Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-11-10 / 21. szám
Fakutya 3. Milyen nyelven beszélnek ezek? írta: SAS FÉLIX A szomszéd asztalnál ül egy pár. Én szívem hölgyével ülök, aki magyar és akinek most fogom megmondani, hogy szeretem és szándékaim tisztességesek. Nem akarom elvenni feleségül, de szeretném, ha gyermekeket nemezne nekem és együtt maradnánk az emberi kor legvégső határáig, mondjuk, egymásfél évig. Már éppen rá akarok térni a tárgyra, amikor ő súgva azt kérdi tőlem: — Mondd, milyen nyelven beszélnek ezek?-— Nem franciák. — mondom. — Ennyit én is tudok. — legyint ő és füle megnyúlik, hogy elkapjon egy szót. — Valami szláv nyelv lehet. — Akkor lengyelek. Úgy hiszem, ezzel lezártuk az ügyet és közelebbhajolok hozzá, hogy testem közelségével is alátámasszam terveimet. — Nézd, — mondom folytott hangon — te ismersz engem már két napja és itt lenne az ideje, hogy... — Brögg! — mondja izgatottan és rámnéz. — Azt mondták. ,brögg.“ Milyen nyelven van ez? — Svédül. — vágom rá és megfogom a kezét. — Két teljes napja ismerjük egymást, nem tudok tovább várni... — Pszt! — lök oldalba. — Hallgasd csak... A szomszéd asztalnál a nő hevesen beszél. Precsmek. Határozottan hallom, hogy ezt mondta „precsmek.“ És azt is, hogy „bretynyulka.“ — Milyen nyelv ez? — kérdi ő és körmét rágja. — Bretynyulka. .. Sosem hallottam. — Szerb. — mondom határozottan, már látom, hogy nincs más kiút. — Bretynyulka kis falu, a Precsmek nevű folyó mellett, ott volt egy nagy ütközet 1521-ben, sok ezer szerb elesett, de később felkeltek és törökké lettek. — Nem viccelsz? — Sosem voltam komolyabb... De most ne törődj velük, hanem foglalkozzál velem... Én azt mondom neked, szívem teljes melegével, hogy... — Spletesz tuzser! — Mit beszélsz? — Most ezt mondták... Spletesz tuzser... Beleőrülök, ha nem tudom meg, milyen nyelven beszélnek ezek? Megtörlöm verítékes homlokom. Itt nem lesz szó addig lelki életről, amíg ki nem derítem, hogy milyen nyelven... Közelebb húzom székem az asztalukhoz. Szerencsémre, a férfi, szinte velem egyidőben húzza közelebb az ő székét a mi asztalunkhoz. Már majdnem ott a fülem a kettőjük között. Ha történetesen elefántnak szülétek, akkor csak a fülem lapátján át beszélhetnénk egymással. De most hallgatnak. Egy szót se szólnak, csak bambán ülnek. Mi is. Majd megszólalnak és akkor elkapom a szót és megoldom a rejtélyt... De egyelőre csend van, egy bretynyulka nem sok, de annyi se hagyja el nyomorult szájukat. Végre... A nő suttogni kezd. .. Fülem pálmalevél nagyságú és ott lebeg ellenszenves fejük felett. Tisztán hallom, hogy a nő azt súgja franciául: — Kérdezd meg tőlük... És mielőtt mozdulhatnék, a férfi feláll, odahajol hozzánk és rossz franciasággal kérdi: — Bocsánat, Monsieur... milyen nyelven beszéltek maguk az előbb? Szóval hallgatóztak és azon törték a fejüket, hogy milyen nyelven beszélünk... Finom dolog, mondhatom. Kiderül, hogy norvégnek vélték, aztán egy elfelejtett szárd törzs nyelvének. Ők különben Jáváról jöttek és az egyik ottani maláj nyelvjárást beszélték. Szívem szerelme rögtön rajongani kezdett Jáváért, ahol még sosem járt. Emiatt összetoltuk a két asztalt, rossz franciasággal öltük egymást pár óráig, aztán elmentünk együtt vacsorázni és táncolni a Szőrmacska című mulatóba. Ezek a jávai nők nagyon csinosak és úgy simulnak az emberhez tánc közben, hogy kiszorítják a szívszerelem képét a szívből... Megbeszéltük, hogy másnap újra találkozunk, de az egyszerűség kedvéért ő nem hozza el a jávai fiút, aki a férje és én nem hozom el szívem szerelmét, akit éppen ma akartam megkérni, hogy ne legyen a feleségem. Úgy kell neki! Majd máskor nem fog agyongyötörni azzal, hogy milyen nyelvet beszélnek a szomszéd asztalnál. Vagy ha igen, akkor szpletesz tuzser... Vagy legrosszabb esetben bretynyulka. . . PÁRBESZÉD A FELHÁBORODÁSRÓL — Meg fogom verni! — Kit? — A Luzsnyikot. — Miért? — Azért, amit rólam mondott. Fel vagyok háborodva. — Miket mondott? — Hogy tolvaj vagyok. Sikkasztó. Hogy más emberek pénzéből élek. — Hát ez bizony egy kicsit sok. — Ez még semmi. Azt is mondta, hogy hat évet ültem betöréses lopás miatt. — Hallatlan. — Hogy rosszabb vagyok, mint két rablógyilkos. — Rémes. — És hogy hozzám képest egv ka szafúró szentéletű remete. Mit szól ehhez? — Sajnos, nem tudok hozzászólni. .. Sosem találkoztam még remetével... SZERETTEM VOLNA LENYELNI A FEJEM... Vannak az életben helyzetek, amikor az ember azon imádkozik, hogy nyíljék meg alatta a föld, vagy legalább nyelte volna le inkább a saját fejét, mielőtt kimondta volna azt, amit kimondott. íme egy csokorravaló ilyen helyzet: 1. — Hallom, áthuzattátok a foteleket, Etel. Biztosra veszem, hogy azután az unalmas levendulaszín után most örülsz az új huzatnak. Milyen színű? — Levendula. 2.- Micsoda gyönyörű új karkötő. .. Szavamra, olyan, mintha valódi lenne... — Valódi is!!! 3. — Mari! Remek színben vagy... Tudod, hogy két éve találkoztunk utoljára a Zoltiék bálján, ahol azzal az idióta kinézésű fiúval voltál együtt... Láttad őt azóta? — A férjem. (Dárdav) ÜJÜJÜJ PESTI — Hallottad, hogy Hruscsov asztmás? — Hogy-hogy? — Amit a pártkongresszuson mondott, azt más nem hiszi el. . .
