Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-04-18 / 16. szám
Fehérgyarmat 1913. II. évfolyam. 16. szám. április 18. fehergtarihat Társadalmi hetilap. Egész évre .... 8 kor. Félévre ...............4 kor. El őfizetési árak: Negyedévre. ... 2 kor. Egyes szám 20 fillér. Lelkészek és tanítóknak egész évre 6 korona. Felelős szerkesztő: Dr. HUNWALD IZIDOR. Megjelenik minden pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: »KOSSUTH«-NYOMDA, FEHÉRGYARMAT. Hirdetések díjszabás szerint és előre fizetendők. Nyilttér soronként 40 fillér. Községi utak. A képviselőtestület legutóbbi ülésén két indítványt tárgyalt, mely egyes községi és közdülőutak jókarba hozatalát kívánta. Élénk tanujele ez annak, hogy a hihetetlenül rossz karban levő utak javítása községünknek oly égető kérdésévé kezd válni, melyet előbb utóbb feltétlenül rendezni kell. A képviselőtestület mindkét kérelmet elutasította. Ha e határozat azt jelentené, hogy a képviselőtestület nem akar az utakkal törődni, bizonyára helyteleníteni kellene azokat, azonban a képviselőtestület minden tagja teljesen át van hatva a tudattól, hogy a jó utak a mai kor gazdasági és kulturális előhaladásához nélkülözhetetlenek. Az utak javítását azonban ötletszerü- leg, előzetes szakértői munkálat nélkül elrendelni s végeztetni vétkes könnyelműség volna; a beterjesztett kérelmek épen ily ötletszerüek, indokolatlanok voltak s ezért nem voltak teljesíthetők. A kérelmek ugyanis a község belterületétől távol fekvő közdülőutak rendbehozatalára irányultak, minő hatást keltett volna a közönségben, ha ily utakra a község nagyobb összeget költött volna akkor, mikor a község belterületén végigvonuló utczák nagy része az év háromnegyedében járhatatlan s megközelíthetetlen. De annál nagyobb a község mulasztása abban, hogy ezen utak javítására vagy kiépítésére eddig jóformán semmi gondot nem fordított. Kétségtelen; e mulasztásnak is van mentsége. Községünk teljesen vagyontalan, a pótadó már eddig is 64 százalék, melyhez közel jövőben az iskolafentartási költségek fognak járulni, a község vezetősége tehát nehezen szánhatja reá magát oly munkálat ajánlására, mely a községi lakosok terheit lényegesen emelné. Érthető e tartózkodás azért is, mert a községi utak javításának követelése csak újabb keletű. Az utolsó két év szomorú tapasztalatai terelték a közönség figyelmét e kérdésre, belátták, hogy alkatmas közlekedési utak hiányábbn a gazdasági kulturális fejlődés megakad, a megélhetés lehetősége megszűnik. Fordított helyzetben vagyunk — a müveit Nyugathoz képest — mint egész Magyar szág volt a múlt század huszas éveiben. Földünk akkor bőven ontotta a terményt, de nem volt ki megvegye, nem volt hová, mivel s milyen utón szállítani. A pénz minimális volt s szinte saját zsírjába fulladt az ország. Mi is el vagyunk maradva — s pedig elsősorban utak szempontjából — a haladó világtól, a pénzforgalom igen csekély, de zsírunk sincsen és a folyton növekedő közterhek s fokozódó igények maholnap elsorvasztanak minket. Létezésünk, megélhetésünk forog kockán, a lassú, de biztos tönkremenetel ellen kell védekeznünk minden erőnkből addig, mig nem késő. E védekezésnek első lépcsője az utak járhatóvá tétele. Nem szenvedhet kétséget, hogy utcáink s utaink csak úgy lesznek járhatókká, ha müutakat létesítünk, de bizonyos hogy ez igen jelentékeny költségbe kerül. Azt hisszük azonban, nem lehet oly összeget befektetni, mely busásan be ne hozná kamatait. S utóvégre ha volt a községnek pénze gyalogjárda építésére, kell hogy legyen az