vigyorogni kezdtek, hogy! A Rabcsák és veszedelem ? Hiszen már októberben úgy füt, mint a bolond! No, és igy ment a dolog, ment mindig beljebb. És mérgedt el egyre jobban és jobban, A vége aztán az lett, hogy a Rabcsákot elbocsájtották. Nagyon kíméletesen és nagyon óvatosan, de elbocsájtották. Mit is csináltak volna vele egyebet? Hiszen utóbb mára másoló-papirra is egyre azt firkálta : — Lenke,... Lenke. Elég az hozzá, hogy Rabcsák kicsöppent. Ekkor eljött hozzám és elpanaszolta mindazt, ami vele történt Mert érdekes, hogy ő mindent tudott a legpontosabban. De, azt mondja, néha megszédül és olyankor nem ő beszél, hanem valaki más, a háta mögül. Vigasztaltam ; adtam is neki néhány forintot. Elment. December eleje lehetett. December közepéig eléldegélt a pénzéből, karácsonykor azonban már csak a szivárványszínű gondolatok tartották benne a lelket. És azok sem tartották sokáig. Karácsony estéjén ugyanis a Rabcsák felvette utolsó vagyonát, az elálló-nyakú fekete kabátot és kilódult gyalog a temetőbe. Este volt; a karácsonyfák már mindenütt fel voltak gyújtva. A temetőben azznban nem égett egyéb, csak az őr szobájában a lámpa, ott kint pedig csak a Rabcsák szive. De az annyira égett, lobogott, hogy majdnem kiégette az eibo- csájtott dijnok torkát. A hó sűrűn, vastagon esett. Rabcsák leült a felesége sírjára és a tenyérébe hajtotta a kezét. És egyszer csak alulról, a föld alól megszólalt a sápadt, vékony asszony : — Józsi, menj haza! Megfázol! — Nem megyek ! — felelte a Rabcsák. — Itt vagyok legközelebb hozzád, itt maradok ! — Menj haza, Józsi! Menj haza és én majd átölellek a gondolataimmal! Akkor leszel legközelebb hozzám ! És képzeld, hogy ezek a billegő, apró, fehér szárnyacskák, a hópelyhek, ezek meg a te gondolataid és ezek meg majd átkulcsolnak engem ! Menj haza ! De a Rabcsák akkor még úgy sem ment, nehogy egyet is elgázoljon a gondolatai, a billegő, libegő fehér szárnyacskák, a hópelyhek közül. És csak iiit ott mozdulatlanul és nem bánta, hogy az egyetlen ingósága, az elálló-nyakú fekete kabátja átnedvesedik, összegyűrődik, öszeugrik. Mert persze a godolatai, amint odaértek a testéhez, szétfolytak, elolvadtak. És akkor ott ültében, a gondolatai zizegése közül tisztán hallott bizonyos emlékezetes mondatokat. — Ugy-e Józsi, majd hozol nekem estére egy hatos ára kenyeret ? — Megdicsért ma a Pretsch, Józsi ? — Józsi, én félek! De te itt maradsz velem, ugy-e ? Rabcsák egyre közelebb jutott az asz- szonyához, mert a gondolatai, a zizegő pelyhek egyre jobban befedték a sirdom- bot. De befedték őt is, a fekete kabátjával együtt. Amikor az őr reggel rátalált, azt hitte, valami hólepett fatönk, vagy mi? ... így lett vége a Rabcsáknak ! — Hallja-e maga most valamelyik készülő regényének az utolsó fejezetét adta be! Mert különben ugyan honnét a csodából tudhatná mindezt? — Hogy honnét tudom ? Hiszen mondlam, hogy az elejét maga a Rabcsák mesélte el! A többit pedig csak nem nehéz kitalálni, ha az ember ismeri ezeket a Rabcsákokat ? Irta : Cholnoky László. Temetéskor. Hívogató harangszóra megreszket a lélek bennem, Temetésre harangoznaks oda bizony el kell men[nem. Végignézni, hogy borulnak sirva rá a koporsóra, Virágdusan, koszorúsán, hogy viszik ki nyugovóra. Végig nézni sok kis gyerek reménytelen árvaságát, Maghallgatni árvább asszony szivettépő zokogását, S kórusban hogy segít néki a falu apraja-nagyja A jó Isten ezt a nagy-nagy bubánatot mért is adja! Ha valakit el is szólit, ne fájna az senki másnak, Annyi tenger könnyű miért kjsérője a halálnak ? Hisz a sorsunk odaát csak pihenés lesz, örök álom Ne hagyna hát itt se senkit, ki keserg az elmúláson. Huszár Loli. Az élet. Csak jönnek az évek...tűnnek az évek... Az ifjú tavasz tüze, vágya elillan! S mikorra a nyár gabonái megértek; A busmosolyó ősz sóhaja itt van ... De elfagy az ajkon ez js, mire tél lett, — S kialszik az élet I Megszülettünk e nagy világra ... Ki tudja, mint? — Ki tudja, mért? És lebbenünk csak vagyról-vágyra... Esdünk szerelmet, — hirt, — babért! Érezzük jól, hogy megcsalódtunk: Parányi kéj jut - sok bajért! S alighogy éltünk : meg kell halnunk ... Ki tudja, mint ? — ki tudja mért ? Tóth Andor.
