Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 8. szám
6. Fakutya KÖSZÖNÖM URAM!... Különös neszre ébredtem. Hirtelen felültem a keskeny szállodai ágyon és feszülten figyeltem. A nesz nem ismétlődött. Talán csak álmodtam? Lehet. Már majdnem újra elaludtam, mikor megint hallani véltem a furcsa kopogó neszt. Ejnye! Mintha a balkonajtó felől jönne! Merőn néztem a nagy üvegajtó függönyét és — nem, nem képzelődöm — emberi árnyék vetődött rá! Hm. Marseiile-ben vagyok, persze. Kikötőváros. A végletek városa és a meglepetéseké. Sebtében magamra kapkodtam valamit. Ekkor azonban a folyosót verte fel szokatlan lárma. Többen lehettek kint és a szobám ajtaja előtt tanakodni kezdtek: — Nem, itt nem lehet! — Igaza van, — felelte egy mély basszushang — okosabb lesz, ha a háztetőn nézünk utána! Az újságíró kíváncsisága felébredt bennem. Már nem törődtem az erkélyen álló hölggyel, kitártam a folyosóajtót. Három férfi haladt el szobám előtt, de megtorpantak. A hotel igazgatója volt az egyik, a másik a szálló detektívje és a harmadik egy rendőr. Csendben várakoztam néhány percig. Mikor a kihalt folyosón elhalkult a rendőrcsizma kopogása is, az erkélyajtóhoz léptem s mindkét szárnyát sarkig kitártam. Kicsi nőalak surrant szobámba s halk, idegenszerű angolsággal egyszerűen ennyit mondott: — Thanks! — aztán aggodalmas mozdulattal becsukta az üvegajtót és összehúzta a függönyöket. Néma csodálkozással meredtem rá. Különös kis figura volt, de nagyon bájos. A termete egészen apró, majdnem játékszerű, de tökéletes arányokkal. A ruhája a legutolsó divatú és nagyon finom. A hangja, a beszédje kétségtelenül elárulta: maláji vagy kínai félvér lehetett, az ő sajátos, furcsa dallamu angolságukkal szólalt meg újra: — Oh, köszönöm, uram! Ön... ön nagyon kedves. Én... én Katie vagyok. ÍRTA: JOSEPH RENAUD — Miért üldözik? — Katie semmi rosszat csinálni! Éppe l ellenkezőt! Ez van igazság, igen! — És miképpen került az erkélyemre? — Fürdőszobaablakon keresztül. Katié ott elbújta. Mikor rendőr jötte, Katie kimászta ablakon és tovább tetőpárkányon, aztán le balkonra. Füttyentettem. Ez aztán teljesítmény! — Katie az első emeleten lakja övé férjjel. Férjnek van gonosz ellensége. Ellenség kilopta amerikai filmszinésznő szobájából nagy gyöngysort. Ilyen nagy gyöngyök benne! És belelopta Katie férjének kofferba. Enyim férj sem van rendőrséggel jóba, de nem lopja soha! Katie félte, hogy rendőrség ott találja gyöngyök és tette minden jóvá! Bemásztam amerikai nőhöz és vitte vissza gyöngysort. Katie minden szót mulatságos és kifejező arcfintorral és kézmozdulattal kisért. De akármilyen meggyőzően adta elő kis meséjét, az bizony mégis hihetetlenül hangzott. Hogy nem felelten neki, zavart, bizonytalan lett a hangja. — Uram, Katie szépen kér, tessék megmotozni... Katie esküszik, hogy nincs nála gyöngysor! Ide nézze! Kinyitotta a ruháját, kifordította a zsebeit, végigveregetett a csípőjén és szétzilálta a haját. — Jó éjt, sir. Ön igazán kedves és jó volta Katiéhoz. Oh, köszönöm, uram! * Másia' józan nappali világosságban egy nagy vendéglő zsúfolt parkjában ebédeltem. Egyszerre csak felfedezem egy régi-régi ismerősömet, amint az asztalok között ide-oda ténfereg s láthatóan keres valakit. Hisz ez az öreg Paranguet! Tudtam róla, hogy jelenleg Marseilles közbiztonsági felügyelője. Éppen inteni akartam neki, de ő hamarább észrevett. — Hogy van? — kérdezte, mintha csak tegnap találkoztunk volna. — Megengedi, hogy az ön asztalánál fogyasszam el a feketémet?! Hogyne engedtem volna meg! — Úgy hallom, ön újabban kis