Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1964 / 8. szám

6. Fakutya KÖSZÖNÖM URAM!... Különös neszre ébredtem. Hir­telen felültem a keskeny szállo­dai ágyon és feszülten figyeltem. A nesz nem ismétlődött. Talán csak álmodtam? Lehet. Már majdnem újra elaludtam, mikor megint hallani véltem a furcsa kopogó neszt. Ejnye! Mintha a balkonajtó felől jönne! Merőn néztem a nagy üvegajtó függönyét és — nem, nem kép­zelődöm — emberi árnyék vető­dött rá! Hm. Marseiile-ben vagyok, per­sze. Kikötőváros. A végletek vá­rosa és a meglepetéseké. Sebtében magamra kapkodtam valamit. Ekkor azonban a folyo­sót verte fel szokatlan lárma. Többen lehettek kint és a szo­bám ajtaja előtt tanakodni kezd­tek: — Nem, itt nem lehet! — Igaza van, — felelte egy mély basszushang — okosabb lesz, ha a háztetőn nézünk utá­na! Az újságíró kíváncsisága fel­ébredt bennem. Már nem törőd­tem az erkélyen álló hölggyel, kitártam a folyosóajtót. Három férfi haladt el szobám előtt, de megtorpantak. A hotel igazga­tója volt az egyik, a másik a szálló detektívje és a harmadik egy rendőr. Csendben várakoztam néhány percig. Mikor a kihalt folyosón elhalkult a rendőrcsizma kopo­gása is, az erkélyajtóhoz léptem s mindkét szárnyát sarkig kitár­tam. Kicsi nőalak surrant szobám­ba s halk, idegenszerű angolság­gal egyszerűen ennyit mondott: — Thanks! — aztán aggodal­mas mozdulattal becsukta az üvegajtót és összehúzta a függö­nyöket. Néma csodálkozással meredtem rá. Különös kis figu­ra volt, de nagyon bájos. A ter­mete egészen apró, majdnem já­tékszerű, de tökéletes arányok­kal. A ruhája a legutolsó divatú és nagyon finom. A hangja, a beszédje kétségtelenül elárulta: maláji vagy kínai félvér lehetett, az ő sajátos, furcsa dallamu an­golságukkal szólalt meg újra: — Oh, köszönöm, uram! Ön... ön nagyon kedves. Én... én Katie vagyok. ÍRTA: JOSEPH RENAUD — Miért üldözik? — Katie semmi rosszat csi­nálni! Éppe l ellenkezőt! Ez van igazság, igen! — És miképpen került az er­kélyemre? — Fürdőszobaablakon keresz­tül. Katié ott elbújta. Mikor rend­őr jötte, Katie kimászta abla­kon és tovább tetőpárkányon, aztán le balkonra. Füttyentettem. Ez aztán tel­jesítmény! — Katie az első emeleten lak­ja övé férjjel. Férjnek van go­nosz ellensége. Ellenség kilopta amerikai filmszinésznő szobájá­ból nagy gyöngysort. Ilyen nagy gyöngyök benne! És belelopta Katie férjének kofferba. Enyim férj sem van rendőrséggel jóba, de nem lopja soha! Katie félte, hogy rendőrség ott találja gyön­gyök és tette minden jóvá! Be­másztam amerikai nőhöz és vit­te vissza gyöngysort. Katie minden szót mulatságos és kifejező arcfintorral és kéz­mozdulattal kisért. De akármi­lyen meggyőzően adta elő kis meséjét, az bizony mégis hihe­tetlenül hangzott. Hogy nem fe­lelten neki, zavart, bizonytalan lett a hangja. — Uram, Katie szépen kér, tessék megmotozni... Katie es­küszik, hogy nincs nála gyöngy­sor! Ide nézze! Kinyitotta a ruháját, kifordí­totta a zsebeit, végigveregetett a csípőjén és szétzilálta a haját. — Jó éjt, sir. Ön igazán ked­ves és jó volta Katiéhoz. Oh, kö­szönöm, uram! * Másia' józan nappali vilá­gosságban egy nagy vendéglő zsúfolt parkjában ebédeltem. Egyszerre csak felfedezem egy régi-régi ismerősömet, amint az asztalok között ide-oda ténfereg s láthatóan keres valakit. Hisz ez az öreg Paranguet! Tudtam róla, hogy jelenleg Marseilles közbiztonsági felügyelője. Éppen inteni akartam neki, de ő hama­rább észrevett. — Hogy van? — kérdezte, mintha csak tegnap találkoztunk volna. — Megengedi, hogy az ön asztalánál fogyasszam el a fe­ketémet?! Hogyne engedtem volna meg! — Úgy hallom, ön újabban kis szállodapatkányokat