Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)
1912-03-01 / 9. szám
2. oldal. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP 1912. március 1. „élet és világ.“ (Folytatás.) Sajnos, de széles e hazában nehéz a népnevelő helyzete, nem csak a fizetés csekélysége, hanem társadalmi helyezete miatt is. A tanítók értelmi fokának emelkedésével nem emelkedett arányban társadalmi elismertségük, különösen nem a magyar vidéken. Ha itt-ott történt is elismerő kivétel, de mondjuk meg sem a nép, sem a birtokos-vagyonos osztály, sem az intel- ligentia, nem tudta kellően méltányolni a néptantiók legnehezebb missiói munkálkodását. Sokan még mindig úgy tekintették őket, mintha kontár mesteremberekből kerülnének ki, s igy magukhoz emelni, avagy épen családjukhoz befogadni nem tudták, nem akarták. Fontos munkájukat pedig éppen nem respektálták. De szerintük, mire való is a népnek tanítása, nevelése ? ! Így okoskodnak sokan. Ez a törvényileg elrendelt általános tanítás csak átka lesz e hazának, társadalomnak, mert igy sociálistákat nevel az egyház és állam; ilyenekből nem lesznek jó munkások, hűséges cselédek, mert a tudomány elcsavarja fejüket, s megbénítja eddigi hitüket és a társadalmi rendbe vetett meggyőződésüket s a felsőbbség és munkaadók i- ránti régi hagyományos tiszteletüket. Ha más országokban, mint pl: Angliában, Németországban is igy gondolkoznának, akkor bizony nem gondolnának hódításra, terjeszkedésre a világ minden részeiben a legfontosabb munkakörök elfoglalására. Bizony akkor nem dicsekednének az említett országok értelmi és anyagi fölénnyel a többi kultúrára keveset adó államok felett, de igy mint müveit és szorgalmas munkás nemzetek hódítanak is. Ázsiában, Afrikában ők az urak, sorra építik a vasutakat, a gyárakat, elfoglalják vagy megveszik a jövedelmező bányákat, kezükbe tart— Mama, te megint sírsz. Mond, mi bajod ? — Téged siratlák, kedvesem. Fáj, hogy a sors a te utadba is uniformist állított. Hiába jöttem veled a magányba, hogy eldugjalak a katonák elől, azok mégis rádtaláltak. Ha le nem győzöd szenvedélyed, az én sorsom vár reád is. A leány telt, gömbölyű karjait anyja nyaka köré fonvá, elérzékenyülten szólt: — Ne sírj mama. Jó leány leszek. Lemondok róla. Bár érzem, tudom, hogy soha többé nem fogok szeretni. — Az idő mindenre gyógyirt hoz, gyermekem. Te még oly fiatal vagy. Szi- vecskéd kiheveri a megrázkódtatást s idővel feleded őt. — Soha, mamácskám! De hagyjuk ezt. Megígértem, hogy lemondok róla, de ha el- jő, bizonyosan megkér tőled. Hallottam, hogy előléptették és ő ezt a terminust tette fel. Terád bizom, mint beszélj vele. Nekem nem lesz erőm szólani. Az anya megcsókolja leányát, s lágy cirógatással igyekezett megnyugtattni, mint vergődő madárfiókát az édesanyja. IV. A főhadnagy ott ül jövendő boldogságának tényezői körében. Elhangzott vallomására szorongva várja a választ. A leány ják a világkereskedelmet, pénzzel ellátják az egész világot. Mi bizony még hazánkban sem vagyunk urak, mert ha csak egy kicsit megszorítják a pénznek hazánkba való özönlését, felemelik a kamatlábat (a mint az újabb időben is többször megtörténik) rögtön megzsibbad minden tevékenységünk, izzadunk munkálkodunk, előbbre.nenni nem tudunk. Nem csoda! Földeink, birtokaink adóssággal túl vannak terhelve, legtöbb birtok uj gazdát cserél, a régi nemesi curiák egymásután omlanak össze. Szivem vérzik, ha azt látom, mivé lett a független nemesi úri osztály az utóbbi időben. De nem időzöm most tovább e szomorú thé- mánál, visszatérek ezen közbevetések után népoktatásunk ecsetelésére. A legujjabb statisztikai adatok kérelhet- len szigorúsággal kimutatják, hogy Magyarországon a magyarok 43 %-a nem tud olvasni, a tótoknál csak 22 %, a németeknél még kevesebb, 3 %>. A románoknál legrosszabbul állanak a népoktatási visszonyok. Szomorú adat ez a magyarságra nézve, nekünk kellene jó példával előljárnunk, hisz’ mi volnánk a vezetők állalmilag is, de sajnos csaknem leghátul kullogunk. Igen, mert „nem törödöttség“ a jelszavunk Nemhogy az okkupáít Boszniát, melyet történelmi jusson magunkénak tartunk, meg tudnánk magunknak hóditaní, de még ez országot is nehezen bírjuk. Addig az osztrák és a cseh minden fontosabb positiót eíloglal az okkupáit tartományban, mi meg majd csak töröljük szemünket, verve melleink, hogy ki lenne más Úr őseink örökségében, mint mi. Késő minden, mikor az élelmes, tanultabb német és cseh, már minden epret leszedett életünk, s igy csak a büszkeségünket takaró mellveregeté- sünk marad meg, de már a csinos boszniai falattól törülhetjük szemünket. Hej pedig mennyi magyar vér omlott ki e kis országért úgy a múltban mint az ujjabb elfoglaláskor 1878-ban Magláj utcáin omlott a magyar huszáignoráltan hallgat, arcát mély pir borítja. A parthie ránéz, ki akarja szeméből olvasni a boldogságot, do a szép pillák félig zárva maradnak. A mama nyugodtan kötöget. Nem mond sem igent, sem nemet. Leteszi kézimunkáját s elkezd mesélni. Atyám hivatalnok volt egy vidéki városban. Tizenhét éves voltam, mikor egy ifjú ügyvéd irodát nyitott szomszédunkban. Hamarosan megismerkedtünk. Ismeretségünk nemsokkára szerelemmé változott. így történt, hogy egy este igy szólt hozzám: — Kisasszony, én megkérem a kezét. Én kézszoritással feleltem, s akkor éjjel nem tudtam aludni. Atyámnak volt egy jómódú tanulöpaj- tása. Fiát akkoriban küldték ki a kadétiskolából a helybeli helyőrséghez, s nemsokára kinevezték hadnagynak. Atyám hamarosan tudomást szerzett erről s a főhadnagyot raeg- invitálta hozzám. A tiszt azon a napon jött nálunk először, melyet az ügyvéd nekem tett Ígéreteihez képest megkérte kezemet. Szüleim nem utasították el egészen. A döntést zsengekoromra való tekintettel későbbre halasztották. E naptól kezdve a hadnagy és az ügyvéd állandó vendégeink lettek. Nekem feltűnt, hogy a hadnagyot kitüntető szívélyességgel fogadták szüleim, az ügyvédre úgy szólván rok vére, a Mollináry bakák és a többi magyar ezredek is mind hősies elszántsággal harcoltak, az 1908. évi ok- kupátióban is ott a montenegrói határon nem egy jó magyar katona és magyar tiszt pusztult el a Feketehegy lakóinak orv fegyvere és a gyilkos hideg miatt. Vérrel szereztük vissza ősi vagyonúnkat, de véráldozat s hozzá műveltségi hatásunkkal kell azt a jövőben megtartani. Ez a műveltség a mai kor legszebb, legmenesebb fegyvere, ezzel hódítsunk ma is, hódítsuk meg magunknak ezt a szép Magyarországot, de hódítsuk meg Boszniát is. Ez a hódítás kezdődjék minden vonalon; nem csekély feladat, mert a magyar nemzet minden egyes tényezőinek részt kell abban venni. Találgatjuk, honnan van az, hogy a nemzeti kultúrában úgyszólván a leg- magyarabb vidékek vannak hátul ? ! Ez biz’ onnan van, mert a magyar alföldi városokhoz tartozó tanyákon alig-alig találunk iskolát. A messze szórványokban elterülő tanyákon nehéz az iskoláztatás, mivel a 6—12 éves gyermekeket téli idő, viz, szélben 10—16 kilométerről bajos a városba vagy községbe küldeni iskoláztatás végett. De ezen is lehet segíteni. A közelfekvő tanyákat társítsa az illetékes község vagy város, szervezze bokor tanyákká, és minden ilyen bokor tanyán állítson iskola-tanitólakot, szervezzen tanítói állást. Ezen álláshoz tanítónként csak 100 korona szükséges, a többit szívesen nyújtja az állam, Itt előttem áll a nyíregyházi bokor tanyák példája, 25 tanítói állás van ott a tanyákon szervezve, minden gyermek beiskolázva. A tanyaiak szeretik az iskolát, megbecsülik a tanítót, mert már tudják és értik, hogy a tudás és értelem hozza meg a mindennapi kenyeret s jóllétnek fokozatos emelkedését. Bortnyik György. (Folytatása következik.) ügyet sem vetettek. Én, mint vendégekkel illik, köteles modorban társalogtam velük, de szivemben az első hely az ügyvédé volt. S ő bízott bennem. Hitt szerelmemben és sohasem volt féltékeny. Várt türelmesen. A hadnagy sohasem vallott szerelmet. De hogy kezemre pályázik, tudtam nagyon jól. Sejtelmem nem csalt. Szüleim egyszer előhozakodtak vele. Megmondták, hogy megkérte kezemet s oda is Ígértek, ha beleegyezem. Szivem összefacsarodott. Úgy éreztem, képes volnék leköpni a hadnagyot. Gyűlöltem, mert nem szerettem ... .Gyűlöltem, mert hátammögött dolgozott ............. Magának akarta vindikálni a jogot, hogy szivemet megszerezze, anélkül, hogy kérdezné : adom-e ? . . . Gyölültem, mert útjában állott boldogságomnak . . . Kijelentettem, hogy nem leszek a felesége. Apám dicsérni kezdi az apját, aki neki jóbarátja. Vagyonát, mely gondtalan megélhetést nyújt. Származását, mi a társadalomban előkelő helyet biztosit. A hadipályát, mely dicsőséget .terem satöbbi. E szép szavak nem érték el a kellő hatást. Én hajthatatlan maradtam. — Vagy ügyvédnő leszek, vagy pártában maradok — mondám. (Folytatása a következő számban,)