utcai közlekedés létesítésére is. A gyalogjárda nyolcz év alatt fizetendő ki s évente a kamatokkal A „FENÉRáyARMRT“ TÁRCÁJACSENDES ÓRÁK. Irta: Fábián Károly Egyedül vagyok. Tanulnom kellene, de mint mindig, mikor tanulnom kellett ment el a kedvem a tanulástól, úgy most sem akarózik biz' az. Elkondolkozom sok mindenről, ami máskor eszembe sem jut. Majd felhúzom a hét mérföldet lépő csizmákat s hátat fordítva az alkonyodé mának, messze belegyalogolok a mind szürkébb, mind egyhangúbb múltba. Hosszú utón, rövid utazással máris a berlini császári Schloss előtt gyönyörködöm a National Denkmalban. Eszembe jut, hogy mily áhítattal s félve tapintottam meg akkor, miikor először láttam, a talapzaton pihenő félmeztelen katonának durva nagy lábujját, s kíváncsian kopogtattam meg a hatalmas Germania terjedelmes szoknyáját, vájjon csupa vas-e az, vagy csak krinolin. Még hallom a kongását, mikor már ismét itthon vagyok, Keleteurópában, s féligmeddig jólesik gondolnom arra, hogy hiszen van még Euróbából egy kis szalag, mely még tőlünk is keletebbre van, melynek már mi is Nyugat vagyunk. * * * Egyszer, egy szombati napon busán ballagtam negyedik emeleti lakásomba. Lassan haladok a némettel, sohse fogom megtanulni, s más ily pessimisztikus gondolatok forogtak agyamban, mikor észrevettem, hogy a ház- mesterné, egy öreg, töpöröpött asszonyka, nagy igyekezettel takarítja a lépcsőket, s az egész heten át rátapadt porból, piszokból győzelmesen bontakozik ki az olcsó linóleum színe. Nem mondhatom, hogy eredeti színe, mert bizony kölcsön kapta ő azt, különben nem kopott volna meg oly hamar. Ott kuporgott a kis asszonyka a lépcsőn s izzadtan tekintett fel a már lepuczolt fokokra. Szinte látszott az arczán, hogy máris a jövő szombatra gondol, a melyen jelen fáradozásának teljes hiábavalósága fog beigazolódni. Mikor engem észrevett, azonnal tisztelettudóan húzódott félre, de előbb hirtelen ráteritette nagy törlőrongyát vagy két lépcsőfokra s mondott is hozzá valamit abban a sok német fülnek is idegen berlini beszédmódban . . . Bár nem értettem meg szavait, jóakaratulag, helyeslőleg feleltem rá: Ja, ja. Azzal nekirugaszkodtam, s mintha csak épen arra figyelmeztetett volna, hatalmas iramodással ugrottam át egyszerre három lépcsőfokot, jól vigyázva, nehogy poros cipőm a kiterített rongyot meg is érintse. Sikerült 1 Megnyugodva léptem át még egy nehány fokot, a vett lendülettől is mintegy taszítva, mikor az asszony kissé hangos és méltatlankodó szavai visszafordulni késztettek. Kérdve tekintettem rá, mire ő hangosan ismételte szavait, melyekkel azonban én ép úgy jártam, mint az előbbiekkel: nem értettem meg. Hanem azért ráhagytam neki: Ja, ja . . Adieu! A legfelső fokról véletlenül lenéztem a frissen súrolt lépcsőn; hát ott láttam egymásután sorakozni jól kifejlett lábam nyomait, melyeket a poros csipő tett halhatatlanná a jövő Szombatig. Ekkor gyűlt agyamban világosság, hogy az asszony nekem bizonyosan nem azt mondta, hogy ugorjam át a törlő kendőjét, hanem hogy töröljem meg a lábaimat. De már késő volt. Kikaczagtam magam magamat, de másnak nem mondtam el, hogy jártam, mert bizony szégyeltem, hogy olyan botfülem volt. Most leírtam, de avval a megjegyzéssel, hogy csak az nevessen ki, aki megértette volna. * * * Kaczagást hallok. Csak úgy magamból, belülről jön az, onnan, ahol az emlékezés székel, s mégis úgy tetszik, mintha az egész szoba tele lenne vele, tele lenne egészséges, szívből jövő, őszinte kaczagással. Csak a gyermekek és a boldog emberek tudnak igy kaczagni.