rejte­get?! Megdöbbenve meredtem rá. No ez ugyan nem vesztegeti hiá­ba az idejét! De Paranguet csak mosolygott. — Ezúttal szerencséje volt. Mert akármilyen hihetetlenül is hangzik, én elhiszem Katie me­séjét. — Hogyan, ön ismeri? — Igen, régi ismerősök va­gyunk. Katie félvér, az apja eu­rópai, az anyja maláji. Katie ü­­gyei már egész nagy aktacsomót tesznek ki! — Hogyan, hát mégis? ... —• Katie nem gonosztevő, sőt, törvénybeütköző cselekedetei mind jóságból fakadnak! Majd­nem azt mondhatnám, becsüle­te.0 bűnök! Keletázsiába orvos­ságokat és kötszereket csempé­szett, hogy a benszülötteket á­­po.hassa lázított, maga is részt­­vett lázadásokban, szidalmazta a helytartó közegeket és valljuk be, nem ok nélkül! Legutóbb aztán belépett az Üdv-hadseregbe. Pisz­kos lebujokban részeg matró­zoknak, teherhordóknak és ban­ditáknak prédikált mértékletessé­get! Mosolyogtam. Paranguet is. — Igen, ebbe a csöpp kis te­remtésbe rengeteg tettvágy szo­rult! De nemcsak lebujokba, de előkelő szállókba is ellátogatott s a tiszteknek és ültetvényeseknek szemére lobbantotta fényűző éle­tüket. így ismerkedett meg Be­noit-val. Fejébe vette, hogy ezt a megrögzött hamiskártyást, a hí­res kártyakirályt is jó útra téríti. Benoit ugyan a mai napig nem tért meg, viszont Katie fülig be­leszeretett. Benoit is megperzse­­lődött, nehéz is lehet ennek a bájos teremtésnek ellentállni, az­tán feleségül vette. Azóta csak a férjét térítgeti Katie, de nem sok sikerrel. — No és ki a férj titokzatos ellensége? Ön bizonyára ezt is tudja? — Hogyne. Egy másik hamis­­kártyás. Mitschell. De ő egy ban­da feje, mig Benoit mindig csak egyedül „dolgozik“. Egyszer, egy luxusgőzösön Benoit egymaga úgy kifosztotta Mitschellt és min­den hájjal megkent bandáját, hogy éppen csak a rajtuk való ruhájuk maradt meg. Mitschell azóta követi és üldözi ellenfelét. Többizben össze is csaptak. Mit­schell a combjába kapott egy go­lyót, Benoit fejlövéssel úszta meg. De mióta Katie mellé sze­gődött, a kicsi asszony megaka­dályozott minden párviadalt. — És nem lehet ezeket a kár­tyabanditákat ártalmatlanná ten­ni?! —• Csak ha rajtakapják őket vagy valaki feljelenti! — És valóban elhiszi, hogy az­zal a gyöngysorral Mitschel bí­belődött, csak azért, hogy Benoi-t hűvösre tegyék. — Szó nélkül elhiszem! Megnyugodva tértem vissza a szállómba. Katie tehát nem tol­vaj! Nem is mentem fel a szo­bámba, hanem befordultam a hotel kis bárjába. Egy sarokasz­talhoz telepedtem. Mögöttem nagy növénycsoport. A virágok mögül egyszerre csak halk asszo­­nyi sírást véltem hallani. Aztán halk beszédet. De hiszen ez Ka­tie! A szemben lévő székre ültem át és előrehajoltam. Csakugyan, az én éjszakai vendégem ült ott és vele szemben egy úr. Valószí­nűleg Benoit. És milyen jóhisze­mű, majdnem naivtekintetű, bi­­zalmatgerjesztő fiú ez a Benoit! Nem csoda, ha lépremennek ne­ki! De vájjon miért sír Katie? Kí­váncsiságomat hamarosan kielé­gíthettem, mert Benoit nemsoká­ra felkelt, elment mellettem s ki­vonult a bárból. Most látszott csak igazában, micsoda behe­­mót-erős, hatalmas ember! Ahogy Benoit eltűnt, azonnal á'vitten a whiskimet Katie asz­talához. — Mi baj. Katie? — Katie önnek megmondhat. Mert igazán olyan jó volta hoz­zá! Katie férjének van nagy el­lenség. Már mondta Katie. És ma lesz férjnek Mitschellel pár­baj. Nagy revolverrel. Egyik meghalni, de lehet mind a kettő. — Hol és mikor lesz a pár­baj? — Ma este 11 órakor a Borel­­li-park bejáratánál. . Világosan tudtam, hogy itt csak Paranguet segíthet, tíz perc múlva már nála is voltam. A felügyelő ragyogó arccal hallga­tott. (Folytatás a 7. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents