Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 8. szám
Fakutya A társaságban Anna volt a legszebb nő. Fiatal, elvált aszszony mindössze huszonhétéves, szive és keze szabad. A doktor úr még csak annyit tudott róla, amennyit látott, hogy: szép s afféle egészséges, nyugodt nő lehet. Szeretett volna Anna mellé ülni, de a nem túlságosan hoszszú dívánon Annát két idősebb asszony fogta közre s azokat nem illett volna helycserére felkérni. A doktor úr mást nem tehetett, mint hogy magához ragadta a szót s nagy hangosan, fölényes mosollyal, széles gesztusokkal történeteket adott elő, szórakoztatta az egész társaságot, de történeteit mégis Annának szánva. E történetekből persze mindig az derült ki, hogy ő, a doktor úr, milyen bátor, nemes, becsületes, okos és leleményes. Harctéri esetekkel kezdte, azt gondolva, hogy az effélék tetszhetnek legjobban az olyan régimódim asszonyos, szinte madonnás nőnek, mint Anna. Zsendicénél — szerencse, hogy nem ismerte senki ezt az ételnevet — ő, a doktor úr, szalasztott meg tizedmagával egy hadosztály oroszt. (Hadiszakértő nincs jelen, nem számít tehát, hogy egy hadosztály körülbelül negyvenezer ember.) ötször került gépfegyvertüzbe a doktor úr, körülötte mint a legyek hulltak az emberek (holott mindössze csak tizen voltak), de őt nem fogta a golyó. Anna valami uborkasavanyítási szakkérdést tett föl halkan, súgva, a szomszédjának, az egyik idősebb asszonyságnak. Ö, a doktor úr, gyanakodott először Ruszka-Krajnában a szép grófnőre, aki persze, hogy kémszolgálatokat végzett az oroszoknak. A grófnő hadbíróság elé került, el is vette méltó büntetését, hej pedig micsoda gyönyörű, arisztokratikusan szép teremtés volt! Anna ásított. Ő, a doktor úr, mentette meg az ezredpénztárt a nagy visszavonuláskor. Milliók voltak a pénztárban, kizárólag aranyban, de nem hiányzott a pénzből egy rézgaras sem. Anna nem ásított, mozdulatlan arccal nézett a semmibe. És milyen szép volt így! A doktor úr kifogyott a harctéri történetekből, hiszen olyan régen volt, amikor a nagybátyjától hallotta azokat. Rövid időre átengedte a szót másoknak. Néhányperces szünet is adódott, KITARTÓ UDVARLÁS ÍRTA: NAGY LAJOS mialatt Anna szomszédja visszatért az ecetes uborkára, majd átiibbent a rántott sertésbordára s a sültkacsára és a doktor úr ismét belekapcsolódhatott a diskurzusba, másfajta hőstettekkel. Hát igen, egyszer ő fogadásból megevett két sültkacsát és ötven darab túrósgombócot. A jelenlevők ámultak és bámultak, valaki közbeokvetetlenkedett, hogy az a kérdés, mekkorák voltak a túrósgombócok. Anna asszony az asztalterítő mintáit bámulta. Talán kényes hölgy Anna aszszony s az ilyen evési rekordok nem is imponálhatnak neki. Sőt talán még az ellenszenvét is fölkeltik. Jöjjön tehát valami más, talán valami a doktor úr mesterségének köréből! — Volt egy ügyfelem, — kezdte a doktor úr, csak úgy ahhoz kapcsolva új történetét, hogy az ifjú S. őt orvosnak hitte, mert, hcgv mindenki doktor úrnak titulálja — volt egy ügyfelem, egy szegény, de becsületes iparoseinber, bizonyos Seiler nevű. Hát ez a Seiler valami orgazdasági ügybe keveredett. Egészen ártatlanul, ugyanis a menyasszonya beszélte rá, hogy vegyen meg hat vágón zabot. — Minek a zab egy becsületes iparcscmbernek? — kíváncsiskodott valaki. — Hát éppen ez az! Ezt kérdezte az ügyész is. Nem is kérdezte, hanem firtatta, magyarázta, elemezte, egy órán keresztül, ügyfelemnek ezt az érthetetlen cselekedetét. A bírák arca egyegy kérdőjel volt: minek a zab egy szegény, de becsületes iparosembernek? Már úgylátszott, hogy elveszett minden s védelmemnek az lesz az eredménye, hogy a vádlott megkapja a maga egy évét, én meg