Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-10-10 / 19. szám
Fakutya A BOLDOG PERCEK írta: Hunyady Sándor — Bemutattak egy idősebb hölgynek, aki a meginduló társalgás első perceiben bájoskedvesen megjegyezte, hogy ott volt „Feketeszárú cseresznye“ című darabom premierjén. Régen volt (1930-ban), mégis emlékszik, hogy kitapsoltak a vasfüggöny elé. „Milyen boldog percei lehettek azon az estén!“ — mondta barátságosan. Udvariasan bólintottam, sőt sóhajtottam is, hogy „bizony az szép este volt!“ Bonyolult lett volna megmagyarázni, hogy mennyi kínszenvedést állottam ki ennek a szerencsés darabnak bemutató előadásán. A bajt Sándor portás kutyája csinálta. Sohasem telepedtem ki darabjaim premierjén a nézőtérre. Azon az estén is a társalgóban ültem, frakkba öltözve, s jelenésükre váró, kifestett színészek közt. Egyszer csak megjelent a társalgó küszöbén a portás kutyája. Nagyon kedves, de nagyon mocskos kis korcs kutya volt. . Zseniális patkányfogó. Magamhoz füttyentettem. az ölembe vettem, vakargatni kezdtem a fületövét. Amiből az következett, hogy kaptam tőle egy bolhát. Láttam is, amint rápattant a kezemre, mint egy fényes kis fekete mákszem. Eleinte nem törődtem vele, annál többet törődtem vele később. A bolha nem ugrott rólam tovább, hanem a mandzsettámnál bebújt az ingem alá. Mikor a felvonás végén ki kellett menni a tapsokra a függöny elé, már hólyagosra csípte egészen a könyökig a jobbkaromat. Bosszúszomjasan gondoltam: „Megállj bestia!, Megöllek! Mihelyt vége a szünetnek, bemegyek valamelyik férfiöltözőbe, megfoglak és összeroppantlak a körmömmel!“ De a szép tervből nem lett semmi. Ha a darabnak sikere van, a szerzőnek mindenféle kötelessége támad. Meg kellett köszönnöm a gratulációkat. Föl - ton kezet kellett szorítanom, holott vakarózni szerettem volna. Jött hatalmas patrónusom, Bánffy Miklós gróf, bevitt a páholyába, ahol két történelmi nevű, erdélyi dáma ült. Az egyik dáma arra kért, hogy ne menjek vissza a színpadra. Nézzem velük együtt a darabot. Ez az óhajtás olyan kedves volt, hogy többnek számított minden parancsnál. Ott maradtam tehát a páholyban, szenvedve ültem a kis bársonyszéken. Az a spártai érezhetett ilyesmit, akinek nem volt szabad jajgatni, mialatt a róka ette a belét. Bár azt hiszem, hogy a viszketés gonoszabb a fájdalomnál. Nem emlékszem már rá, mi adott erőt, hogy ne vakaródzam a két előkelő hölgy jelenlétében. Ezután következett a második felvonás vége. A vastaps. Egy pillanatra sem lehetett elszakadni az eseményektől, hogy elbújhassak bajommal a nyilvánosság elől. Ki kellett menni a vasfüggöny elé, meghajolni. Minden vágyam az volt, hogy megvakarjam a hátam a vasajtó élében, ahogy a sertés vakaródzik az ól a deszkafalának dörzsölődve. Dehát ilyesmit mégsem lehet csinálni, ezerhatszáz ember szemeláttára. Hajlongtam és vigyorogtam, mialatt tüzes karikák szikráztak előttem. A viszketés paroxizmusát éreztem. A bolha tombolt bennem. A karomról fölment a vállamra. Bejárta a hátamat. Előrejött a mel'emre, a plasztronom alá. Kirándult, föl, a nyakamhoz, aho] a gallér van az ingre gombolva. Nem is hiszem, hogy közönséges, magyar, kutya-bolha volt, valami különös fajtájú vérszopó lehetett, esetleg boszorkány volt, mert úgy megkínozott, hogy ma is, mint rémálomra emlékszem vissza arra az estére. Az, egész átkozott premierből az volt a jó. amikor vége lett mindennek. Végre bejutottam, hu jól emlékszem, Jávor Pál öltözőjébe. Levetkeztem. A színházi szabó ki rázta az ingemből a bolhát, majd egy hidegvizes szivaccsal végigtörülte hólyagosra mart hátamat. De ez azután igazán boldog perc volt. A MAGVAR NYELVMESTER Donát Gyula, a század elején elhunyt kitűnő művész fiatalkorában egy müncheni szobrász műtermében dolgozott. Egy napon a bajor régens-herceg látogatta meg a műtermet és a szobrász bemutatta neki Donátot: — Van szerencsém fenségednek bemutatni Donát Gyula kollégámat. — Ah, Donát, Donát... milyen nemzetiségű Ön? — Ich bin ein Ungar! A régens-hereegnek kiderült az arca és örvendezve mondta: — Ejnye, ez nagyszerű! Én úgyis magyarul tanulok tehát most megpróbálum, hogy menynvit tudok. RÉGI REGÉNY, ÚJ REGÉNY írók vitáztak egymásközt arról: mi az alapvető különbség a modern regény és a klasszikus [ regény között. A pálmát egy középkorú író vitte el a következő meghatározással: — A régi, klasszikus regényekben, a szereplők a könyv végén összeházasodtak és gyerekük született, vagy nem házasodtak össze és nem született gyerekük. A modern regény utolsó fejezetében összeházasodnak és nem születik gyermekük, vagy nem házasodnak össze és • születik... 9 Magyarra forditotta a beszédét és nyájasan kérdezte: — Hogy érzi magát, művész úr, Münchenben? Donát az ő folyékony magyarságával válaszolta: — Geszenek szépén, nudjon jó mekerzek mogomnok! — Meddig marad Münchenben, művész úr? — Mekmorodoszok egy esztendente kürüsztül! A fenségnek elsötétült az arca és bánatosan mondta: — Lám, lám, én azt hittem, hogy már jól tudok magyarul és ime, amint az első igazi magyarral találkozom, egy szót is alig értek a beszédéből... De majd gyakrabban el fogok jönni ide é* ön lesz szíves gyakorolni velem. Remélem, hamar megtanulom öntől. — Oztot én is reménybe helezek! ... A régens-herceg tényleg eljárt Donáthoz magyár nyelvgyakorlatra. Képzelhető, hogvaa beszélt aztán magyarul!