szállodapatkányokat rejteget?! Megdöbbenve meredtem rá. No ez ugyan nem vesztegeti hiába az idejét! De Paranguet csak mosolygott. — Ezúttal szerencséje volt. Mert akármilyen hihetetlenül is hangzik, én elhiszem Katie meséjét. — Hogyan, ön ismeri? — Igen, régi ismerősök vagyunk. Katie félvér, az apja európai, az anyja maláji. Katie ügyei már egész nagy aktacsomót tesznek ki! — Hogyan, hát mégis? ... —• Katie nem gonosztevő, sőt, törvénybeütköző cselekedetei mind jóságból fakadnak! Majdnem azt mondhatnám, becsülete.0 bűnök! Keletázsiába orvosságokat és kötszereket csempészett, hogy a benszülötteket ápo.hassa lázított, maga is résztvett lázadásokban, szidalmazta a helytartó közegeket és valljuk be, nem ok nélkül! Legutóbb aztán belépett az Üdv-hadseregbe. Piszkos lebujokban részeg matrózoknak, teherhordóknak és banditáknak prédikált mértékletességet! Mosolyogtam. Paranguet is. — Igen, ebbe a csöpp kis teremtésbe rengeteg tettvágy szorult! De nemcsak lebujokba, de előkelő szállókba is ellátogatott s a tiszteknek és ültetvényeseknek szemére lobbantotta fényűző életüket. így ismerkedett meg Benoit-val. Fejébe vette, hogy ezt a megrögzött hamiskártyást, a híres kártyakirályt is jó útra téríti. Benoit ugyan a mai napig nem tért meg, viszont Katie fülig beleszeretett. Benoit is megperzselődött, nehéz is lehet ennek a bájos teremtésnek ellentállni, aztán feleségül vette. Azóta csak a férjét térítgeti Katie, de nem sok sikerrel. — No és ki a férj titokzatos ellensége? Ön bizonyára ezt is tudja? — Hogyne. Egy másik hamiskártyás. Mitschell. De ő egy banda feje, mig Benoit mindig csak egyedül „dolgozik“. Egyszer, egy luxusgőzösön Benoit egymaga úgy kifosztotta Mitschellt és minden hájjal megkent bandáját, hogy éppen csak a rajtuk való ruhájuk maradt meg. Mitschell azóta követi és üldözi ellenfelét. Többizben össze is csaptak. Mitschell a combjába kapott egy golyót, Benoit fejlövéssel úszta meg. De mióta Katie mellé szegődött, a kicsi asszony megakadályozott minden párviadalt. — És nem lehet ezeket a kártyabanditákat ártalmatlanná tenni?! —• Csak ha rajtakapják őket vagy valaki feljelenti! — És valóban elhiszi, hogy azzal a gyöngysorral Mitschel bíbelődött, csak azért, hogy Benoi-t hűvösre tegyék. — Szó nélkül elhiszem! Megnyugodva tértem vissza a szállómba. Katie tehát nem tolvaj! Nem is mentem fel a szobámba, hanem befordultam a hotel kis bárjába. Egy sarokasztalhoz telepedtem. Mögöttem nagy növénycsoport. A virágok mögül egyszerre csak halk asszonyi sírást véltem hallani. Aztán halk beszédet. De hiszen ez Katie! A szemben lévő székre ültem át és előrehajoltam. Csakugyan, az én éjszakai vendégem ült ott és vele szemben egy úr. Valószínűleg Benoit. És milyen jóhiszemű, majdnem naivtekintetű, bizalmatgerjesztő fiú ez a Benoit! Nem csoda, ha lépremennek neki! De vájjon miért sír Katie? Kíváncsiságomat hamarosan kielégíthettem, mert Benoit nemsokára felkelt, elment mellettem s kivonult a bárból. Most látszott csak igazában, micsoda behemót-erős, hatalmas ember! Ahogy Benoit eltűnt, azonnal á'vitten a whiskimet Katie asztalához. — Mi baj. Katie? — Katie önnek megmondhat. Mert igazán olyan jó volta hozzá! Katie férjének van nagy ellenség. Már mondta Katie. És ma lesz férjnek Mitschellel párbaj. Nagy revolverrel. Egyik meghalni, de lehet mind a kettő. — Hol és mikor lesz a párbaj? — Ma este 11 órakor a Borelli-park bejáratánál. . Világosan tudtam, hogy itt csak Paranguet segíthet, tíz perc múlva már nála is voltam. A felügyelő ragyogó arccal hallgatott. (Folytatás a 7. oldalon)
