Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)
1912-03-01 / 9. szám
9 szám. — IV. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Fehérgyarmat, 1912. m&rciua 1. Társadalmi, gazdasági s szépirodami hetilap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre ..........8 K. Fé l évre...............4 „ Neg yed évre.... 2 K. Egyes szám ára 20 fill. Famunhatars: bortnyik GYÖRGY ■ 1 ■ ág. ev. esperes lelkész. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. Magyarádi BOROSS LAJOS — Nyiltér soronként 30 fillér. — A lapot érdeklő minden közlemény valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr, Magya- rádi BOROSS LAJOS ügyvéd Fehérgyarmat, cimére küldendők. A magyar zászló. „Három szinii a nemzeti lobogó, Mind a három becsülettel ragyogó.* így kezdődik az a nemzeti jelvényünket, a magyar nemzeti lobogót dicsőítő egyszerű, de igen szép vers, melyet lelkesültséggel szavalnak kicsinyke nebulóink az iskolában. Valalahányszor e versikét hallom, eszembe jut régi múltúnk és dicsőségünk és látom, mint hordozza azt a magyar lobogót Nagy Lajos dicső serege tül az országon a 3 tengerpartig, lelki szemeim előtt tűnik fel az igazságos Mátyás megdönthetien seregével, a mint kitüzeti e nemzeti lobogót épen úgy Nándorfehérvár bástyái ormára, mint a büszke, megalázott Bécs falaira. E dicső jelvény alatt harcoltak a Bocskayak, Rákóczyak, Thököliek és II. Rákóczy Ferencznek lelkesült serege Pro pátria et Ibeirtate; (a hazáért és szabadságért) e szép lobogó vezette és lelkesítette 1848/49-ik évi szabadság harcunkban a félistenekként harcoló halhatatlan honvédeket csodáról csodára, diadalról diadalra. Ha véres lett, ha rongyos lett is e szent lobogó, de még ellenségünk nem tiporta sárba, nem a nyilt csatán, — soha! És most mégis mit olvasunk? ! Prágában a jó csehek meggyalázták, sárba tiporták a magyar lobogót: nemzeti legszentebb jelvényünket. A hivalalos közbelépés, mint Írják, megtörtént, de ez nem menü fel őket a gyalázatos cselekedet elkövetésétől, nem menti fel őket attól, hogy a merész tetten felháborodva megvetésünknek ne adjunk "kifejezést. Jó csehek, hisz’ azért szólítalak jónak, mert 1848/49-ik évek után, midőn mi gyászoltunk és az absolitismus minden hatalmával ránk ült, ti voltatok szívesek hozzánk jönni, a hatalom zsoldjába állani s országunkat elárasztani. Kitelt belőletek bezirker, zsandár, dobos, klarinétos, verklis. Jó volt ez a magyar föld, mely titeket táplált egész a poczakosságig, úgy-e jó volt a magyar türelem, melyet irányatokban tanúsított, nem bántván közületek egyet sem, nem küldött orvvul támadva e- gyet se a más világra ! Sőt tovább megyek, a melyik közületek jól viselte magát, még (az aranykorotok megszűnése után) magyar feleség s vele birtokot vagy állást is kapott. Hány családot tudnék felmutatni, mely osehből eredt, ma már fiai vagy unokái előkelő állásúak. Úgy-e, hogy jók voltunk hozzátok, de ti ezt elfelejtettétek, hátunk megett támadtok meg orv- vúl, vagy vakondok módjára bennünket. Gyertek velünk szembe, szánjatok velünk nyilt haroba. Lesz gondunk, hogy kiporoljuk azt a kabátot, melyben cseh lakozik. Ha kell nektek zászló, törődjetek a magatok zászlójával. De hol van az . . . elbújt, keressétek. Ott van a fehérhegyi dombok alján, ott vesztettétek el ön- állóságtokat egy csúful végződött csatában. Tanácsolom tehát.nektek: „Ne bántsd a magyart* Bortnyik Qyörgy. A kantinos leány. Szerelmes lettem én még újonc koromba, A honvéd-kantinos Böske leányába. S a kis szőke-szépség viszont megszeretett, Találkát is adott, mikor csak lehetett. De egyszer zokogva borult a váltamra; Hogy szidja s gúnyolja velem a mamája. S könnyező szemekkel zokogva kért engem: Szöktessem meg őt, ha igazán szeretem. „De édes babuskám, mit mond az Istenért ?! Hisz’ elfognak mint egy katona szökevén yt De az uniformist hogyha letehetem: Bármi lesz kérése, parancsolhat velem. Megszöktetem ha kell, Isten úgy segéljen! Ahová akaija, az mindegy lesz nekem.“ Ragyogó könnyeit letörli a leány, — Amely még ott fénylett szép szeme, [sugarán. S fönséges haraggal toppantott a kövön, És megvetőleg szólt: „civillel nem [szököm I “ Zengfő. A TITOK. = Irta: Zengő. — A „Fehérgyarmati Hírlap“ eredeti tárcája. Katonai körökben általános feltűnést keltett annakidején Szamossy Ödön őrnagynak és fiának, Szamossy Zoltán főhadnagynak a hadi pályáról való hirtelen eltávozása. Talányszerűbbé tette a dolgot, hogy apa és fiú egyszerre adták be lemondásukat. Két városnak ez volt napokig legfeltűnőbb szenzációja. Az ismerős körökben, — kivált a nők részéről — sok mindent összehordoztak a lemondás okaképen, de a rejtély igazi kulcsát senki sem találta meg. A két ex marsista az indító okot incognito tartotta a legjobb barátok előtt is. Affér utón pedig úgy eltűntek, hogy a városok szimatja őket többé el nem érte. Ami pedig boldogságukat illeti, — melyet a szép egyenruháért kaptak cserébe, — hát azt egyik szamosmenti kis falu akácos kastélyában élvezik gyöngéd női ölelések, asz- szonyok között. Nem vagyok vén szipirtyó, ki pletykagyártással keresi kenyerét, — de miután megtudtam a két hadfi lemondásának indító okát, nem szívelhetem, hogy a kiváncsi érdeklődők előtt tovább is titok maradjon e különös de — szép történet n. Az újdonsült főhadnagy alig várja, hogy vége legyen az ünnepélynek. Szűk neki a tiszti kaszinó, pedig abban fi most a nap hőse. Ma léptették elő. Ennek örömére esznek és isznak a helyőrségi tisztek. Sebaj .... A második aranycsilaggai a zsold is emelkedni fog. De őt nem ez foglalkoztatja most. Nem. Neki nem a nagyobb honoráruim imponál, hanem a kitüntetés, a cim. Ezt várta régen. Megígérte neki, hogy mihelyt előléptetik, megkéri a kezét. Ez a perc elérkezett. A mai naptól fogva — főhadnagy. Repülni szeretne mint a madár, hogy a kínzó bizonytalanságtól szabaduljon. in. Csinos, elegáns nő ül a kandalló mellett. Szabályos szép arcán bánatos redök nyomai látszanak. Kezében kézimunkát tart. Szemben gyönyörű, rózsásarcu lányka hi* mezget. A nő kézimunkája felett nézi a szép vonásokat, mely szakasztott az övé, csakhogy fiatalabb, bájosabb kiadásban. Ilyen volt 6 is tizenhét éves korában. Talán most is olyan volna, ha a sors kegyetlenül nem bánik vele. Gondolatai végig nyargalnak a bánatos múlton. Összeráskódik. Hangtalan ima kél ajakán. Kéri a sorsot, hogy Ot, csak öt kímélje, szive egyetlen hatását — gyermekét. Hamvas pilláin könnyek csillognak. A leány észreveszi ezt s negindultaa szól:
