Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 8. szám
Fakutya 9. A HÁROM-MONDATOS SZÍNÉSZ TALÁLT TÁRGYAK OSZTÁLYÁN — AZ az űrrakéta az envém... SZÍNÉSZEK EGYMÁSKÖZT Nem akarom néven nevezni, bár tulajdonképpen büszke lehetne arra, hogy nevét fel fogja jegyezni a színész-történelem. Nincs kimagasló szerepe, a kritika többnyire meg sem említi nevét, de ha mégis, akkor így: „A műsorban szerepelt még...“ és számos más név között ott az ő neve is. És mégis, bizonyosra veszem, hogy neve ott szerepel majd a színészek aranykönyvében, ha nem is arany hanem, mondjuk, alpakka-betűkkel. Ő ugyanis a „három-mondatos“ színész. Nem a színpadon. A színpadon előfordul, hogy hat mondata is van, vagy tíz. Ö az életben három-mondatos. Találkozol vele az utcán. A másik oldalon megy, te az innensőn. Titokban reménykedsz, hogy nem vett észre, de ez lehetetlen. Szeme sasként jár körbe, hol talál valakit, akit ismer. Integet, hadonászik, átfut az úttesten a száguldó autók között. Szeme tele mohó érdeklődéssel. És amikor eléd áll, jön a „három mondat.“ — Hogy vagy? Mi újság? Milyen voltam? így, egymásután, lélekzetnyi szünet nélkül, hadarva, miközben kissé halszerű szemét mereven arcodra függeszti és várja szájadból a választ. Nem az első mondatra, hiszen az nem érdekli, hogy te hogy vagy. Nem is a másodikra, hiszen amúgy sincs újság és ha van, az neki teljesen érdektelen. A harmadik mondat a fontos. Milyen voltam? Egy postást játszik, aki bead egy levelet és azt mondja: „Nem ajánlott, csak közönséges.“ Vagy egy kifutót, aki csomaggal érkezik és így szól: „Tessék vigyázni, törékeny!“ Vagy egy rendőrt, aki nem szól egy szót sem, csak átsétál a színen. Erről akarja hallani a véleményedet. Hogy milyen volt ő, amikor átment a színen, micsoda nagyszerű lábmunkát végeztek lábizmai és milyen csodálatosan lendőri volt az arca, amint körülnézett, hogy minden rendben van-e? Tekintete arcodon nyugszik, hipnotizál, kér, könyörög, parancsol, kell, hogy el légy ragadtatva alakításától, kell, hogy azt mondd: „öregem, remek voltál, fantasztikus, hogy milyen atmoszférát tudsz teremteni a színpadon. . .“ Ilyenkor megkönnyebbülten sóhajt fel, az égre néz, mint aki azt mondja, hogy a tehetség Isten különös adománya, de félszemmel már a járókelőket figyeli, nem jön-e valaki, akihez oda lehet rohanni és elhadarni a három mondatot: — Hogy vagy? Mi újság? Milyen voltam? Mert csak a színházi bennfentesek tudják igazán, hogy nincs kis szerep, csak nagy hólyag. — Legutóbb, amikor Hamhtet alakítottam, a halálozási jelenetben olyan tökéletesen haltam meg, hogy a közönség zokogásba tört ki és egy hölgy elájult. — Az semmi! Amikor én játszottam Hamletet és meghaltam a nyílt színen, biztosítási ügynököm, aki az első sorban ült, felugrott, elrohant a lakásomra és kifizette feleségemnek az életbiztosításom összegét. Ä PÄRFÖMSZÓRÓ BOSSZÚJA