nem kapom meg a íiszteletdijamat. Anna asszony most egy pillanatra fölnézett s halvány mosoly rezdült meg a szájaszélén. A doktor úr lelkesen folytatta: — Három óráig tartó védőbeszédben mindent elmondtam, amit csak egy becsületes iparosember védelmére felhozhat az ügyvéd. Kezdtem azzal, hogy a régi germán jog szerint a tolvajnak levágták a jobbkarjat. Es figyeltem az ügyészt, a bíróságot, kémleltem a hatást. Hajthatatlanoknak látszottak. Az egyik szavazóbiró mingyárt a védőbeszédem elején, amikor a germán jogra hivatkoztam, bólintott s én nem tudtam, azért bólint-e, mert jót mondtam, vagy mert helyesli, hogy a tolvaj jobbkarját levágták. Fokozódó szorultságban kitűnő ötletem támadt. Zárómondatul ezt dörögtem el: az vesse rá az első követ, aki még sohasem vétkezett! Anna asszony elbiggyesztette a száját. A társaság férfi tagjai gúnyosan mosolyogtak össze. A doktor úr belátta, hogy csak akasztófahumorra! javíthat a helyzetén. Valaki szándéktalanul is segítségére sietett, mert ezt kérdezte: — Na és mit kapott a vádlott? Az eredeti gondolata az volt a doktor úrnak, hogy a jogeset diadallal, a vádlott fölmentésével fog végződni. Most azonban, az utolsó pillanatban, fordított egyet a történeten: — Követ nem dobtak ugyan rá, de elítélték másfél esztendőre. — Brávó! — hangzott fel egy gúnyos bók. Anna asszony nevetett. Segített kinevetni a doktor urat. És a doktor úr elhallgatott. Komor és zavart lett. Az egyik asszonyság azonban felállt Anna mellől, átült egy fiatal leányhoz. A doktor úrban új lángot vetett az életösztön, rögtön oda telepedett Anna mellé. De most már szerényebb lett: — Asszonyom, oly ismerős maga nekem, — rebegte halkan, áhítattal. Anna hallgatott. — Bizonyos, hogy valahol már találkoztunk. Anna némi kíváncsisággal nézett a doktor urra, megnézte, mintha eddig nem is látta volna: — Nem hiszem. — Az ura kolléga, ugy-e, ügyvéd? — Elvált asszony vagyok, a férjem mérnök volt. — Balatonfüred? Taormina? Vagy talán... Budakeszi? — Budakeszin nem jártam, — tiltakozott Anna. — Hopp, meg án! Anna most csacugyan várakozóan bámult a (oktor úrra. U- gyan micsoda samárságot fog megint mondani! — Nem járt naga az Almautcai elemibe? Anna fel akar kacagni, de ahelyett elpirult: — Jártam. — Egy majákon találkoztunk. Maga nyolcév» lehetett, én tizenhárom voltm. — És a háorús élmények? — Azokat éy füllentettem. A háború alatt rég gyerek voltam. Anna most nedvesen fölkacagott. Ez mársok! Tehát... ez már valami, Jfcy hazudik ez az ember, minti könyvből olvasná. Érdekes. — Most ár emlékszik rám? — kérdezte) doktor úr. — Nem. — Ne is mlékezzék! Mert... egy kis konzságot követtem el. Anna emkezetében fölvillant valami. — Egy ú leöntötte tintával a fehérruhiat! Most m mindegy volt, sőt talán így lt jó. A doktor úr büszkén boti a saját mellére: — Az áú én voltam. — Jé-é! — Igennert maga más fiúval beszélteti. — Magkomisz! Tudja, hogy inennyi szvedést okozott maga nekem? ogy hogyan megvert otthon a imám? — Beásson meg. Gyerek voltam. De azi a doktor úr szeme ragyogott büszkeségtől. Mintha ezt mlta volna: én már akkor mily ügyes, életre való legény voh! Az isiit és az is maradt. Már ha ebek közt abból ítéljük megmi azután történt. Néhánperc múlva ugyanis kiváltak társaságból, a doktor és Annaülön ültek egy sarokba, két >más melletti fotőjbe és súgtabeszélgettek véget érni nem.arón, élénken, vidáman, fölkacagva. ; :restetés i’ ! Keresi NAGY TIBORT, j ’aki 56 novemberében < !! BécsbRotshild Spital 64.) | ’Ameria ment, valamint! ! NAGGÉZÁT (Öcsit) és J 11ARY-akik Svédországba ! > ' \ mente <1 i Értést kér: Mrs. Lívia J | BULYI, 51 Bon-Accord 1 > Avene Bondi-J. N.S.W.! '! (Austr) «
