Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 8. szám
F akutya 3. V I S S Z I D Á L Ä S A londoni Piccadilly színpompús forgatagában összetálálkoztam régi ismerősömmel, Dr. Ló Dezsővel. — Hogy van, mi újság? — kérdezte, ahogy megálltunk az Eros szobor alatt, a járdaszigeten. — Köszönöm, — feleltem, — meg vagyok. Hát maga? Még mindig Hampstead-ben lakik? — Nem. — mondta közömbös hangsúllyal. — A Lógodi utcában vettem egy kétszobás OTP lakást. — Micsoda? — meredtem rá, mert tudtam, hogy 1956 őszén jött Londonba, akkor amikor én. — A Lógodi utcában lakik? Budapesten? — Igen. — bólogatott. — Ott. Visszidáltam. — Mit csinált? — Visszidáltam. Ez a disszidálás ellentéte, ha nem tudná. Aki elhagyja az országot, disszidál. Aki visszatér, az visszidál. Nem találtam szavakat. Hiszen Dr. Ló az első pillanattól kezdve remek állásban volt. Kitünően beszélt angolul, mert gyermekkorában angolkórja volt és abból visszamaradt annyi, amenynyi az angol beszédhez szükséges. Tudtam róla, hogy az első évben vett egy szép házat és egy Rover kocsit Másfél évvel ezelőtt, háromhónapos földköziül útra ment, feleségével együtt. — Csodálkozik? — nézett rám hamiskásan, szemüvege felett. — Azon töri a fejét, miért mentem vissza, mi? — Anyagi ok nem vezethette. — vágtam rá. — Nem bizony. De még menynyire nem. Itt sokkal többet kerestem, ez nem is kétséges. — Családi körülmények? — Ördögöt. Nincs senkim odahaza. Minden rokonom és barátom külföldön él. — Honvágy? Kis fanyar mosoly jelent meg szája szögletében. — Majdnem. — mondta. — Honfitársak! — Honfitársak? Azt akarja mondani, hogy a honfitársak miatt ment vissza? — Igen. Nézze, magának megmondom őszintén. Én itt Angliában sokat kerestem, mégis állandó anyagi gondjaim voltak. A honfitársak miatt, akik otthonról jöttek és akik odahaza sokkal, de sokkal kevesebbet kerestek, mint én. Volt nap, hogy hatan érkeztek. Mindegyik azt hitte, hogy ő az egyetlen, aki felkeres. Mindegyik elmondta, hogy 70 dollárja van és abból két hónapig akar külföldön élni és vásárolni. — Ne folytassa. — mondtam lemondóan. — Ismerem a helyzetet. Magam is áldozat vagyok. — De nekem elegem volt! — csattant fel a hangja. — Eleinte arra gondoltam, hogy elmegyek távolabbi országba. Kanada, USA, Dél-Amerika... Azok aránvlag messze vannak, oda sokba kerül az útiköltség és nem lehet autóstoppal jönni a La Manche csatornáig, mint Angliába. — És? — És aztán rájöttem, hogy ez csak félmegoldás. Minden évben gyorsabb gépeket állítanak be, minden évben csökkeni fog az útiköltség. Öt év múlva az amerikai kontinens is úgy el lesz árasztva magyar látogatókkal, mint Európa. És akkor csináltam egy kis kalkulációt. — Amennyiben? — Amennyiben... rájöttem, hogy nekem jelen pi.lanatban minden országban él barátom, rokonom, ismerősöm. Ha Angliából utazom el hozzájuk, elvárják, hogy fizessem saját költségeimet, hiszen elvégre én karriert csináltam a brit szigeten. Ellenben, ha visszidálok... ha, mint otthonról érkező látogató állítok be hozzájuk, akkor adnak lakást, ellátást, zsebpénzt__Érti már? Mély tisztelettel néztem rá. — Egy esztendeje mentem viszsza Magyarországra, — mondta elégedetten. — Azóta voltam Svájcban, Németországban, négv hetet töltöttem egy barátomnál Stockholmban, most itt vagyok egy ismerős családnál Londonban, azt hiszem, maradok vagy két hónapig, mert bírják anyagilag. — Ezt megértem, Dr. Ló! — mondtam erre. — Dehát... azért mégis... nyolc évig élt Londonban, megszokta az itteni életet, atmoszférát, a teljes szabadságot, nem beszélve az árúbőségről és az autóról és minden egyébről. — Mit akar ezzel mondani? — Azt, hogy... miképpen tudott beleilleszkedni az otthoni életkörülményekbe? Tágranyílt szemmel nézett rám. — Minek azokba beleilleszkedni? — kérdezte csodálkozva. — Az a néhány nap, amit egy évben odahaza töltök, határozottan kellemes. Csodálattól csepegő tekintettel meredtem rá. — Egyszóval, évente csak néhány napot tölt odahaza? — Igen, — mondta és magyarázóan tette hozzá: — tudja, valahol meg kell vennem azt a néhány üveg barackpálinkát, népi hímzést és téliszalámit, amit a külföldön élő honfitársaknak hozok, ajándékba az eltartásért. Kezetnyújtott és a következő pillanatban eltűnt elegáns alakja a Piccadilly forgatagában. Én is siettem, hogy elérjem a Victoria pályaudvart és fogadjam a Mária Terézia honvédgyalogezred fúvós-zenekarát, akik hozzám jönnek látogatóba, négy hétre. VAJDA ALBERT Amerikai humortudósítónk jelenti Szent Isten. . . ott megy a pszihoanalitikusom!
